Kihívások

Felriadtam. Sms. „Ha reggel, inkább nyolc órakor hívsz, (magyar idő szerint) akkor én boldog leszek. Szeretlek.” Igen, Murat volt az. Előző este megbeszéltük, hétkor keltem, mert még tanulnia kell. Vizsgaidőszak van az egyetemen és a délutáni vizsgára jócskán volna mit átnéznie. Ezeket a sorokat 5.58-kor sikerült elküldenie, amin picit meglepődtem, de hát ő tudja. Oké, akkor egy órával többet alszik, aztán könyörtelenül keltegetni fogom.
Éppen gyalogoltam ki a villamoshoz, mikor tárcsázom számát. Felveszi, vonal végén nagy csönd. Leteszem, újra tárcsázom. Megismétlődik újra ugyanez. Majd, egy nagyon fáradt hang beleszól.

-„Nem akarok felkelni. Még egy órát had aludjak.”

Erős szembe szélben megyek, szemem könnye kifolyik, fázom...
-„Nézd, én sem akarok ma bemenni dolgozni, de muszáj. Neked délután vizsgád van, és nem készültél rá, tehát gyerünk felkelni.”
-„Nem szeretném, még egy órát aludni akarok.” – folyton csak ezt hajtogatta. Nem volt mit tenni, na jó esélyem sem volt mást tenni, belementem a dologba.
-„De utána már muszáj felkelned, nemsokára hívlak.”
Beérek munkahelyemre, teszek-veszek, hatvan perc letelt, ismét telefonálok. Megint csak ezt hallom:
-„Nem akarok felkelni, még egy órát szeretnék aludni.”

„Na azt már nem. Nem érted? Nem készültél a vizsgádra… Mit nem lehet ezen megérteni? Hallani akarom, amint csoszogsz a tappancsaiddal. Gyerünk.”
Újra csend.
-„Jó, felkeltem.” Semmi neszt nem hallok, a lépteit meg pláne nem.
-„Nem, nem, nincs csoszogás…” Menni úgysem tudna, hiszen alig aludt… Picit mérges lettem rá, mert hol van a felelősség? Hol van a kötelességérzet? Nem értem.
-„Jó, jó, felkelek. Tényleg! Pedig még szeretnék egy órát aludni.”
Azért újabb hatvan perc letelte után újra tárcsáztam, de akkor már tényleg tanult.
Muratot ismerve és az eddigi tapasztalat alapján azt kell mondanom, valójában annak kellett volna örülnöm, hogy egyáltalán meghallotta a telefoncsörgést, és még fel is vette. Ugyanis többször előfordult már, hogy annyira mélyen aludt, nem hallott semmit, vagy ha hallotta, akkor kinyomta. Majd amint feleszmélt visszahívott, elnézését kért… egyszerűen ezek a reggeli kelések nem mennek neki. Néha lehetetlen küldetésnek érzem, de hát ettől szép az élet. A kihívások :)
Apropó, kihívások! Ma megtudtam, az életfogytiglanos könyvet már jövő héten kezdem főnökömmel írni, szerkeszteni… ettől még nem is lepődtem meg. Na, de hogy bejött mellé még egy. Ha már börtön, ha már brutális gyilkosságok, nekem már meg sem fog kottyanni egy heroinista lány élete. (erről majd máskor írok, félelmetesen brutális és megdöbbentő lesz) Tudtam, hogy idén ezzel is ki akar jönni a könyvpiacra, de hogy párhuzamosan írjuk együtt a két könyvet arra nem voltam felkészülve.
-„Jövő héttől akkor mi ketten kezdjük. Úgy készüljön sok munkánk lesz.”
Szánó-bánó arckifejezésemmel csak ennyit mondtam: -„de azzal még nem tartok sehol.”
-„Hát ez szomorú, akkor már mától sok munkája van.”
Oh remek.
Este skype hangom jelez… „a vizsga nem volt valami jó. De figyelj, nemrég láttam, hogy én hajnalban írtam neked sms-t? Nem értem, hogy lehetett ez, mert én aludtam, nem emlékszem rá. Már nem csak veled álmodom minden éjjel, de még írok is neked. Függővé váltam tőled.”
Erre a szóra rögtön a heroinista jutott eszembe, aki letette a drogot.
Murat kérlek, te le ne gyere a szerről.

