Mindenki maradjon otthon, vagy mégse?

Már éjfélkor elindultak az üzenetek, a telefonhívások, a virtuális képeslapok… Idén megkértem mindenkit, a nagy és hangos felhajtást felejtsük el, koncentráljunk egy későbbi bulira, majd ott mindent egy kalap alatt megünneplünk. Most csütörtök este senki ne mozduljon ki, valamennyien maradjanak otthon és tegyék a dolgukat… fogjuk úgy fel, és fogadják el kérésemet, ez egy átlagos nap, nem több, nem kevesebb, ennyi.
Napközben minden fórumon kedves sorokat olvastam, hol régi ismerősöktől, hol a hozzám közelállóktól, hol a családomtól…
Majd délután telefonhívás Virágtól:
-„Figyelj, mikor érsz ma haza, mert egy fiú elvinné neked a kocsi kulcsot, amire nekem majd szükségem volna, de én ma nem érek rá, mert rengeteg dolgom van…"
-„Semmi gond, fél hétre otthon vagyok, de ha nem, akkor a postaládába dobja be, én meg onnan kihalászom, és holnap összefutok veled. Ha nem érek haza, majd rájön, hogy hiába csönget, add meg neki a számom, rám csörög, akkor elmondom neki, hogyan jut be a célig.”
Már háromnegyed hat, én meg még bent az irodában… ebből baj lesz gondoltam, inkább felhívom. Meg különben is minek menjen el hozzám ez a fiú ha a városban van, itt is össze tudok futni vele.
Kicsöng, -„Halló”
-„Figyu, mikorra érnél hozzám, mert én még nem vagyok otthon és Virág mondta, hogy a kulcsot oda adod nekem”…
-„Mi van?”
-„Hát a kocsi kulcs.”
-„Nem értem miről beszélsz Kriszta, én ma nem is beszéltem Virággal.”
-„Oh, akkor itt valami szerveződik. Tudod, nekem ma van a szülinapom”… majd hirtelen egy hangos dobhártya kiszakító kiáltás
-„Boldog szülinapoooooooooot”
-„Ezek szerint csak azt akarták megtudni mikorra érek haza.
-„Amatőőőőőr, felhívhatott volna, hogy hazudjak :) Pont engem felejtett el értesíteni :)"
Majd gyors búcsú a fiútól, spuri haza. Már lepergett szemeim előtt, mindenki nálam, pont úgy, mint négy évvel ezelőtt... Akkor nem sejtettem semmit, gyanútlanul kinyitottam lakásajtómat, tébláboltam a hálószobában, a fürdőszobában, majd végre bementem a nappaliba, ott hirtelen megláttam a sok-sok barátot, tortámon már égett a tűzijáték…. Na, ez most megint meg fog ismétlődni gondoltam.
Tárcsázom anyámat, azonnal kérdőre vonom:
-„Anyu, te mit tudsz?”
-„Miről?”
-„Virág mit szervezett?”
-„Semmit!” Majd hallom, nevet. –„De figyelj mindjárt le fog merülni a telefonom, itt vagy még?”
-„Igen, de anyu most komolyan mit tudsz?”
Anyám az, aki mindig mindenről tud. Ő olyan, aki a barátaimnak is a barátja, és ha kell segít, ha kell szövetkezik, ha kell kulcsot ad hozzám… Nem hiszek ma neki.
-„Anyuuuuu.”
-„Lemerülök. Most mész haza? Mikor vagy otthon?”
-„Kábé fél óra múlva. De anyu, megmondtam mindenkinek, hogy ma ne csináljanak semmit, nem akarok meglepi bulit, pihenni szeretnék, mindenki maradjon otthon, elegem van! Anyu itt vagy, hallasz?”
-„Igen, én a fiúkkal vagyok edzésen (tesóm gyerekeivel) ha hazaértem hívlak. Szia.”
És bontja a vonalat. Fura, akkor most mi van. Itt valaki hazudik. Na de ki? Ennek gyorsan utána kell járni!
Villamosról leszállok, döntöttem, fölhívom Virágot, beszélek vele hazáig…
-„Hallom már mindent tudsz?”
-„Ééééénnn?” -próbálom eljátszani a hülyét.
-„Igen, mert most hívtam föl az alibit és elmondta, hogy beszéltetek.”
-„Te figyu, reggel a szemetet elfelejtettem levinni, legalább levitted?”
-„De én nem vagyok a lakásodban.”
-„Persze. Én meg hülye vagyok!”
-„De tényleg!” Próbált győzködni. –„Én utoljára akkor voltam ott, amikor megkértél, hogy locsoljam meg a virágokat és a halaknak adjak enni.”
-„Meg most.”
-„Neeeeem, itthon vagyok nálam, értsd már meg.”
Én meg mindjárt otthon, de ő ezt nem látja, milyen poén úgy belépni lakásomba, hogy közben hallom majd Virág hangját… de nem így történt. A kutya sincs nálam, senki nem várt otthon, csak a halaim. Ilyet?
