Gerincesség hiánya ... újra

Nem, ez most nem a Nagy Laci :) Annak a históriának egy pici szünetet adott az élet, de hogy lesz folytatása abban biztos vagyok, csakúgy, mint ennek is.
Nem tudom a történetet hová is tegyem magamban. Ma még nem megy. Tegnap édesanyám, sógornőm és bátyám három gyermeke lementek a Bükkös patakhoz sétálni… hívtak engem is, ugorjak ki Pestről családozni, de fodrász projekt volt aznapra beiktatva, így Szentendre túrám most elmaradt. Pedig szeretek ott lenni. Beülni a hintaágyba, jó kis habos kávét inni, hallgatni a kerti tó csobogását, közben nézni, ahogy a madarak fürdőznek a vízben, húst sütni vagy bográcsozni… és néha egy csapkodás, mert épp szúnyog támad :) Na ez utóbbi most még azért lehetséges, mert a helikopteres szúnyogirtás időpontját ezekben a napokban pillanatnyilag nem tűzték ki.
Igazából simán odaértem volna akár az indulásra is, de az elmúlt napok alvással töltött óráinak száma alig érte el a tizenkettőt. Ami jól hangzik, de ha elosztjuk három éjszakával, akkor már nem fest olyan szépen. Szóval új frizurám elkészülte után, otthonomat választottam mosással, takarítással, akváriumpucolással… és egy kis ejtőzéssel. Este beszámoló érkezik.

-„Tudod kivel találkoztunk séta közben?” – kezdi édesanyám. -„A volt férjeddel.”

Na, pislogtam egy nagyot, ugyanis én a válóper óta csak a villamoson láttam őt néhányszor. Miután mindig ugyanannál a megállónál száll le, abból arra a következtetésre jutottam, hogy alig pár állomásra lakunk egymástól. Pedig oly nagy ez a főváros, annyi hely, annyi háztömb, annyi lakópark van mindenfelé, és ők is ezt a kerületet, ezt a környéket választották lakhelyüknek. Fura, majdnem egymás mellett élünk ismét.
-„Szóval, - folytatja édesanyám -, az új feleségével volt és mikor köszönhettünk volna, elfordította fejét…”