Heti Hetes

Heti Hetes felvételen jártam. Kolleganőm még tavaly szólt, hogy január 8-ra ne csináljak programot, mert megyünk. Megmondom őszintén sosem jutott eszembe, hogy valamikor szándékomban álljon elmenni egy ilyen felvételre. A televízió stúdiók, a kamerák, a technika engem már nem köt le. Láttam belőlük épp eleget. Szereplők közül vannak olyanok, akiket kedvelek, de sosem éreztem vágyat, hogy itt is megnézzem őket. Mivel kedves RTL-es fiú névre szóló jegyeinket a portán elhelyezte, nem volt mit tenni, mennünk kellett.
Egész délelőtt azon poénkodtunk, hogy főnököm legújabb könyveiből viszünk néhányat és a felvétel alatt az egyik kamera fölött lassan leengedjük, hogy vágóképnek látszódjon… Vagy egy váratlan pillanatban felállunk és kiviszünk mindenkinek egyet-egyet belőle, mondván a Főnök küldi. Úgyis éveken keresztül itt is mondta a magáét.
Időben le akartunk lépni a munkahelyünkről, ugyanis kényelmesen el akartunk készülni mindennel. És mivel nekem van a legnagyobb szám, ezért ez a megtisztelő feladat rám maradt. De ő még egy felvételt szeretett volna készíteni, azt is csak másfél óra múlva… Mire közöltem, hogy –„nekünk mennünk kellene…” Rám nézett és higgadtan ennyit mondott: -„Ez a maguk problémája.” Én meg teljes nyugalommal rávágtam. –„Maga nem jól értette. Nem problémánk, hanem programunk van.” Na, hát ritkán láttam ekkorát nevetni… mondanom sem kell, azonnal programunkra engedett. Szóval irány a cukrászda, majd hozzám. Smink, „hajszobrászás” átöltözés és elkésve indulás. VIP jegyeink voltak, tehát nem aggódtunk. A hangulatért felelős fiú, már majdnem befejezte a közönség jókedvre hangolását, mikor beléptünk a stúdiótérbe. Kolleganőm persze odalépett hozzá, és tájékoztatást kért, hova is szólnak jegyeink. Egy csöppet sem hívtuk fel magunkra a figyelmet. Á, dehogy. Mindenki minket nézett, mint két hülye aki éppen tanakodik, és odavannak a VIP jegyeikkel, ráadásul még el is késtek… A végén leültünk az egyik sor végére (pontosabban a lépcsőre) és máris indult a show. Ha röviden kell megfogalmazni, akkor azt mondom: Hosszú volt és vontatott. Valójában majdnem két és félóra a felvétel, amiből ötven perc kerül képernyőre. Amennyiben az egész vágatlanul, élőben menne adásba, nem lenne ennyire népszerű műsor.
Farkasházy agyonbeszélte, Bajor egy poént sem tudott végig mondani, Gálvölgyi, Hernádi a szokásosat produkálta. Legalább a Hajós és a Steve jók voltak. Kolleganőmmel összenéztünk és azt mondtuk, hogy az egyik viccesnek mondható résznél hangosan felröhögünk, legalább valami történjen. Sikerrel is jártunk. Jáksó oda is szólt az éppen akkor beszélő -senki ne csodálkozzon- Teddynek, hogy várjon, mert a hölgyek rosszul lettek, úgy nevetnek… Néhány poén még most is itt cseng fülemben, amit ez a két számomra szimpatikus jó ember halkan bemondott, bár azt meg a közönség nem értette, pedig azok igazán nagyot szóltak.
A fiú, aki a hangulatért volt felelős emelgette kis kezeit, intett mikor kell tapsolni. Mi megcsináltuk az ellenkezőét is. Amikor nem intett, de a már említett személyektől jó poént hallottunk (halkan) mi tapsoltunk… ezáltal belevittük a közönséget is a jókedvbe. :) Szóval erről annyit mondhatok, itt is jártam, semmi többet.
A műsorban szó volt, hogy Hajós Andrásnak az az álma, bemenjen egy Ápiszba vegyen egy vonalzót és 38 cm-t mérhessen vele. Mi ketten felvisítottunk, a közönség fapofával ült tovább, majd Hajós odanézett felénk, és folytatta: -„visszahúzódott állapotban.” :) Na mi kitaláltuk Bandinak jövő héten küldünk egy vonalzót, 38cm-t alkoholos filccel kiemeljük és ráírjuk: „Mindenkinek van egy álma…”
Aztán kolleganőmnek is volt egy álma. Meg akart ismerni egy fiút az egyik sörözőben. Így lementünk oda, de a hely teljesen teltházon működött, nekem pedig nem volt kedvem hering formájában eltölteni az est hátralevő részét. Ő beijedt a tömegtől, vagy amiért a fiú nem ugrott hirtelen a nyakába, vagy a kettőtől együtt, ezt még én sem tudom, ezért átvettem a ceremóniamester szerepet. Váltottam a fiúval pár mondatot. Kiderült vasárnap is dolgozik, foglal nekünk asztalt és délután mikor nincsenek sokan (legalábbis ebben reménykedünk) akkor visszatérünk. Ide biztosan, a Heti hetesre nem.

Ui: Imént lett vége a Heti Hetesnek. Nem küldünk vonalzót, nem vágták be a 38 cm-es poént... Mekkora balfékek.