Segítségeim

Minden ott kezdődött, hogy főnököm kitalálta, még karácsony előtt könyvet akar kiadni. Remek… Őrült tempóban vetettük bele magunkat a munkába. Filmes lévén pontosan tudom, hogy mozgókép esetén mikor melyik fázisban mit kell csinálni. Ismerem a szakszavait, a fortélyait, a ritmusát, a képi világokat… de ezeket a könyvírásnál nem lehet kamatoztatni. Az más. Valami egészen más. Itt a szavakkal kell játszani. Ha nem jó a szöveg, nem tudja elvinni a képi világ, a zene, a trükkök… Ebben az esetben igazán meg kell gondolni mi és hogyan kerül papírra. Apropó, papír. Hétfőn, mielőtt odabent lekapcsoltam gépemet, hiszen már csak a tördelés van hátra, az pedig nem hozzám tartozik, összeszedtem az összes nyersanyagot, mondhatni a könyv kéziratát. -„Azt a betyár mindenit. Iszonyú mennyiség!” ez volt a főnököm véleménye. Nem hitte, hogy ennyi írásból dolgozunk. Ő még előző hétvégén is azt magyarázta nekem, ez nem lesz elég 200 oldalra. Ez??? Hát simán túlléptük vele a kért mennyiséget. Szerintem lesz 250 oldal is az olvasmány.
Elmúlt hetekben nem volt se éjjelem, se nappalom… se hétvégém… csak írás, papír és laptop létezett.
Kedden utolsó erőmet összeszedve még beleadtam apait, anyait…
Igaz, néha már csak bambán néztem ki fejemből, és próbáltam megtalálni illetve visszatérni a munkamenetbe. Őszintén szólva a fáradtságtól talán még a wécén is simán elaludtam volna. Bár azon sem lennék meglepve, ha valahol rólam is lenne egy ilyen fénykép.
Nem tudom honnan szedtem elő tartalékomat, de szerencsére, amikor kellett, „megjelent”. Talán barátaim segítettek ebben… Igen, nekik nagy szerepük van abban, hogy túléltem az elmúlt időszakot. Ők tartották bennem a lelket. Na nem sajnálatukkal, hanem segítségükkel. Legtöbben azonnal jönni, vinni, hozni, etetni… akartak. Nagyon édesek voltak.
Erika telefonált, élek –e még? Mindig csak három mondatot akart hallani és ő abból leszűrte, minden rendben van –e velem. Jól estek hívásai, érdeklődései.
Aztán itt van Gergő, aki Renaultban főnök, és autóm javításának fázisát felügyeli. Megszervezett mindent. Egy kollegája eljött hozzám, pontosan tudta, nekem most nincs időm arra, hogy elvigyem négykerekűmet. Így csak a kocsi kulcsot, forgalmit kellett átadnom és máris a kis kék autókám hátulját láttam, ahogy kihajtanak vele az utcánkból. Majd Gergő bevitt dolgozni és ő is ment útjára. Néha felhívott, hogy épp most tart hazafelé, és ha bent vagyok, akkor eljön értem, ne villamosozzak…
Aztán itt van másik barátnőm Virág. Minden nap többször is telefonált, (mondjuk ez nálunk nem meglepő) én meg, ha időm engedte csak panaszkodtam a főnökre, a fáradtságra… ő meg csak hallgatott, lelkesített… Jól esett nagyon. Autóját is kölcsön akarta adni, meg ő is azt kérte, hogy éjjel amikor végzem a könyvvel hívjam, értem jön a város túloldaláról. Ismerve őt, ha épp Debrecenben, Sopronban, vagy Szegeden lettem volna, oda is elindulna értem. Mikor az éjjeli villamoson ültem, rácsörögtem, ne várjon, már úton vagyok hazafelé. Mindig tudni akarta ettem e, hozzon valamit, elmenjen bevásárolni helyettem… versengett Kata barátnőmmel, (amiről ők nem is tudtak) aki szintén mindennel el akart látni.
Aztán egyik este csörög a telefonom, Zsolt. Ő az utcánkban lakó fiatal házaspár barátom férfi tagja. -„Csak azért hívtalak, mert ha most mennél haza, akkor jöhetnél velem.” Mosolyogtam, hiszen akkor még javában a könyv papírhalmazaival foglalkoztam. Majd a végén csak kibökte, valójában miért is hívott. -„Mikor gyalogolsz haza az utcában, kérlek csöngess fel, mert Kata (ő egy másik Kata, a feleség) úgy készített vacsorát, hogy neked is tettünk félre.” Mi vaaan? -„Úgy nem mehetsz haza, hogy nem viszed el csomagodat.” Mentegetőztem, hogy késő lesz, nem akarok zavarni… de hajthatatlan volt. Aztán mikor ballagtam felhívtam, nemsokára érkezem… Pakkom összekészítve, lent vártam a kapuban. Zsolt sziluettjét láttam meg először. A legfurább az volt, hogy valami érdekes tárgyat vettem észre a jobb kezében. Nem ismertem fel, hogy mi az. Aztán mindenre fényt derült. Tökipompos (ez a telefonos „beharangozóban” elhangzott) és egy fém termoszban forralt bor. Ez volt az idegennek látszó tárgy. Na ne! Még ez is? Igen! Egy gyors eszmecsere és máris siettem haza. Murattal persze minden éjjel beszéltem, és aznap ő még várt engem... Amint beléptem a lakásba, laptopomat bekapcsoltam, tálcára előkészítettem isteni vacsorámat, (Katám, bármikor megyek még ilyenért) aztán beszéltem és ettem… Mennyei volt minden.
Nem is tudom, hogyan háláljam meg Nektek az elmúlt napokat. Nélkületek ez nem ment volna. Tudom, most mindegyikőtök felcsattan, hogy de Kriszta, vagy Krisztuka, ezt nem kell meghálálni, ez teljesen természetes… a barátság azért barátság, mert...
De ismertek, én is szeretnék Nektek adni valamit. Egy idézetet.
Ez mindannyitoké, mert valóban igaz barátaim vagytok!

Van egy apró, elvarázsolt, külön kis világ. Ami csak a tiétek és csak az enyém; a miénk… közös. Csak ti értitek, és csak én értem, csak mi. Más senki ezen a földön. Saját Napunk – a szeretetünk – ragyogja be, saját csillagaink – a mosolyaink – díszítik az egét. A Hold, mely éjszaka világít a bizalom közöttünk. A levegő, mely nélkül meghalnánk – a tudat, hogy léteztek nekem és hogy létezem nektek. A víz, mely életben tart: a sok kedves szó, melyekkel egymáshoz szólunk. Mindezek együttesen táplálnak minket, és bennünk egy érzést: barátok vagyunk mindörökké!

Mindent köszönök Nektek!