Repülőjegy

-„Légyszi kapcsold be a webkamerát. Látni szeretném az arcodat.”
Azt akartam, hogy megnézzem a reakcióját, megnézhessem szemeiben az örömöt (na jó először a bánatot, de erről ő nem tudott, még csak nem is sejtette mire készülök) Nem habozott, azonnal ráklikkelt a kért "szolgáltatásra”. A kis kör töltődik, szívem már nagyon hevesen dobog. Pár perc és megtudja. Pár másodperc és nagyon boldog lesz.
- „Tegnap meséltem, hogy találtam egy olcsó repülőjegyet.”
Szeme csillog, pontosan tudja mit akarok mondani.
- „Igeeen!”
- „Ma beszéltem a főnökömmel és elmondtam neki miért szeretnék szabadságra menni és képzeld elengedett.”
Látom ficeg a fotelban, nem találja a helyét. Már várja, hogy mondjam, hogy én mondjam ki: megyek. De még nem teszem, még nem. Picit húzom, picit fokozom a dolgot.
- „Igeeen!”
- „Ma be akartam foglalni azt a jegyet, és képzeld, elfogyott…”
- „Igen!?”
Hirtelen arcul csaptam. Nem ezt várta, csalódott. Nem is tudja mit mondjon. Szomorúság, reménytelenség… minden ott van az arcán, a szemeiben, a tekintetében. Oh, ez rossz, ez nagyon rossz játék. Sajnáltam szegényt. Pár másodperc alatt felemelkedett a mennybe, én meg annál is rövidebb idő alatt hirtelen a pokolba taszítom. Nem akarom bántani, nem akarom, hogy fájjon neki, ezért csak pár másodpercig várok. Kicsi hatásszünetet követően folytatom mondatomat.
- „…de egy másik járatra vettem jegyet. Már be is foglaltam.”
- „Igeeen?!”
Előbb még teljesen megsemmisülve a földön hevert, most ismét szárnyal. Szemei csillognak, azt sem tudja mit kezdjen magával. Úgy örül, mint egy kisgyerek karácsonykor, amikor megkapja a hőn áhított játékát.
Szíve szerint kitárná az ablakot és kikiáltaná, hogy mindenki megtudja. Érkezni fogok.
Elég sok országban jártam már, de valahogy úgy alakult sosem utaztam egyedül. Ez lesz az első. Tényleg!? Ez lesz az első, amikor végre nem én várok, nem én igyekszem, nem én nézem a leszállt táblát, nem én teszek fel valakit a távozó gépre, hanem miattam iparkodik ki valaki a reptérre, és miattam topog majd az érkezés oldalon. Még sosem éreztem milyen ilyen szituációban a másik oldalon állni. Na majd most.
De addig még dolgom van. :) Katonaságnál a bakák a leszerelés előtt centit vágtak, mert látni akarták még hány nap van hátra „szabadulásukig”. Most én is elővehetem az ollómat, a szalagot, és nyirbálhatom a napokat jelentő „rublikákat”. Az enyém, most még elég hosszú tekercs, de szerencsére nem végeláthatatlan.
Ebben a pillanatban egy dolgot szeretnék, viszont azt nagyon! Az időt előrefelé jól megtekerni. Ámde nem jön ilyen angyalka, nem jön kívánságot teljesítő kismanó…
Ezért nem marad más hátra, mint az esti beszélgetéseink, amit még egy ideig így kezdünk:
- „Légyszi kapcsold be a webkamerát. Látni szeretném az arcodat.”

