Gerincesség hiánya ... újra

Nem, ez most nem a Nagy Laci :) Annak a históriának egy pici szünetet adott az élet, de hogy lesz folytatása abban biztos vagyok, csakúgy, mint ennek is.
Nem tudom a történetet hová is tegyem magamban. Ma még nem megy. Tegnap édesanyám, sógornőm és bátyám három gyermeke lementek a Bükkös patakhoz sétálni… hívtak engem is, ugorjak ki Pestről családozni, de fodrász projekt volt aznapra beiktatva, így Szentendre túrám most elmaradt. Pedig szeretek ott lenni. Beülni a hintaágyba, jó kis habos kávét inni, hallgatni a kerti tó csobogását, közben nézni, ahogy a madarak fürdőznek a vízben, húst sütni vagy bográcsozni… és néha egy csapkodás, mert épp szúnyog támad :) Na ez utóbbi most még azért lehetséges, mert a helikopteres szúnyogirtás időpontját ezekben a napokban pillanatnyilag nem tűzték ki.
Igazából simán odaértem volna akár az indulásra is, de az elmúlt napok alvással töltött óráinak száma alig érte el a tizenkettőt. Ami jól hangzik, de ha elosztjuk három éjszakával, akkor már nem fest olyan szépen. Szóval új frizurám elkészülte után, otthonomat választottam mosással, takarítással, akváriumpucolással… és egy kis ejtőzéssel. Este beszámoló érkezik.

-„Tudod kivel találkoztunk séta közben?” – kezdi édesanyám. -„A volt férjeddel.”

Na, pislogtam egy nagyot, ugyanis én a válóper óta csak a villamoson láttam őt néhányszor. Miután mindig ugyanannál a megállónál száll le, abból arra a következtetésre jutottam, hogy alig pár állomásra lakunk egymástól. Pedig oly nagy ez a főváros, annyi hely, annyi háztömb, annyi lakópark van mindenfelé, és ők is ezt a kerületet, ezt a környéket választották lakhelyüknek. Fura, majdnem egymás mellett élünk ismét.
-„Szóval, - folytatja édesanyám -, az új feleségével volt és mikor köszönhettünk volna, elfordította fejét…”

- „Mi van?” - csattantam fel! "Ez pofátlanság!" - és akkor még enyhe szót találtam ide íziben.
Ha valami baja van, akkor azt felém mutassa ki, és ne azokkal az emberekkel szemben, akiknek csak köszönettel tartozik. Szüleim által igen sok mindent vittem bele ebbe a házasságba, ezáltal igen sok mindent vett ő is ki belőle. Mindennek tetejébe még ő mutatja meg azt, hogy semmibe veszi, átnéz azokon az embereken, akik őt is segítették! Hihetetlen!
Hirtelen első gondolatom az volt, hogy írok neki és elmagyarázom azt, amit imént ide is leírtam, de a következő pillanatban inkább egy sajnálatérzés hatalmasodott el bennem. Ez a fejfordításos nem köszönök mozdulat olyan szánalomra méltó. Öt év távlatából sem sikerült az összes sértődöttségével megbirkóznia, túllépnie azokon...
Én eddig, ha meg is említettem őt írásaimban soha egy negatív jelzővel nem illettem, soha nem beszéltem róla nem szép stílusban... Mert, ha valakit egyszer szerettem annyira, hogy még oltár elé is álltam vele, és életem múltjának kitörölhetetlen része, akkor legalább az emlékeit nem mocskolom be. De eme jelenet mellett most már én sem tudok szó nélkül elmenni. Bár nem voltam ott, nem láttam mi történt, de nem hiszem, hogy családomat nem vette észre. Patak part, a sétány legnagyobb szélessége kábé öt méter, ők jönnek szemben ketten, illetve elől lépdelt volt anyósom, aki legalább megtisztelte annyival édesanyámékat, hogy neki nem esett nehezére egy köszönést „odadobni”, majd volt férjem, az új feleséggel és két kutya követte őket. Velük szemben anyám, sógornőm és a három gyerek, tehát öten, ami ezen a szűk részen felér egy tömeggel is. És neki pont nem sikerült észrevenni vagy felismerni kik jönnek vele szemben, kik sétálnak el mellette. Nevetnem kell. :)
Múltkor már volt egy hasonló esete, amikor ez a "drága jó" ember meglátta édesanyámat és inkább átment az út túloldalára, csak ne kelljen a szemébe néznie. Akkor anyu ennek hangot is adott, amiről bevallom őszintén én nem tudtam, évekkel később mesélte el nekem, hogy mi is történt. Válasz e-mailben az érkezett, hogy nem vette észre, neki nem állt szándékában kikerülnie őt… Látom! Ez az eset is pont annak a levélnek a tartalmát támasztja alá :)
Hogy is mondják? Az élet sokszor ismétli önmagát, és a hibák végett pedig mindig vizsgáztat, de sosem tudhatjuk, mely napon jön el az időpont. Neki, most vasárnap volt mindez. Szegény, nem tudta, hogy az ilyen eseteknél nincs olyan, hogy hétvége, szabadnap, munkaszüneti nap…
Az első „véletlen kikerülés” után elég felkészülési időt kapott a következő találkozóra… de most sem sikerült eredményesen abszolválnia. Van egy rossz hírem számára: Az élet újfent pótvizsgára ítélte.
Házasságunk vége felé, amikor már tényleg csak egymás mellett éltünk, de nem mondhatnám azt, hogy egymással, valójában akkor sem volt annyi tisztesség benne, hogy a szemembe mondja problémáit… mást értesített minderről. Édesapjának és mostohaanyjának mesélte el, hogy nem tudja, mit tegyen… de azt érzi, a házasságból szeretne kilépni.
Utólag már azt sem tartom gerincesnek tőle, (megjegyzem neki is gerincproblémái voltak, csakúgy, mint Lacinknak) hogy míg ő jól kipanaszkodta magát, addig én a féltestvérével a szobájában játszottam. Búcsúzásnál volt anyósom megkért, másnap menjek fel ismét hozzájuk, mert szeretne velem beszélni. Megtettem… elváltunk.
Ez az egész úgy volt előkészítve, mintha írt volna egy levelet, feladta postán és a kellő személy pedig kézbesítette a címzettnek, vagyis nekem. Most én is ezt megteszem.
Levelem megírtam, blogomba feladtam, és tudom, vannak olyan hozzá közel álló emberek, akik olvassák írásaimat… ők talán kézbesítik neki... hiszen tudjuk, az élet sokszor ismétli önmagát, most ezt is.