Hiniki

Tegnap este olyan Szex és New York-os beszélgetésre nálam jártak a csajok. Vettem padlizsánkrémet, paradicsomot, kenyeret, készítettem habos kávét, kanapé közepén elhelyeztem a százas papírzsebkendőt és percenként néztem az órámat. Nagy volt a szájuk, azt mondták már 15.45-kor itt fognak topogni a bejárati ajtóm előtt. 15.55 még semmi. Én meg munkahelyről leléptem, hogy azért mégse ők várjanak haza, hanem én fogadjam vendégeimet. Na szép. Virág érkezett először, akivel azonnal bele is kezdtünk a kellemetlenségek megbeszélésébe. Aztán befutott Erika is. Mára teljes a csajos csapat. Problémák, érvek, ellenérve, pro-kontra… Nem kíméltük egymást. Annyira okosak vagyunk, ha a másik életét kell megoldani, hogy ihaj.
Először Virág volt a céltábla. Szegényt nagyon megtapostuk. Sokszor még fel sem eszmélt, mi már újra ráléptünk… ő meg egyre lejjebb süllyedt nem csak a kanapén, hanem a gondolataiba is. Mindezt azért tettük, hogy amikor újra kinyílik akkor egy másmilyen szemlélettel látó (nem csak néző) nem önostorozó lány legyen. Mikor már teljesen felfordítottuk, hirtelen huszárvágással másik barátnőmet kezdtem el kérdezgetni. Na, Virág szeme felcsillant, hirtelen feléledt, velem tartott. Kínpadra ültetett Erika, egy gyenge kísérlettel próbált bástyákat maga elé húzni, nem megérteni jó néhány gondolatot, de talán csak az időt akarta húzni vele. Megjegyzem elsőre is beláthatta volna, nem menekül, ez itt az oroszlánbarlang. :) Mindent kimondott, minden lehetőséget felvázolt, és talán meg is értette a néha nagyon bántó, szívbe markoló kemény gondolatainkat.
Szóval a viharos életek mennydörgéseinek miértje és talán a közeli lépések, vagyis megoldások, végül is néha játszi könnyedséggel kerültek terítékre.
Végén egyszerre néztek rám.
-„Én? De csajok most velem minden rendben. Még.”
Aztán éjjel ezt a mondatot már nem így mondtam volna. Már én is panasszal éltem volna. De ismerjük, „pénztártól való távozás után, reklamációt nem fogadunk el.” Éjfélkor már nem akartam felcsörögni őket, már nem akartam egy következő válságstábot összetrombitálni. A padlizsánkrém egyébként is borzalmasan rossz volt, az aranyhalam nem teljesítette kívánságainkat, így már csak a nyugodt idegrendszeremben és a reggelben bíztam. Amikor is csipás szemeimet még talán ki sem nyitottam, de máris tárcsázhattam, előhozakodtam az éjszakai fejleményekkel. Munkába, unottan, nyűgösen, kedvtelenül és kialvatlanul mentem. Két óra kevés volt erre… Ráadásul főnököm is visszajött külföldi pihenéséből, újra a fedélzetre váltott jegyet, ami számunkra a szokásos munkát jelentette. Már előre láttam azt a sok átbeszélni valót, a munkába való fejest ugrást… De mégsem így történt. Ma valamiért annyira jól keverték a kártyát, hogy talán elsőre leosztották a 21-et. Főnököm sztorizgatott, amit nem csak a tv-ben tesz meg, :) mi pedig csak nevettünk. Külföldi élményei minden problémát feledtettek. Egy tenger melletti, 5*-os szálloda vendége volt. Finom italok, ételek, medencék, masszírozások… Mi kell még?
Mi az, ami a nagy melegben a legjobban hűti a szomjat? A sör. Ahogyan a gyöngyöző hab remeg a tetején, és a pára kicsapódik a pohárra, egy csepp folyadék kúszik le az oldalán… Hát igen. Ezt a képet előidézve, ő is ilyen nedűt szeretett volna meginni. Angolul odaszólt a pincérhez: -„Milyen sörük van?”
-„Stella … és Hiniki” – felelte. Mindezek után választásból, az első fajta maradt, mert erről a Hinikiről ő még nem hallott. De a medence partján folyamatosan ez az angolnak hitt szó ütötte meg a fülét. „Hiniki”, „Hiniki jó lesz.” 20 perc múlva újra, „Hinikit kérek.” Következő nap ugyanez eljátszódik… és a harmadik napon is. De, akkor már beújított: -„Kérek egy Hinikit.” És, és, és… mit kapott. Heinekent, ami nem más, mint főnököm kedvenc söre.
Szóval csajok ez a Hiniki olyan lehet, mint a tegnapi beszélgetésünk. Elméletben kiválóan megoldottuk a problémát, de valójában nem is tudjuk, mi van a másik (pasik) fejében, mindaddig, amíg végre le nem ülünk őszintén beszélgetni azzal a személlyel, aki bántott, akit már nem tudunk elviselni, aki becsapott… Maradhatunk a réginél, a jól beváltnál, de ti már mást akartok, jobbra vágytok, csak merjétek „kikérni”.
Szóval lányok: A küldetés fedőneve: Hiniki