Segítségeim

Minden ott kezdődött, hogy főnököm kitalálta, még karácsony előtt könyvet akar kiadni. Remek… Őrült tempóban vetettük bele magunkat a munkába. Filmes lévén pontosan tudom, hogy mozgókép esetén mikor melyik fázisban mit kell csinálni. Ismerem a szakszavait, a fortélyait, a ritmusát, a képi világokat… de ezeket a könyvírásnál nem lehet kamatoztatni. Az más. Valami egészen más. Itt a szavakkal kell játszani. Ha nem jó a szöveg, nem tudja elvinni a képi világ, a zene, a trükkök… Ebben az esetben igazán meg kell gondolni mi és hogyan kerül papírra. Apropó, papír. Hétfőn, mielőtt odabent lekapcsoltam gépemet, hiszen már csak a tördelés van hátra, az pedig nem hozzám tartozik, összeszedtem az összes nyersanyagot, mondhatni a könyv kéziratát. -„Azt a betyár mindenit. Iszonyú mennyiség!” ez volt a főnököm véleménye. Nem hitte, hogy ennyi írásból dolgozunk. Ő még előző hétvégén is azt magyarázta nekem, ez nem lesz elég 200 oldalra. Ez??? Hát simán túlléptük vele a kért mennyiséget. Szerintem lesz 250 oldal is az olvasmány.
Elmúlt hetekben nem volt se éjjelem, se nappalom… se hétvégém… csak írás, papír és laptop létezett.
Kedden utolsó erőmet összeszedve még beleadtam apait, anyait…
Igaz, néha már csak bambán néztem ki fejemből, és próbáltam megtalálni illetve visszatérni a munkamenetbe. Őszintén szólva a fáradtságtól talán még a wécén is simán elaludtam volna. Bár azon sem lennék meglepve, ha valahol rólam is lenne egy ilyen fénykép.
Nem tudom honnan szedtem elő tartalékomat, de szerencsére, amikor kellett, „megjelent”. Talán barátaim segítettek ebben… Igen, nekik nagy szerepük van abban, hogy túléltem az elmúlt időszakot. Ők tartották bennem a lelket. Na nem sajnálatukkal, hanem segítségükkel. Legtöbben azonnal jönni, vinni, hozni, etetni… akartak. Nagyon édesek voltak.
Erika telefonált, élek –e még? Mindig csak három mondatot akart hallani és ő abból leszűrte, minden rendben van –e velem. Jól estek hívásai, érdeklődései.
Aztán itt van Gergő, aki Renaultban főnök, és autóm javításának fázisát felügyeli. Megszervezett mindent. Egy kollegája eljött hozzám, pontosan tudta, nekem most nincs időm arra, hogy elvigyem négykerekűmet. Így csak a kocsi kulcsot, forgalmit kellett átadnom és máris a kis kék autókám hátulját láttam, ahogy kihajtanak vele az utcánkból. Majd Gergő bevitt dolgozni és ő is ment útjára. Néha felhívott, hogy épp most tart hazafelé, és ha bent vagyok, akkor eljön értem, ne villamosozzak…
Aztán itt van másik barátnőm Virág. Minden nap többször is telefonált, (mondjuk ez nálunk nem meglepő) én meg, ha időm engedte csak panaszkodtam a főnökre, a fáradtságra… ő meg csak hallgatott, lelkesített… Jól esett nagyon. Autóját is kölcsön akarta adni, meg ő is azt kérte, hogy éjjel amikor végzem a könyvvel hívjam, értem jön a város túloldaláról. Ismerve őt, ha épp Debrecenben, Sopronban, vagy Szegeden lettem volna, oda is elindulna értem. Mikor az éjjeli villamoson ültem, rácsörögtem, ne várjon, már úton vagyok hazafelé. Mindig tudni akarta ettem e, hozzon valamit, elmenjen bevásárolni helyettem… versengett Kata barátnőmmel, (amiről ők nem is tudtak) aki szintén mindennel el akart látni.
Aztán egyik este csörög a telefonom, Zsolt. Ő az utcánkban lakó fiatal házaspár barátom férfi tagja. -„Csak azért hívtalak, mert ha most mennél haza, akkor jöhetnél velem.” Mosolyogtam, hiszen akkor még javában a könyv papírhalmazaival foglalkoztam. Majd a végén csak kibökte, valójában miért is hívott. -„Mikor gyalogolsz haza az utcában, kérlek csöngess fel, mert Kata (ő egy másik Kata, a feleség) úgy készített vacsorát, hogy neked is tettünk félre.” Mi vaaan? -„Úgy nem mehetsz haza, hogy nem viszed el csomagodat.” Mentegetőztem, hogy késő lesz, nem akarok zavarni… de hajthatatlan volt. Aztán mikor ballagtam felhívtam, nemsokára érkezem… Pakkom összekészítve, lent vártam a kapuban. Zsolt sziluettjét láttam meg először. A legfurább az volt, hogy valami érdekes tárgyat vettem észre a jobb kezében. Nem ismertem fel, hogy mi az. Aztán mindenre fényt derült. Tökipompos (ez a telefonos „beharangozóban” elhangzott) és egy fém termoszban forralt bor. Ez volt az idegennek látszó tárgy. Na ne! Még ez is? Igen! Egy gyors eszmecsere és máris siettem haza. Murattal persze minden éjjel beszéltem, és aznap ő még várt engem... Amint beléptem a lakásba, laptopomat bekapcsoltam, tálcára előkészítettem isteni vacsorámat, (Katám, bármikor megyek még ilyenért) aztán beszéltem és ettem… Mennyei volt minden.
Nem is tudom, hogyan háláljam meg Nektek az elmúlt napokat. Nélkületek ez nem ment volna. Tudom, most mindegyikőtök felcsattan, hogy de Kriszta, vagy Krisztuka, ezt nem kell meghálálni, ez teljesen természetes… a barátság azért barátság, mert...
De ismertek, én is szeretnék Nektek adni valamit. Egy idézetet.
Ez mindannyitoké, mert valóban igaz barátaim vagytok!

Van egy apró, elvarázsolt, külön kis világ. Ami csak a tiétek és csak az enyém; a miénk… közös. Csak ti értitek, és csak én értem, csak mi. Más senki ezen a földön. Saját Napunk – a szeretetünk – ragyogja be, saját csillagaink – a mosolyaink – díszítik az egét. A Hold, mely éjszaka világít a bizalom közöttünk. A levegő, mely nélkül meghalnánk – a tudat, hogy léteztek nekem és hogy létezem nektek. A víz, mely életben tart: a sok kedves szó, melyekkel egymáshoz szólunk. Mindezek együttesen táplálnak minket, és bennünk egy érzést: barátok vagyunk mindörökké!

Mindent köszönök Nektek!