Haragszol valakire? Pedig fel kéne hívnod, de mégsem tudod megtenni azt a lépést, mert a belsőd nem engedi. Ezt inkább a másiktól várod el? Neki kéne bocsánatot kérnie…? Tényleg ezek számítanak? Tényleg nekünk kell magunkban hordozni a sebeket?
Mért tesszük mindezt? Mert önzőek vagyunk, mert csak magunkat látjuk? Mert a sértett felünk nem engedi jól gondolkodni az eszünket? Mire jó ez? Hová vezet? Ki tudja.
Azt gondolom, sokan vannak olyanok, akiknek szívünk szerint megmondanánk: -„te lüke, én valójában nem haragszom rád… gyere ide, átölellek és máris minden meg van bocsájtva.” A szavaknak hihetetlen erejük van. Ha valaki úgy távozik egy nagyon messzi mezőre, hogy a valós érzelmi arcunkat már nem láthatta, hiszen addigra még az ész nem harcolt meg a szívvel, akkor utána önmagunkat mivel nyugtatjuk? Mivel magyarázzuk meg az elkésett gondolatot? Ő sem keresett, ő is hibázott… És a lelkiismeretet ezzel le is csillapítottuk? Tényleg a múltat kell folyamatosan nézni és magyarázni, mint egy bizonyítványt? Nem a jövőt kéne megédesíteni, amíg lehet. Hát igen, csak addig, amíg lehet!
És ahol minden rendben van? Ahol épp nagy a boldogság és úgy távozik végleg valaki? Amikor egy reggel a hitvesi ágyból már sosem ébred fel az a nő, aki ellátta a családot, aki dolgozott, aki a szeretteinek élt… akivel minden rendben volt. Na ilyenkor mit mond az ember? Őszintén sajnálom!? Ennyi elég? Az itt maradottak fájdalmánál nincs nagyobb, mélyebbre hatoló, mélyebbre nyilalló érzés. Ezt a fájdalmat a fehér lepelbe költözött szellem cselekedetének végeredményének tette okozta. És mindez az itt maradottaknak a legfelfoghatatlanabb, megmagyarázhatatlan…
Nem bírom felhívni unokatesómat. Nem tudom azt mondani, hogy inkább annak örülj, a feleséged ilyen sokáig a te párod a te szerelmed, a te társad volt. Imádott Nagymamámnál ezt könnyebb volt elhitetni, könnyebb volt elfogadni, könnyebb volt megmagyarázni saját magamnak, hiszen ő 94 évesen tett egy utolsó sétát… majd sosem tért vissza. Na de ebben az esetben még ezt sem tudom „mentségnek”, magyarázatnak, megnyugvásnak felhozni.
A halál az a folyamat, amikor az élő szervezet komplex működése leáll. De az emlékek a fotók, a felvételek mindenkiben örökké tovább élnek. Valójában már nélküle.
Ebben a családban nincs harag, nincs gyűlölet, nincs megvetés… csak segítség, összejárás, ünneplések és rengeteg szeretet. Akkor mért ide kopogtatott be éjjel, mért ide lépett be ez a fehér köpenybe bújt „ismerős”, mért fogta le a vergődő szívet, mért csukta le végleg a szemet és mért mondta ki: elnémuljatok!? Mért kellett erre megszűnnie minden fájdalomnak, és elhalnia a szív dobbanásának… Nem értem. Nem is fogom. Sosem.
Nemrég még nálunk jártak. Szüleimnél és nálam. Több napra jöttek, jól érezték magukat. Nem voltak jelek, nem volt semmi rosszra utaló mondhatni figyelemfelkeltő rosszullét. Semmi nem volt. Csak jókedv és vidámság. Ennyi. És ezt most egy pillantás alatt kirántották.
Neki egy pillantás, de akik itt maradtak? Azoknak nincs olyan pillantásuk, amikor ne emlékezzenek rá. Mert ez a szék, ezt mondja, ez a takaró azt meséli, erről a virágról az jut eszembe… Igen, már csak emlékek. De legalább valami… Bár ez kevés vigasz.
Nem tudok mit mondani. Nem megy. Cserbenhagyott minden elfogadható szó, minden indok, minden vigasz. Ma nem megy…
Mért tesszük mindezt? Mert önzőek vagyunk, mert csak magunkat látjuk? Mert a sértett felünk nem engedi jól gondolkodni az eszünket? Mire jó ez? Hová vezet? Ki tudja.
