Kihívások

Felriadtam. Sms. „Ha reggel, inkább nyolc órakor hívsz, (magyar idő szerint) akkor én boldog leszek. Szeretlek.” Igen, Murat volt az. Előző este megbeszéltük, hétkor keltem, mert még tanulnia kell. Vizsgaidőszak van az egyetemen és a délutáni vizsgára jócskán volna mit átnéznie. Ezeket a sorokat 5.58-kor sikerült elküldenie, amin picit meglepődtem, de hát ő tudja. Oké, akkor egy órával többet alszik, aztán könyörtelenül keltegetni fogom.
Éppen gyalogoltam ki a villamoshoz, mikor tárcsázom számát. Felveszi, vonal végén nagy csönd. Leteszem, újra tárcsázom. Megismétlődik újra ugyanez. Majd, egy nagyon fáradt hang beleszól.

-„Nem akarok felkelni. Még egy órát had aludjak.”

Erős szembe szélben megyek, szemem könnye kifolyik, fázom...
-„Nézd, én sem akarok ma bemenni dolgozni, de muszáj. Neked délután vizsgád van, és nem készültél rá, tehát gyerünk felkelni.”
-„Nem szeretném, még egy órát aludni akarok.” – folyton csak ezt hajtogatta. Nem volt mit tenni, na jó esélyem sem volt mást tenni, belementem a dologba.
-„De utána már muszáj felkelned, nemsokára hívlak.”
Beérek munkahelyemre, teszek-veszek, hatvan perc letelt, ismét telefonálok. Megint csak ezt hallom:
-„Nem akarok felkelni, még egy órát szeretnék aludni.”

„Na azt már nem. Nem érted? Nem készültél a vizsgádra… Mit nem lehet ezen megérteni? Hallani akarom, amint csoszogsz a tappancsaiddal. Gyerünk.”
Újra csend.
-„Jó, felkeltem.” Semmi neszt nem hallok, a lépteit meg pláne nem.
-„Nem, nem, nincs csoszogás…” Menni úgysem tudna, hiszen alig aludt… Picit mérges lettem rá, mert hol van a felelősség? Hol van a kötelességérzet? Nem értem.
-„Jó, jó, felkelek. Tényleg! Pedig még szeretnék egy órát aludni.”
Azért újabb hatvan perc letelte után újra tárcsáztam, de akkor már tényleg tanult.
Muratot ismerve és az eddigi tapasztalat alapján azt kell mondanom, valójában annak kellett volna örülnöm, hogy egyáltalán meghallotta a telefoncsörgést, és még fel is vette. Ugyanis többször előfordult már, hogy annyira mélyen aludt, nem hallott semmit, vagy ha hallotta, akkor kinyomta. Majd amint feleszmélt visszahívott, elnézését kért… egyszerűen ezek a reggeli kelések nem mennek neki. Néha lehetetlen küldetésnek érzem, de hát ettől szép az élet. A kihívások :)
Apropó, kihívások! Ma megtudtam, az életfogytiglanos könyvet már jövő héten kezdem főnökömmel írni, szerkeszteni… ettől még nem is lepődtem meg. Na, de hogy bejött mellé még egy. Ha már börtön, ha már brutális gyilkosságok, nekem már meg sem fog kottyanni egy heroinista lány élete. (erről majd máskor írok, félelmetesen brutális és megdöbbentő lesz) Tudtam, hogy idén ezzel is ki akar jönni a könyvpiacra, de hogy párhuzamosan írjuk együtt a két könyvet arra nem voltam felkészülve.
-„Jövő héttől akkor mi ketten kezdjük. Úgy készüljön sok munkánk lesz.”
Szánó-bánó arckifejezésemmel csak ennyit mondtam: -„de azzal még nem tartok sehol.”
-„Hát ez szomorú, akkor már mától sok munkája van.”
Oh remek.
Este skype hangom jelez… „a vizsga nem volt valami jó. De figyelj, nemrég láttam, hogy én hajnalban írtam neked sms-t? Nem értem, hogy lehetett ez, mert én aludtam, nem emlékszem rá. Már nem csak veled álmodom minden éjjel, de még írok is neked. Függővé váltam tőled.”
Erre a szóra rögtön a heroinista jutott eszembe, aki letette a drogot.
Murat kérlek, te le ne gyere a szerről.