-„Mondtam neked, hogy én itthon vagyok és nem nálad. De most már ne mozdulj ki sehova, hanem csak várjál, és majd úgy egy óra múlva hívjál fel.
-„Én hívjalak, mikor te szervezel valamit? Hívjál te.”
Laptopot gyorsan bekapcsolom, Muratot megnézem online –e vagy sem. Elérhető.
-„Hello Honey, gyorsan írok neked pár sort, itthon vagyok, de nem tudom meddig fogunk tudni most „beszélni” mert Virág titokzatos, valami szerveződik. Te hol vagy?
-„Az utcádban a barátaiddal.”
-„Az nem lehet, mert én itthon vagyok és nincs itt senki”
-„Jó, nem… szomorú vagyok, mert nem tudtam Budapestre repülni….”
Csöngetnek, illetve hallom, kódommal valaki érkezik, ezért gyors búcsú tőle, ajtót nyitom és, és, és… megérkezik a családom! Anyám, apám, tesóm, sógornőm és a gyerekek. Mindenki eljött. Ilyen is régen volt, hogy a család létszáma hiánytalan legyen! Ez az igazi ajándék!
Ahogy lépdeltek fölfelé összefutottak kedves szomszédommal, aki egy gyors puszi erejéig belép a lakásba…
-„Gyere csak be, ezek szerint majd a többiek is érkeznek.”
-„Nem Kriszta, én nem tudok róla, most nincs szervezve a barátok által neked semmi.”
Ránézek anyura, kiderült ezt az egészet ő találta ki! Virágtól most ő kért segítséget, hogy tudja meg mi a mai programom, mikorra érek haza…
Picit elszégyelltem magam, mert pont anyámnak hadartam el mennyire nem akarok ma senkivel ünnepelni, nem akarok senkit vendégül látni… ők meg ajándékkal, tortával jöttek… szervezkedtek, egyeztettek. Nem kis dolog ennyi embert egyszerre összetrombitálni. Lillának szülői értekezlete volt, sógornőm onnan rohant, a fiúk fociedzésen, anyám onnan rohant, bátyám a munkahelyéről… és miért? Hogy ezen a napon ne legyek egyedül! Imádom őket!
A három gyerkőctől kaptam egy nagy dobozt, benne kis papír, meg még egy kis papír, meg még egy kis papír, meg még egy kispapír… meg még egy… természetesen üresek… a legvégén pedig kibontok egy telefonkészüléket, valamint hozzá egy kártyát. Ezen most már mindannyian ingyen beszélünk egymással. Külön lesz vonaluk nekik is, amin mindig el fognak majd érni. Zsombort, a keresztfiamat leszúrom picit, miért nem figyelmeztettet, hogy ma találkozunk.
-„Akkor még nem tudtalak ingyen hívni!” Édes nem?
Apropó, telefonhívás. Gyorsan kitaláltam jó anyám hívja föl Virágot, azzal a szöveggel, bent vannak nálam a lakásban, de én sehol csak a saját mobilom van itthon amiről telefonál… A sztorit persze profin adta elő, Virág hangjában pánik, most mi lesz, pedig ő a lelkemre kötötte, ne mozduljak el otthonról. A drámát még egy kicsit fokoztuk is.
-„Hát mindegy, egy keveset várunk, aztán ha nem jön, akkor itt hagyjuk neki a tortát meg az ajándékot és hazamegyünk.”
Virág agytekervényének kattogását én hallottam, aki kábé három méterre álltam a beszélgetéstől…
-„A céges számát hívta már Éva néni?”
Na itt megkönyörültünk neki, felfedtük a leplet, itthon voltam, meglepődtem…
Következett egy gyors vacsora már akinek :) azt követően tortaevés… később, sajnálatos módon kis családom időben távozott, gyerekeknek holnap suli, meg ovi…
Még öt perce sem tették ki lábukat az ajtón, de új számom máris csörög, Lilla az:
-„Szia, úton vagyunk, már nem fordulunk vissza hozzád…” Ajándék kipróbálva, megnyugodtam, minden működik… most, hogy a gyerekek „elintézték” az ingyen beszélgetéseket, azt hiszem iziben fogok értesülni a legfrissebb dolgokról is. Megjegyzem eddig a történetekre olyan három-négy órákat vártam :)
Szóval itt voltak, eljöttek, megleptek...bevallom őszintén, most már azt mondom mégiscsak jó volt, hogy nem hallgattak rám és senki nem maradt otthon! Köszönöm nektek, szeretlek benneteket!

Péter, nem tudom...

Péter telefonbeszélgetése után gondolkodóba estem. Ez nem szokatlan, mert ha leülök vele beszélni mindig ez van. Érvek, ellenérvek, magyarázatok, magyarázkodás… segítségnyújtás, hallgatás, na jó inkább meghallgatás, majd napokig rágódás. Péter szavainak súlya illetve, hangsúlya folyamatosan belevésődik fülembe.