- „Mi van?” - csattantam fel! "Ez pofátlanság!" - és akkor még enyhe szót találtam ide íziben.
Ha valami baja van, akkor azt felém mutassa ki, és ne azokkal az emberekkel szemben, akiknek csak köszönettel tartozik. Szüleim által igen sok mindent vittem bele ebbe a házasságba, ezáltal igen sok mindent vett ő is ki belőle. Mindennek tetejébe még ő mutatja meg azt, hogy semmibe veszi, átnéz azokon az embereken, akik őt is segítették! Hihetetlen!
Hirtelen első gondolatom az volt, hogy írok neki és elmagyarázom azt, amit imént ide is leírtam, de a következő pillanatban inkább egy sajnálatérzés hatalmasodott el bennem. Ez a fejfordításos nem köszönök mozdulat olyan szánalomra méltó. Öt év távlatából sem sikerült az összes sértődöttségével megbirkóznia, túllépnie azokon...
Én eddig, ha meg is említettem őt írásaimban soha egy negatív jelzővel nem illettem, soha nem beszéltem róla nem szép stílusban... Mert, ha valakit egyszer szerettem annyira, hogy még oltár elé is álltam vele, és életem múltjának kitörölhetetlen része, akkor legalább az emlékeit nem mocskolom be. De eme jelenet mellett most már én sem tudok szó nélkül elmenni. Bár nem voltam ott, nem láttam mi történt, de nem hiszem, hogy családomat nem vette észre. Patak part, a sétány legnagyobb szélessége kábé öt méter, ők jönnek szemben ketten, illetve elől lépdelt volt anyósom, aki legalább megtisztelte annyival édesanyámékat, hogy neki nem esett nehezére egy köszönést „odadobni”, majd volt férjem, az új feleséggel és két kutya követte őket. Velük szemben anyám, sógornőm és a három gyerek, tehát öten, ami ezen a szűk részen felér egy tömeggel is. És neki pont nem sikerült észrevenni vagy felismerni kik jönnek vele szemben, kik sétálnak el mellette. Nevetnem kell. :)
Múltkor már volt egy hasonló esete, amikor ez a "drága jó" ember meglátta édesanyámat és inkább átment az út túloldalára, csak ne kelljen a szemébe néznie. Akkor anyu ennek hangot is adott, amiről bevallom őszintén én nem tudtam, évekkel később mesélte el nekem, hogy mi is történt. Válasz e-mailben az érkezett, hogy nem vette észre, neki nem állt szándékában kikerülnie őt… Látom! Ez az eset is pont annak a levélnek a tartalmát támasztja alá :)
Hogy is mondják? Az élet sokszor ismétli önmagát, és a hibák végett pedig mindig vizsgáztat, de sosem tudhatjuk, mely napon jön el az időpont. Neki, most vasárnap volt mindez. Szegény, nem tudta, hogy az ilyen eseteknél nincs olyan, hogy hétvége, szabadnap, munkaszüneti nap…
Az első „véletlen kikerülés” után elég felkészülési időt kapott a következő találkozóra… de most sem sikerült eredményesen abszolválnia. Van egy rossz hírem számára: Az élet újfent pótvizsgára ítélte.
Házasságunk vége felé, amikor már tényleg csak egymás mellett éltünk, de nem mondhatnám azt, hogy egymással, valójában akkor sem volt annyi tisztesség benne, hogy a szemembe mondja problémáit… mást értesített minderről. Édesapjának és mostohaanyjának mesélte el, hogy nem tudja, mit tegyen… de azt érzi, a házasságból szeretne kilépni.
Utólag már azt sem tartom gerincesnek tőle, (megjegyzem neki is gerincproblémái voltak, csakúgy, mint Lacinknak) hogy míg ő jól kipanaszkodta magát, addig én a féltestvérével a szobájában játszottam. Búcsúzásnál volt anyósom megkért, másnap menjek fel ismét hozzájuk, mert szeretne velem beszélni. Megtettem… elváltunk.
Ez az egész úgy volt előkészítve, mintha írt volna egy levelet, feladta postán és a kellő személy pedig kézbesítette a címzettnek, vagyis nekem. Most én is ezt megteszem.
Levelem megírtam, blogomba feladtam, és tudom, vannak olyan hozzá közel álló emberek, akik olvassák írásaimat… ők talán kézbesítik neki... hiszen tudjuk, az élet sokszor ismétli önmagát, most ezt is.

A helyes diagnózis

Tegnap felhívtam a kézilabda szövetség elnökét, hogy beszéljünk már erről a Laci gyerekről. Baráti viszonyunk végett azonnal igent mondott és ma nagy szeretettel fogadott is irodájában. Megmondom őszintén éjjel még azon morfondíroztam, hogy visszaéljek-e évek óta tartó jó kapcsolatunkkal és feltegyem-e tapintatlan kérdéseimet is, amiket eddig még senki nem mert face to face megkérdezni tőle. "Meddig játszhatja ezt a csúnya játékot valaki a szövetséggel? Mért nincs vonzata az ügynek? Mikor mondjuk mi azt, hogy vége, ne gyere? Nem fontos a morál? …"

Reggel elolvastam a sajtó friss híreit, hátha valaki megelőzött… de nem. Valahogy nincs egy ember sem, aki vállalná a kényes kérdéssorozatot. Miért? Pedig valójában mindenki tudja az igazságot, mégsem írjuk le nyíltan, nem mondjuk ki kamerába…

