Amíg nem késő

Haragszol valakire? Pedig fel kéne hívnod, de mégsem tudod megtenni azt a lépést, mert a belsőd nem engedi. Ezt inkább a másiktól várod el? Neki kéne bocsánatot kérnie…? Tényleg ezek számítanak? Tényleg nekünk kell magunkban hordozni a sebeket?
Mért tesszük mindezt? Mert önzőek vagyunk, mert csak magunkat látjuk? Mert a sértett felünk nem engedi jól gondolkodni az eszünket? Mire jó ez? Hová vezet? Ki tudja.
Azt gondolom, sokan vannak olyanok, akiknek szívünk szerint megmondanánk: -„te lüke, én valójában nem haragszom rád… gyere ide, átölellek és máris minden meg van bocsájtva.” A szavaknak hihetetlen erejük van. Ha valaki úgy távozik egy nagyon messzi mezőre, hogy a valós érzelmi arcunkat már nem láthatta, hiszen addigra még az ész nem harcolt meg a szívvel, akkor utána önmagunkat mivel nyugtatjuk? Mivel magyarázzuk meg az elkésett gondolatot? Ő sem keresett, ő is hibázott… És a lelkiismeretet ezzel le is csillapítottuk? Tényleg a múltat kell folyamatosan nézni és magyarázni, mint egy bizonyítványt? Nem a jövőt kéne megédesíteni, amíg lehet. Hát igen, csak addig, amíg lehet!
És ahol minden rendben van? Ahol épp nagy a boldogság és úgy távozik végleg valaki? Amikor egy reggel a hitvesi ágyból már sosem ébred fel az a nő, aki ellátta a családot, aki dolgozott, aki a szeretteinek élt… akivel minden rendben volt. Na ilyenkor mit mond az ember? Őszintén sajnálom!? Ennyi elég? Az itt maradottak fájdalmánál nincs nagyobb, mélyebbre hatoló, mélyebbre nyilalló érzés. Ezt a fájdalmat a fehér lepelbe költözött szellem cselekedetének végeredményének tette okozta. És mindez az itt maradottaknak a legfelfoghatatlanabb, megmagyarázhatatlan…
Nem bírom felhívni unokatesómat. Nem tudom azt mondani, hogy inkább annak örülj, a feleséged ilyen sokáig a te párod a te szerelmed, a te társad volt. Imádott Nagymamámnál ezt könnyebb volt elhitetni, könnyebb volt elfogadni, könnyebb volt megmagyarázni saját magamnak, hiszen ő 94 évesen tett egy utolsó sétát… majd sosem tért vissza. Na de ebben az esetben még ezt sem tudom „mentségnek”, magyarázatnak, megnyugvásnak felhozni.
A halál az a folyamat, amikor az élő szervezet komplex működése leáll. De az emlékek a fotók, a felvételek mindenkiben örökké tovább élnek. Valójában már nélküle.
Ebben a családban nincs harag, nincs gyűlölet, nincs megvetés… csak segítség, összejárás, ünneplések és rengeteg szeretet. Akkor mért ide kopogtatott be éjjel, mért ide lépett be ez a fehér köpenybe bújt „ismerős”, mért fogta le a vergődő szívet, mért csukta le végleg a szemet és mért mondta ki: elnémuljatok!? Mért kellett erre megszűnnie minden fájdalomnak, és elhalnia a szív dobbanásának… Nem értem. Nem is fogom. Sosem.
Nemrég még nálunk jártak. Szüleimnél és nálam. Több napra jöttek, jól érezték magukat. Nem voltak jelek, nem volt semmi rosszra utaló mondhatni figyelemfelkeltő rosszullét. Semmi nem volt. Csak jókedv és vidámság. Ennyi. És ezt most egy pillantás alatt kirántották.
Neki egy pillantás, de akik itt maradtak? Azoknak nincs olyan pillantásuk, amikor ne emlékezzenek rá. Mert ez a szék, ezt mondja, ez a takaró azt meséli, erről a virágról az jut eszembe… Igen, már csak emlékek. De legalább valami… Bár ez kevés vigasz.
Nem tudok mit mondani. Nem megy. Cserbenhagyott minden elfogadható szó, minden indok, minden vigasz. Ma nem megy…

Ui: Kérlek ha haragszol valakire hívd fel, vagy üzenj neki… dobd félre értelmetlenül önző viselkedésed és mond el neki mennyire szereted… mert sosem tudhatod a lelkiismereteddel mikor kell szembe nézned. Ha nem cselekszel, akkor, az valamikor már túl késő lesz.
Anyu, apu, tesóm, gyerekek, kedvesem, rokonok, barátnők, barátok… mindannyiótokat szeretlek!

Nekem is van egy "tartozásom".

11 éves barátság fájó sebét én is magamban hordozom.

Zsuzsa, tudom, hogy olvasod a blogot, és azt is tudom egymásra várunk egy mondattal.