Micsoda évkezdet

Épeszű ember két ünnep között pihen, nagyokat sétál, családot látogat, elutazik síelni… ezzel szemben én mit csinálok? Már megint a munkát részesítem előnyben. De nem azért, mert nem akarok tudomást szerezni az élet nehézségéről, nem azért mert menekülök, most végre nem ez az indok! Mindez már csak a múlt! Ezt akkor tettem, amikor nagyon megtiportak, amikor egy hirtelen mozdulattal kihúzták alólam a talajt és újra kellett indítanom életem. Ebben a pillanatban választásom indoka teljesen más volt.

Tavalyi év utolsó dolgos napjaiban főnökömmel átbeszéltem a következő könyv körüli teendőket. Valójában kérdéseimen meglepődött, és nem értette mért hozom elő ezt a témát, hiszen még csak karácsony előtt került boltokba az előző írás... Én érveltem, hogy a hanganyaga már készen, szépen, ráérősen el lehetne kezdeni ténykedni vele... De ő csak nyugalomra intett, megnyugtatott, ilyen téren egy kis pihenő következik, most másra kell koncentrálnunk. Nem tudom miért, számomra is megmagyarázhatatlan, fura érzés futott át rajtam. Szavai ellenére, valamiért mégsem hagyott nyugodni a dolog, ezért újra nekikezdtem a témának. Látta, nagyon határozottan akarom tudni az ütemtervet, szóval kénytelen volt kicsikarni magából egy megközelítőleges dátumot. Az időpontot hallva gyorsan osztottam, szoroztam. Még nincs előkészítve az egész, aztán napokig,

hetekig, (na jó, több, mint egy hónapot) dolgozom egy szerkesztővel, majd a korrektúrázóval, jöhet a tördelő, végül átnézzük, egyeztetjük, javítjuk mielőtt nyomdába menne, akkor… lemerevedtem. Na neee. Ha tartjuk az elhangzott tempót, nagyon nagy az esélye annak, hogy repülőjegyem dátumának napja körül finishelünk. Azt már nem. Két okból sem. 1, én utazni akarok. 2, ezt az őrületet, amit decemberben véghezvittünk, nem akarom még egyszer átélni. "Na most légy okos Kriszta” –gondoltam. Repülőjegyem már megvan, erre a munka végett, lehet nem tudok felszállni? Ez nem húzhatja keresztbe külföldi látogatásomat. Azt már nem! Mielőtt főnököm feleszmélt volna, hogy a két dátum nagyon nagy valószínűséggel üti egymást, én villámgyorsan átgondoltam: ha még decemberben abszolválom az első periódus hiányzó részét, akkor a szerkesztővel, korrektúrázóval, tördelővel... igen, ez a megoldás. Előbb készen vagyok, mint az utazás kezdete. Gyorsan, hadarva, megszólaltam: -„Bevállalom a két ünnep közti munkát. Mire hazajön a külföldi pihenéséből, készen leszek a könyv kéziratának nyers változatával.” Ő csodálkozva rám nézett, azt követően iziben rábólintott, én meg megnyertem az év végi és egyben év eleji „nagyszerű” munkát. Juhéjjj.

Egy lépéssel mindenképpen előrébb akarok járni az ütemezett itinernél. Először úgy terveztem, majd apránként, minden nap pár órát foglalkozom vele. Aztán halogattam, hiszen én is pihenésre vágytam. Majd mikor már nem napolhattam tovább, belevágtam. Hallgattam a kazettákat, amin ilyen és ehhez hasonló kérdések hallhatóak:

„-Hogy történt a bűncselekmény?

-Kit ölt meg először?

-Baltával támadt rájuk?

-Mindenkit megölt?

-Hogyan tette?

-Lehet jobban járt volna egy halálbüntetéssel?”

Igen, jól olvassátok. Életfogytiglanos emberek gondolataikkal, elmeséléseikkel, borzalmaikkal vettem magam körül. Azt hiszem, ezzel a témával nem lehet jókor foglalkozni. Itt elfelejtődik, hogy a karácsony, a szeretet ünnepe után vagyunk és zárjuk az évet, amikor pozitívan indítjuk a 2010-et… és nekem is erre kellene koncentrálnom. Helyette éjszakánként azon morfondíroztam, ezeknek az embereknek milyen lehet a lelkük?

Milyen lehet a lelki világuk? Mi inspirálja őket a brutális gyilkosságok elkövetésekor…?

Tervem ellenére nagyon hamar végeztem az előkészületi munkával, mert engem is érdekeltek saját kérdéseim válaszai. Döbbenetes történetek, félelmetes kijelentések, borzalmak ...

Micsoda évkezdet volt ez nekem! Erre szokták azt mondani, ennél már csak jobb jöhet…