Hakuna matata avagy minden rendben

"Itt fényesebb a napfény, mint nálunk, csillogóbbak a csillagok, sötétebbek a viharfelhők, borzalmasabbak az égiháborúk, bódítóbbak a szagok, határozottabbak az ellentétek.
De még a tüske is szúrósabb, a fa is keményebb, az ember is kitartóbb, a vadállat is szívósabb. Egyszóval itt energikusabban lüktet az élet pulzusa. És ez az, ami olyan komollyá teszi Afrikát, ez az, ami ide vonz, ami visszavonz mindenkit, aki egyszer belékóstolt..."
Széchenyi Zsigmond: Csui!... Afrikai vadásznapló 1928-29

- Jambo, jambo!
- Jina lako nani?
- Jina langu Kriszta
- Karibu!
Nem, nem hülyültem meg. Nem kevertem össze a betüket, még csak nem is titkosírást használtam. Szuahéli nyelven „beszéltem”. Igen, szuahéliül.
Tettem ezt mindazért, mert 1 év múlva ezt fogjuk használni. Na nem azért, mert bevezetik az országba, mint kötelező nyelvezetet, hanem azért, mert barátnőmmel oda megyünk, ahol ez a „kötelező” nyelvezet.
Kiuju, lujha, kalenjin. Nekünk fura kimondani, nekik nem. Sosem hallottam még ezt sem. De majd fogom, ugyanis „ezekkel” a lakókkal készülünk találkozni. Velük fogunk élni, létezni, ténykedni… De lesznek még körülöttünk kamba, kissi, és meru népcsoportból jövők is. Jó kis csapatot alkotunk majd, bár ők ezt még nem tudják. :-)
Simba, chui, nyati, tembo, kifaru vagyis oroszlán, leopárd, kafferbivaly, elefánt és orrszarvú. Ők így együttesen a Big Five azaz az öt „veszélyes” nagyvad. Uticélunk azon kevesek egyike, ahol, ha nem is egyszerre, de ők együttesen megtalálhatóak.
Hepatitis A, tífusz, kolera, malária, sárgaláz, tetanusz. Ezek ismerős szavak. De valójában mégsem ismerjük. És mi sem akarjuk közelebbről megismerni, ezért a nemzetközi oltóközponton keresztül megkapjuk az oltó vagyis az ellenanyagot. Persze mellékhatások, meg tünetek …mind mind jönni fognak, de ezen ráérek akkor parázni. (Remélem utólag már nem kell erre az állomásra vissza látogatnunk)
Sok mindennel és sok mindenre kell felkészülnünk. Nagy utazás lesz. Rengeteg kalanddal, örömmel, bánattal, és hihetetlen élményekkel.
Nem lábat lógatni utazunk, nem kirándulni és nem is ötcsillagos szállodába megyünk. Önkénteseknek állunk. Építeni, segíteni, ajándékozni fogunk.
Kenya egyike a Föld legszegényebb és legfejletlenebb országainak, hisz GDP-je alig haladja meg az 1000 USD-t és az írástudatlanság is igen magas, 22%-os. Imént utána néztem egy ottani iskolának. Érdekes kép fogadott.
Inkább nem kommentálom. Magáért beszél.
Most jöhetne a reklám, hogy ilyen volt és általunk ilyen lett, na ezt még nem tudom megmutatni. De ígérem, hogy le fogom fotózni a változást.
Tudom, sok mindent fogok tanulni az út alatt. Ez sokkal keményebb lesz, mint amit jó pár évvel ezelőtt éltem át. Akkor nem utaztam messzire, de a látvány így is elszomorító volt. Magyar orvoscsoport munkáját rögzítettük, akik önkéntes alapon segíteni, gyógyítani mentek. Néhol nyomor, bűz, piszok, fejletlenség, visszamaradottság… fogadott minket.