Én megteszem: Nem haragszom…

Súlyok

Megismételtük a csajos délutánt… Azt ígértem nekik legkésőbb négyre itthon vagyok. Pontosan tudtam ehhez háromkor, na jó, legkésőbb fél négykor le kell lépnem a cégtől. Egész nap az órámat lestem, mert reggel óta tudtam, nekem szükségem volt erre a beszélgetős kikapcsolódós órákra. Főnököm 10-17h-ig tévé felvételen, úgy gondoltam, simán eljövök bentről. Három órakor már elkezdtem ficegni a széken, lassan befejeztem az aznapi drogos könyv adagját, majd elmostam magam után a kávés, teás bögréket, még ránéztem az e-mailekre, gyors csevej a többiekkel, és éppen gépemet kapcsoltam le, mikor főnököm felhívta kolleganőmet. Rövid eszmecsere, elbúcsúznak. Kabátban állok, hívom Erika barátnőmet. –„Tudom tartani a megbeszélt időt, négykor nálam.”
Most kollegám telefonja csörög. Hát ki az? Persze, hogy a főnököm. Ilyet? Most akkor mikor lépjek le? Fújjam le a mindenki által várt délutánt, és üljek vissza írjak tovább… várjak, míg engem is felhív? Vagy ma kihagy a sorból? Ááá, mért ilyen kiszámíthatatlan? Rápillantok a faliórára, éppen két felvétel közti szünet van, következő műsor felvétele négykor… de addigra nekem haza kell érnem. Megígértem a csajoknak. Még az lenne szép, ha ajtóm előtti apró lábtörlőmön topognának, mert nekem hült helyem. Oké, hogy ők hozzák a padlizsánkrémet, na de azt eszegetni önmagában, nem olyan jó. Telefonvonal bontása…
- „Engem nem kérdezett?”
- „Most nem” – vigyorog hozzá kajánul kedves „Maresis” kollegám. Na, most mit csináljak? Mivel hétvégére a drogos könyvvel kapcsolatos munkát bepakoltam táskámba, úgy voltam vele, eleget fogok pluszban írni, a következő két napban, nekem jár ez a korai elmenetel. Nézem a telefonom. Hát ez bizony most nem csörög. Kihagy a szórásból? Pedig nem szokása…
-„Mindegy, én megyek.”
Ahogy hazaértem, még kabátban, csizmában topogok, mikor kapucsengőm hangját máris hallom. Először Erika, majd Virág érkezik. Gyorsan nekiálltam a habos kávé készítésének, közben arra lettem figyelmes, valami csúszó hangot hallok parkettámon. Virág, egy nagy doboz nagyságú zacskót maga után húzva, megjelent nappalim sarkában.
–„Hát ez meg mi? Kenyérsütőgép?"
-„Igen, mert probiotikus kenyeret fogunk enni.”
-„Mi van? Azt akarod mondani, hogy most fogsz nekünk a padlizsánkrémhez kenyeret sütni?”
–„De mi olyan éhesek vagyunk, hogy addig már nem bírjuk ki.”
Majd Virág elővarázsolja a gép mellett megbúvó zacskókat is. Konyhám átadópultjára csak pakolja, pakolja, pakolja... Minden teljes kiőrlésű, minden csökkentett szénhidráttartalmú. Tészták, kekszek, lisztek, snack…
-„Krisztuka minap felhívott, hogy befordult amiért ismét jönnek fel rá a kilók. Na tessék! Ezt bármikor eheted, ebből meg süss magadnak kenyeret. Csak beledobálod, beprogramozod és kész. Ha megéhezel, lelkiismeret-furdalás nélkül ezeket nyugodtan majszolhatod.”
-„Édes kis Virágom ezt most komolyan mondod? De, de, de…”
-„Nincs semmi de. Ha így lehet segíteni rajtad, akkor itt van minden.”
Erika rám néz, furán végigmér -„Mért meghíztál?”
„-Aha, nem látod. Rakódnak rám a kilók.”
-„Dehogy, te tavaly is így néztél ki.”
-„A csudát. Ismét felborultak a hormonjaim, össze-vissza rakoncátlankodnak. Ha nem eszem, akkor is hízok. Ma egy alma és egy kevés paradicsomleves lakozik gyomromban. Most még eszem veletek egy kevés padlizsánt, aztán mára befejeztem. Ja, bocs, a bicikli azért van a nappali közepén, mert tegnap ismét felpattantam rá, tekertem ötven percet. Muszáj. Muszáj valamit kezdenem magammal, mert ezt már én nem bírom elviselni. Amit leadtam, pikk-pakk jön vissza. Murat azt mondja, így szeret, ahogy vagyok, nem kell fogyókúráznom. Na de nekem nem jó már ez az állapot Utálom magam, nem bírom elviselni. ”
Mielőtt belevetettük magunkat magánéletünk válságainak (milyen válság? Hülye vagyok, ezt a szót már nem ismerjük) megbeszélésébe előtte gyorsan megvitattuk, hogy jóddiétát kell újra beiktatnom. Amikor is semmi tejtermék, pá-pá sajt, vaj, tejszín, tojás, tejföl, majonéz… és piros ételfestéket tartalmazó ételek. Ismét rántás nélkül ehetem a főztömet, újra frankfurti leves tejföl nélkül, nincs főzelék, se öntetes, szószos kaja… zöldség, és hús lesz hegyén hátán, na meg Virág "termékei". Egyszer már sikerrel abszolváltam, amikor orvosom a radiojód sugárkezelés előtti hónapokban a pajzsmirigyem végett mindezt beiktatta étrendembe. Vagyis inkább kiiktatta étrendemből. Ez akkor segített rajtam. Most is ez a megoldás, ez a kulcsa mindennek.
Szóval muszáj újra előhívnom ezeket a filmszalagokat, mert különben dagadt madárnak fognak szólítani. Azt meg azért mégsem akarhatom…
Elvégre Krisztuka vagy Panka vagyok, és nem a Gombóc Artúr.

Ui: A padlizsánkrém isteni volt még updates kenyérrel is :)