Azt gondolom, sokan vannak olyanok, akiknek szívünk szerint megmondanánk: -„te lüke, én valójában nem haragszom rád… gyere ide, átölellek és máris minden meg van bocsájtva.” A szavaknak hihetetlen erejük van. Ha valaki úgy távozik egy nagyon messzi mezőre, hogy a valós érzelmi arcunkat már nem láthatta, hiszen addigra még az ész nem harcolt meg a szívvel, akkor utána önmagunkat mivel nyugtatjuk? Mivel magyarázzuk meg az elkésett gondolatot? Ő sem keresett, ő is hibázott… És a lelkiismeretet ezzel le is csillapítottuk? Tényleg a múltat kell folyamatosan nézni és magyarázni, mint egy bizonyítványt? Nem a jövőt kéne megédesíteni, amíg lehet. Hát igen, csak addig, amíg lehet!
És ahol minden rendben van? Ahol épp nagy a boldogság és úgy távozik végleg valaki? Amikor egy reggel a hitvesi ágyból már sosem ébred fel az a nő, aki ellátta a családot, aki dolgozott, aki a szeretteinek élt… akivel minden rendben volt. Na ilyenkor mit mond az ember? Őszintén sajnálom!? Ennyi elég? Az itt maradottak fájdalmánál nincs nagyobb, mélyebbre hatoló, mélyebbre nyilalló érzés. Ezt a fájdalmat a fehér lepelbe költözött szellem cselekedetének végeredményének tette okozta. És mindez az itt maradottaknak a legfelfoghatatlanabb, megmagyarázhatatlan…
Nem bírom felhívni unokatesómat. Nem tudom azt mondani, hogy inkább annak örülj, a feleséged ilyen sokáig a te párod a te szerelmed, a te társad volt. Imádott Nagymamámnál ezt könnyebb volt elhitetni, könnyebb volt elfogadni, könnyebb volt megmagyarázni saját magamnak, hiszen ő 94 évesen tett egy utolsó sétát… majd sosem tért vissza. Na de ebben az esetben még ezt sem tudom „mentségnek”, magyarázatnak, megnyugvásnak felhozni.
A halál az a folyamat, amikor az élő szervezet komplex működése leáll. De az emlékek a fotók, a felvételek mindenkiben örökké tovább élnek. Valójában már nélküle.
Ebben a családban nincs harag, nincs gyűlölet, nincs megvetés… csak segítség, összejárás, ünneplések és rengeteg szeretet. Akkor mért ide kopogtatott be éjjel, mért ide lépett be ez a fehér köpenybe bújt „ismerős”, mért fogta le a vergődő szívet, mért csukta le végleg a szemet és mért mondta ki: elnémuljatok!? Mért kellett erre megszűnnie minden fájdalomnak, és elhalnia a szív dobbanásának… Nem értem. Nem is fogom. Sosem.
Nemrég még nálunk jártak. Szüleimnél és nálam. Több napra jöttek, jól érezték magukat. Nem voltak jelek, nem volt semmi rosszra utaló mondhatni figyelemfelkeltő rosszullét. Semmi nem volt. Csak jókedv és vidámság. Ennyi. És ezt most egy pillantás alatt kirántották.
Neki egy pillantás, de akik itt maradtak? Azoknak nincs olyan pillantásuk, amikor ne emlékezzenek rá. Mert ez a szék, ezt mondja, ez a takaró azt meséli, erről a virágról az jut eszembe… Igen, már csak emlékek. De legalább valami… Bár ez kevés vigasz.
Nem tudok mit mondani. Nem megy. Cserbenhagyott minden elfogadható szó, minden indok, minden vigasz. Ma nem megy…
Ui: Kérlek ha haragszol valakire hívd fel, vagy üzenj neki… dobd félre értelmetlenül önző viselkedésed és mond el neki mennyire szereted… mert sosem tudhatod a lelkiismereteddel mikor kell szembe nézned
. Ha nem cselekszel, akkor, az valamikor már túl késő lesz.
Anyu, apu, tesóm, gyerekek, kedvesem, rokonok, barátnők, barátok… mindannyiótokat szeretlek!
. Ha nem cselekszel, akkor, az valamikor már túl késő lesz.Anyu, apu, tesóm, gyerekek, kedvesem, rokonok, barátnők, barátok… mindannyiótokat szeretlek!
1 megjegyzés:
...nem szabadna léteznie a büszekségnek, de sajnos sok ember csak emiatt nem beszél a másikkal. Aztán az évek olyan méllyé teszik a valójában nem is nagy sebeket, hogy már elhiszik, nem lehet őket begyógyítani...
Kívánom, hogy jelentkezzen! :)
Megjegyzés küldése