Őszintén bevallom nem mindig bírtam a látványt. Bogarakat, vályogházakat, koszt még leküzdöttem magamban, de volt egy hely, amire ha visszagondolok még most is elérzékenyülök. Sosem felejtem el azt a kisfiút (lehetett 5 hónapos) aki végett ellátogattunk egy kis faluba. Mai napig emlékszem az arcára, a kezére, a testére, a csontjaira, a nevére és a szomorú szemeire. Ahogy ránéztem és találkozott tekintetünk, fájdalmaim voltak, szétfeszített a tehetetlenség, a düh… Nem akartam végignézni vizsgálat közbeni szenvedését, nem akartam könyörgő tekintetével újra találkozni, ezért gyengeségből, gyávaságból nem tudom, de inkább kijöttem. Mit kijöttem, kifordultam a szobának nevezett helységből.
Ezen a környéken akkora volt a szegénység, hogy az utcán folyamatosan megállítottak minket a kéregetők. Mi pedig élelmiszereket, szendvicseket osztogattunk. Leghihetetlenebb emlékem az volt, amikor egy kislánynak banánt adtam. Nem értettem mért nem kezdi el enni, vagy mért nem szalad vele haza. Nagy barna szemeivel felváltva pislogott, hol a banánra, hol énrám. Örült is meg nem is. Pár másodpercig így álltunk aztán rájöttem, nem tudja mi is az, amit a kezébe adtam. Mikor leguggoltam és mondtam neki, hogy ez gyümölcs, meg lehet enni akkor a tenyerét kinyitotta, belefektette az érett banánt és a felső részen lévő héjat lecincálta róla. Pont akkora részen, hogy a kis szájával hozzáfért a banánhoz. Fura volt látni, hogy valaki vízszintesen úgy eszi a banánt, hogy kiharapja a héjából.

Hogy most mért megyek önkéntes útra? Hogy hülye vagyok? Hogy mért csinálom? Hogy…?
Rengeteg kérdést tudnék még feltenni magamnak. Kaland? Vágy? Bizonyítás?
Talán ez utóbbi három dolog az, amit úgy is mondhatnék, hogy: Igen! Kaland, vágy, bizonyítás.
Üzenem mindenkinek, nem évekre csak egy hónapra megyünk. Az itthon hagyott szeretteinknek lehet éveknek fog tűnni, de én már most azt érzem, kedves barátnőm nem lesz elég időnk mindenhez. Nekünk ez az egy hónap kevés lesz.
Ezt bizonyítja kenyai olvasmányom egyik sora is:
„Kenyában mindent szabad, csak sietni nem érdemes. Megszeretni egy pillanat alatt lehet, megismeréséhez talán egy élet is kevés.”

Hogy is kezdtem?
Jambo,jambo! - Hello!
Jina lako nani? - Hogy hívnak?
Jina langu Kriszta - A nevem Kriszta
Karibu! - Isten hozott!

Magyar vándor

Első találkozásunk az MTV székházában történt. Aznap bent dolgoztam a szerkesztőségben és Németországból egy számomra idegen ember jött vendégnek a stúdióba. Akkor még nem tudtam róla szinte semmit. Akkor még az egész média nem tudott róla szinte semmit. Most már mindenki tudni akar róla. Most már mindenki tudni akar róla, mindent. De ő a sajtónak nem mindenről beszél.
Azt vallja, hogy az üres szövegelés a celebek dolga. Róla, a munkája végett írjanak. Írtak is, na de nem mindegy, hogy mit. Míg Magyarországon dolgozott kapott hideget-meleget. Azóta…?
Egyik este épp a konyhabútort törölgettem, mikor látom megint hív.
- „Holnap megyek Magyarországra, valószínű én leszek a Fradi edzője. Ki tudsz jönni értem a reptérre?”
Azt hittem leesek a magasból.
- „Micsoda?”
- „Ha nem tudsz kijönni, bemegyek taxival, ne csinálj ebből gondot!”
