Telefonos segítség

Sötét van, már hajnalodik, körülöttem minden csendes. Egy kevés fénycsóva szűrődik be ablakomon, az utca világításának fénye kukucskál keresztül sötétítőfüggönyömön. Itthon fekszem magányomban, gondolataim máshol járnak.
Egy apró zaj kizökkent. Éjjeliszekrényemen lapuló óra kattogása töri meg a csöndet. Tik-tak-tik-tak.
Több ezer kilométerre is pirkad, bár az idő arrafelé előbbre jár már. Üres az ágya, sötét a lakása és néhány ruhája a bőröndjében lapul… elutazott. Ül egy buszon, nézi az elsuhanó fákat, az utasokat és abban reménykedik az álommanók nálam már rég eljárták táncukat. De ez nem így van. Nem megy. Nem tudom mért. Félek? Talán. Na de mitől? Hogy most nem látom egy hétig? Hogy nem tudok róla majd semmit? Lehet. Ismerem őt, nem így lesz. Amint lehetősége adódik úgyis jelentkezni fog. Ott a skype, az msn, a telefon, az e-mailek… megannyi lehetőség. Akkor mért vagyok nyugtalan? Mért nem jön álom a szememre? Felhívom. Na de ilyenkor? Úgysem zavarom. Mi van, ha a busz hangjának monoton, egysíkú hangja elnyomta őt és elszenderedett már. Elvégre még 5 órát utazik… nem kizárt, lehet elszundított.

De nekem most hallani kell a hangját. Az megnyugtat, az mindig megnyugtat. Telefonért nyúlok, sokáig csak a számát nézem. Alszik vagy nem alszik? Most mit tegyek? Pár másodpercre tanácstalan vagyok. De valami belülről feszít, nem jó érzés. Nem érdekel, felhívom.
- "Hello
- Honey, baj van? Te mért nem alszol még? Mi történt?
- Baj? Igen
- Úristen, mi van?
- Nem vagy itt. Hiányzol. És egyszerűen hallanom kell a hangod. Nem tudok aludni.
- Mosd meg meleg vízzel arcodat és jobb lesz. Ezen a buszon most nincs internet, nem tudunk skype-t kapcsolni, de amúgy is nagyon késő van, holnap fáradt leszel, kérlek, próbálj meg aludni"…
- …
Hogy is mondta? Meleg víz. Villany felkapcsolva, irány a fürdőszoba. Arcomon végig folyik ez az álmot hozó folyadék. Már jobb. Varázsütésre tényleg elillant minden rossz érzés. Nincs feszültség, nincs negatív érzés. Ennyi kellett csak? Hogy halljam, „szeretlek, vigyázz magadra, ne aggódj, meleg víz…” De jó volna még beszélni vele… Nem, ennyire nem lehetek önző és telhetetlen.

Tik-tak-tik-tak. Tényleg késő van.

Tehát ő sem alszik. Csak nézi az elsuhanó fákat, gondolatai nálam járnak, és, és, és. Micsoda? Telefonomon csörög.
- "Honey, megnyugodtál?
- Igen, minden rendben.
- Akkor most már tényleg próbálj meg aludni. Ígérem, amint megérkezem, jelentkezem. Reggel mikor felébredsz ott lesz üzenetem… szeretlek"…
Mosolygok. Teljes nyugodtság járja át testemet. Már nincs félelem, rossz érzés, megfeszülés… Ennyi kellett. Hogy halljam, hogy hangja megnyugtasson, hogy érezzem, hogy tudjam, szeret.
Sötét van, már hajnalodik, körülöttem minden csendes. Egy kevés fénycsóva szűrődik be ablakomon, az utca világításának fénye kukucskál keresztül sötétítőfüggönyömön. Itthon fekszem, de már nem magányomban.

Díj - Köszönet

Díjat kaptam. Ami valójában nem annak szól, hogy szépen írom le szavaim, gyönyörűen fogalmazom meg mondataim, szövevényesen formálom gondolataim, költőien fejezem ki önön magam… nem.

Hiszen én nem írok választékosan, nem bírok színekkel és érzésekkel teli képekben látni… Jómagam beszélni szeretek, írni csak tanulok. Szóval azt hiszem ezt a díjat egy barátságért kaptam.
És most nem is a díjról, hanem magáról a díjat osztóról szeretnék pár gondolatot papírra vetni.

Én is állandó olvasója, sorainak falója vagyok, és egyben hálás is a sorsnak amiért egyik legjobb barátnője lehetek. Jót mosolyogtam, amikor bejegyzésében, hét pontban (hiszen ez volt a feladata) önmagáról beszélt.
"Szeretem Afrikát, meg a habos kávét… sors…zene…" bla, bla, bla. Igen ez mind te vagy drága Virág. És a többi? Hol van a lelked, hol van a szíved tisztasága, hol van önzetlen szereteted, odafigyelésed, precizitásod, folytonos segítő kezed, Terézanyu szereped… (ez utóbbit felejtsd el és tanulj élni a másik oldalon is) Lám, lám, egy szempillantás alatt összejött újabb hét pont rólad. Folytathatnám a következő héttel, meg a következő héttel… de máris magam előtt látom, ahogy ülsz a széken, olvasod soraim és a reggeli kávé szürcsölés közben könnycseppek gurulnak szemeidből, édes kávédat mérgezi sós könnyed íze, telefonodért nyúlsz, alig látod a betüket:

„Jaj, Krisztuka, neee” – jön az sms tőled. „Most ezt mért? De én nem is ilyen vagyok, mért mondod ezt?”
És én csak mosolygok, mert igen, ő olyan kishitű. Stabilan a fejébe vésett mondatainak foszlányai:

"Én nem vagyok jó, én nem érdemlem meg, mért fáj a másiknak, majd én segítek...!" Mintha folyamatosan az önfeláldozás „tantárgyából” akarna jelesre vizsgázni.
Sokszor hitetlen, számára elképzelhetetlen, hogy a csoda íze, illata, fénye, képe, beszökkenhet az ő életébe is, ami szürke egyhangúságának porát egy szem vagyis szék :) pillantás alatt képes lesöpörni.
Aki a Varázskert kapujának névtáblájával startra készen, de belépni már csak remegő lábakkal mer, aki mindig ad és irul-pirul, ha kap.
Aki soha sehova nem megy üres kézzel, mert fő mondata az adni jó, aki eláraszt szeretetével, és mennyei főztjeivel, aki képes gondolataidban olvasni, aki időt, pénzt, energiát nem sajnál senkire, aki a barátokért tűzbe megy, aki…

Igen Drága Barátnőm sorolhatnám még valós tükröd "tartalmát" és folytathatnám jellemzésed, de tudom telefonom mindjárt másodjára is jelez, rajta egy szó: „Szeretlek.”

És ekkor már az én mosolyom is eltűnik, kávém sós könnyel lesz tele, de hát mi már csak ilyenek vagyunk mind a ketten.

Ui: Nagyon szeretlek és köszönök mindent!