A történet röviden: a játékos gerincproblémák végett visszamondta a válogatottságot. Ezzel még nem is lenne baj, hiszen mindenkit érhet sérülés, mindenkivel történhet baj… Csakhogy a katalán csapat, ahol Nagy Laci játszik a Bajnokok Ligája négyes döntőjében vett részt a hétvégén, s lettek másodikok. A csapat egyik alapjátékosaként persze végig a kézilabda pályán láthattuk őt, ahol még nagy kedvvel játszott a Kiel ellen. … majd kedden érkezik egy orvosi papír, sérült vagyok… Állítólag a BL-döntőt követően elment a klubja, a Barcelona csapatorvosához, ahol megállapították, hogy gerinc- és derékbántalmai végett pihennie kell.Válogatottunk sorsdöntő mérkőzés előtt áll. Június 13-án Ljubljanában, 20-án pedig Veszprémben találkozik a szlovén együttessel. A párharc győztese vesz részt a januári, svédországi világbajnokságon, ahol már kvalifikációt lehet szerezni a 2012-es londoni olimpiára.

Na akkor nézzük meg a történetet úgy, hogy mögé pillantunk. Laci taktikázik, kivár, hogy mely ország (spanyol vagy magyar) kvalifikálja magát az olimpiára és annak az állampolgárságát veszi fel, illetve tartja meg. Ha vált, akkor jelen pillanatban sem szabad felvennie címeres mezünket.

Ma miután beléptem az elnök úr szobájába a baráti ölelés után gyorsan átbeszéltük, hogy a cseresznyefa kidőlt, a pincében is áll a víz... ekkor már tudtam leszek oly bátor, vagyis inkább pofátlan, én biza megkérdem azt, amit tudni szeretnék. Illik, nem illik, engem érdekel a valós történet.

Helyzetemet akaratán kívül is megkönnyítette, mivel mondhatni majdnem kérdés nélkül érkeztek megdöbbentő szavai, először az „igazoltan való hiányzásról”. Az orvosi papíron szereplő pihenő napjainak száma húsz. Mikor is van a világbajnoki selejtező visszavágó mérkőzése? Igen, az orvosi papír megérkezésétől számított pont húsz napot követően, vagyis június 20-án. Minő véletlen. És ez az a papír, ami ellenőrizhetetlen, ami megkérdőjelezhetetlen, hiszen a játékos nem tartózkodik itthon, Barcelonában él, és esze ágában sincs hazaruccanni… még buzdítani sem a társakat. Más törött orral is végig ülte már a mérkőzés végét, valakinek jelen pillanatban veszélyeztetett terhes a felesége, ráadásul költöznek és dobozokban élnek, de mindennek ellenére ott van a válogatottban, van, aki 39 évesen is vállalja a játékot… mert nekik fontos az, hogy nemzetünk válogatottjában szerepelhetnek… Az elnök úr csak mondta, mondta és mondta, zúdultak a panaszok, az érdekes vélemények, én meg csak néztem, mint Rozi a moziban. Már náluk is betelt a pohár, ez kivert minden biztosítékot… ugyanakkor ő is azt mondja, ha menni akar, hát menjen. Laci tíz éve ebben a mediterrán városban él, Európa egyik legjobb csapatában játszik, befogadták, szeretik, számítanak rá, családja is vele van… nincs is ezzel semmi baj. Ha akar új címert is választhat magának, de végre döntse el, hova is tartozik, és ne taktikázzon. Ennek itt most nincs helye.

Hallgatását valójában mindenki érti, és meg is értenék, ha beszélne. Nem a szövetség felé, nem az elnök úrnak, nem a szurkolóknak. Nem! Azok felé az emberek felé, akikkel megannyi edzést lehúzott, akikkel elérte a sikereket, akikkel megjárta az olimpiát, és akiket úgy hívunk: csapattársak. Mert feléjük tartozik elszámolással! De ezt sem teszi, ennyivel sem tiszteli meg játékostársait.

Imént utána néztem a Hippokratész eskü szövegének. Idézek belőle egy részt: „A hozzám fordulók bizalmával, kiszolgáltatott helyzetével visszaélni nem fogok, titkaikat fel nem fedem…” Ha jobban elgondolkodom ezen az egész történeten, rájövök, a spanyol doki nem is hibázott. Mit is írt? Gerincprobléma. Azt hiszem valóban jól diagnosztizált.