Azon gondolkodtam, jól értelmezem e minden szavát… Megismételte mondatát én pedig másnap reggel Ferihegy 1-en toporogtam. Miután beültünk egy helyre reggelizni, belevágott a fejlemények minden részletére kiterjedő elmesélésébe. Elvittem a tárgyalásra, és izgultam. Tudja egyáltalán, mire vállalkozik? Tudja, hogy ezek az emberek nem ugyanazt a mentalitást, gondolkodást képviselik, amit Ő? Na, ha kijön, elmondok neki mindent, őszintén. Talán még nem késő, gondoltam. Hogy a sajtónak ne derüljön ki ittléte ezért leültünk egy közeli tópart füvébe és ott zúdítottam rá mindazt, amit tudnia kellett.
-„Meg fogok birkózni mindennel.” Hajthatatlan volt. De őszintén bevallva, valahol ezt vártam tőle. Ferihegyen azért megkértem aludjon még az egészre, ne döntsön elhamarkodottan, hiszen ez nem az a hely, ahol nyugodtan lehet dolgozni. Mondanom sem kell, nem lehetett eltántorítani a cél előtt.
Munkája végett volt szerencsém betekintést nyerni a válogatott és a Ferencváros életébe. A klubcsapat egy edzését is végig néztem. Na jó, azt munkakötelességből tettem. Forgatni mentem, „hivatali” beszélgetést folytatni vele. Fura úgy interjút készíteni valakivel, hogy a kérdésekre már előre tudom a választ, és pontosan tudom, mit kérdezhetek, miről nem beszél a másik fél… de igazából arra is tudom a választ, hiszen aki velem szemben áll, Ő egy nagyon jó barátom. (Ilyenbe többször belefut az, aki ezt a szakmát választja)
Akkor láttam először, hogy neki mindegy, hogy edzésen vagy mérkőzésen van, folyamatosan együtt él a játékkal, fegyelmez, néha kiabál (na jó, sokszor kiabál) és kitörő lelkesedéssel örül a gólnak.
Mikor BL kijutásért játszottak naponta 20x hallottam ezt a mondatot:
- „Csak a Tiranán jussunk túl.” Már akkor is mosolyogtam ezen a mondaton. Én tudtam, vagyis reméltem, ezáltal hittem és bíztam benne, hogy túljutnak rajta. Egy emberrel, aki ennyire céltudatosan és jól végzi munkáját, az élet nem lehet olyan kegyetlen, hogy egy albán bajnok csapat elgáncsolja. Neeem!
Nem a Tiranan botlottak el. :-) Aztán jöttek a sajtó kicikiző írásai, a gyanúsítgatások… - „Nem omlottam össze, és nem is fogok” - nyilatkozta. Én már rég feladtam volna, már rég borítottam volna mindent. Ő nem. Őt a büszkesége a fanatizmusa itt tartotta.
Gondoltam, hogy csapatot fog váltani, hogy menni fog. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy ilyen messzire. Telefonvonal túl végéről egyik délután jött is a kérdés:
- „Ugandáról mit tudsz?”
- „Mi vaaaaaan?”
- „Ajánlottak egy jó szerződést és lehet elvállalom.”
Menetrendszerűen íródtak az újságcikkek, amelyben beszámoltak, hogy egy magyar ember egy afrikai ország szövetségi kapitányaként fog tevékenykedni… Itthon a háta mögött mindenki megmosolyogta, lehúzta őt.
Kampalaban, a leglehetetlenebb, legelképzelhetetlenebb környezetben dolgozva is bebizonyította, tehetségét. Csattanós választ adva ezzel az itthoni hitetlenkedőknek is.
Lesotho, Nigeria, Niger... Sosem gondoltam volna, hogy ezek a távoli csapatok napi szinten beépülnek életem mindennapjaiba. Ekkor Uganda nemzeti 11-e a FIFA világranglista 167. helyéről általa, a 91. helyre "került". 76 hellyel előbbre, mint mikor átvette a csapatot.
Ahogyan ilyenkor szokás, az eredményekkel együtt jöttek a szakmai elismerések. Így már idehaza is megváltoztak az írások hangvételei is. TV stábok repültek ki hozzá, bemutatták lakhelyét, próbáltak közelébe férkőzni. Fura. Azt szokták mondani a távolság mindent megszépít. Ez esetben is pontosan ez történt. Egyre többen keresték, egyre többet akartak tudni róla… Aztán ismét váltott. Ugyanúgy történt, mint eddig mindig. Csörög a telefonom,
- „Megyek tárgyalni, Hearts szerződést ajánlott….” Majd aznap mégegy hívás:
- „Holnap aláírok hozzájuk…„
Az újságcikkek ismételten kételkedőek voltak.
Mért nem lehet az embernek sok szerencsét kívánva szorítani? Mért kell valaki örömét mindig letörni?
Ahogy összecsiszolódott a csapattal, ahogy kivívta a tiszteletet, ahogy játékosai megértették gondolatait… ismét bebizonyította, nem jó alapanyagból is lehet várat építeni. Kemény munkával, céltudatosságával, maximaliznusával újra véghezvitte azt, amit elképzelt.
Szezon végén már nem az volt a kérdés, hogy kieső helyről megmenekülnek e, hanem az, hogy az első 6 hely melyikére tornásszák fel magukat. Így nem az alsóház csapatait "ismerette" meg velem, hanem a Rangers, Celtic, Aberdeen, Dundee ...csapatokat. Ő pedig bebizonyította, hogy egyik gigász sem verhetetlen. Pontokat raboltak a legnagyobbaktól is. Minden mérkőzésüket végig követtem, számolgattam, néztem a tabellát… mi van, ha a következő meccs „csak” döntetlen… hány forduló van még, kik az ellenfelek…
Szurkoltam, és lelkesítettem. De nem aggódtam, hiszen ismerem.
- "Nem nagyon alszom, csak két-három órát naponta. Munkamániás vagyok, és szeretem a stresszes helyzeteket. A stressz hozzátartozik az élethez, kérdés, hogy együtt tudsz-e élni vele." - ebből a nyilatkozatából is kiderül, hogy a futball megszállotja.
Az utolsó előtti fordulóban eldőlt, az egész éves munka meghozta a gyümölcsöt, 3. helyet szerezték meg. Bravúr. Egy külföldi edző az első évben egy kieső csapatot a dobogóra vezet, mindezt úgy, hogy a klub költségvetését nem a csillagok között kell keresni… Óriási bravúr! Talán az ottani sajtó ezért adta neki a "csodatevő" nevet.
Az egyik telefonhívásnál ezt kérdi:
- „Szerinted, ha meghívtak egy díjátadóra és kérték, hogy mindenképpen legyek ott, az azt jelenti díjat kapok?”
Már láttam a magyar sajtó mondatait magam előtt. Most aztán majd mindjárt elkezdjük dicsérni, kiemeljük, hogy „aki itt dolgozott, akit annyira kedveltünk….” Ez elszomorít.
Amikor itthon dolgozott az nem volt elég a közvéleménynek, a médiának. Pedig az elmúlt években, az elmúlt 10 évben nem produkált olyat edző, amit Ő akkor itthon is letett az asztalra. Ugyanis a Ferencvárossal bejutott az UEFA-kupa csoportköreibe, ami azóta sem sikerült egyetlen magyar csapatnak sem. Ahogy elindult külföld felé, máris veregeti mindenki a vállát.
Nevetséges.
A díjátadón a szakma legmagasabb elismerését kapta, rá egy hétre pedig ugyanezt a díjat a média szavazata alapján is besöpörte. Ment, látott, győzött. A skótok nem voltak vele skótok. :-) Most már a magyar sajtó sem az. Máris másképpen látja őt mindenki.
Minap, meggyőződhettem róla, itthon mennyire szeretik az emberek. Számára idegenek, fiatalok, öregek, gyerekek… köszönnek neki, megállítják, érdeklődnek…
Most már mindenki tudni akar róla. Most már mindenki tudni akar róla, mindent.
Szerintem nemsokára ismét megcsörren a telefonom:
- „Megyek tárgyalni, holnap aláírok….”
És én csak mosolyogni fogok, mert már tudom, senki sem lehet próféta a saját hazájában. De ahogy látom több országban igen.