Most is megvitattunk mindent, jobban mondva azokat, amik a szekszárdi túrán kimaradtak és persze kitértünk az azóta történt fejleményekre is. Mikor elsoroltam neki Murat lépéseit, amik tudom nem nagyok, de mindenkit önmagához kell mérni és nem máshoz, akkor azt kell írjam, igenis nagy lépések történtek hazajövetelem óta. Én ennek határtalanul örülök, de ő csak sóhajtott egy nagyot: -„Hát Krisztuka kíváncsi vagyok hova vezet az utad...”
Eddig mindig úgy voltam vele, az utam majd vezet valahova és tudom a legjobb helyre. Efelől nincs bennem se kétely, se kétség. Ha nem a végállomáshoz érkezem, akkor azt jelzésnek vélem, és beismerem, van még mit tanulnom ahhoz, hogy mikor végleg célba érek, akkor már nevetve meg kell tudnom majd oldani mindazt, ami a hiányosság oldalamra volt eddig írva. Szóval folyamatosan csiszolódok, és teszem ezt mindazért, hogy elérjem azt az „állapotot”, ahol majd egyszer tökéletes fényben ragyogom be azt a férfit, akivel a boldogság éveit megélem. Erre már volt egy gyönge próbálkozás, hiszen azt gondoltam egy valakire rábízhatom életem… fel is vettem frankón a Frank nevét, aztán szerencsére elég ideje korán kiderült, hogy házasságunkban nem hogy ragyogás nincs, de még a szerelem fényének halvány pislákolása is alig található.
Este klikkelgettem a facebookon, az iwiw-en… néztem a fotókat, az adatlapokat és elgondolkodtam. Picit eljátszadoztam a gondolattal és kivezettem életem történetét más és más iránya, vagyis mi lett volna, ha … ezeken az utakon megyek végig…
Emlékszem anno általános iskolás koromban, az alsósoknak tartott suli bulin egy fiú elém állt, kezembe nyomott egy papírt. A papír szétnyitható, közepén egy nagy szívvel. „Olvasd el, a választ megvárom”, közölte a fiú.
Kinyitom a küldeményt, szöveg a következő: „Tetszel nekem. Akarsz a barátnőm lenni? Húzd alá: igen vagy nem. Kérlek, küld vissza a hírvivőmmel.” Persze aláírás sehol, de rögtön ráismertem a „feladóra”, hiszen az, aki előttem toporgott a legjobb barátja volt. Ma ez a fiú két gyermeket nevel, boldog családapa… de vajon mi lett volna, ha akkor az igent húzom alá :)
Aztán volt olyan, akivel azért nem preferáltam a kommunikációt, mert zenélt, amivel valójában semmi bajom nem volt, csak ez a műfaj hozzám nem állt közel, és úgy véltem elég sok mindenben másként gondolkodunk. Jó, akkor még nem tudtam, hogy az ellentétek mágnesként vonzzák egymást, bááár ezzel a mondással azért el lehetne vitatkozni egy cseppet… Pedig a fiúnak szőke haja van, gyönyörű szemei… de mégsem tudtam elképzelni vele a kapcsolatot. Ezzel szemben ő tényleg sokat próbálkozott, nem üzent hírvivővel, nem bújt el más háta mögé, hanem izgatottan várta, hogy a tanóra végét jelző csengő megszólaljon és belevesse magát a folyosói életbe, ahol kedves mosollyal kifejezte udvarias szándékát… sőt, amikor ideje engedte kilátogatott a meccseimre, drukkolt, tapsolt, nézett… meglestem fotóit az imént említett közösségi portálokon, és egy nagyon jóképű édesapa somolyog vissza. Az élet díjazta kitartó szorgalmát, tehetségét, hiszen elismert zenésszé vált, külföldön neveli három csemetéjét. Vajon mi lett volna, ha akkor nem cselezem, hanem csellózom én is, de komolyan :)
Életemben egyszer jártam három hétig párhuzamosan két fiúval. Ez elég veszélyes játéknak tűnt számomra, ugyanis az egyik fiúval utaztam be Budapestre suliba, majd együtt mentünk még a metrón és a villamoson is… szerencsére erről a járműről nem egy helyen szálltunk le, én még két megállót ráhúztam, ahol várt a másik fiú. Minden reggel gyomorgörcsöm volt, na most mi lesz, ha az „eredeti” fiú elkísér és meglátja, engem várnak két megállóval odébb. Mielőtt megtörtént volna mindez, és éreztem volna, hogy talpam alatt szétnyílik a föld, ami elnyel, majd betemet… inkább véget vetettem ennek az állapotnak. (Utána már csak a matek, fizika, statisztika, könyvvitel… okozott gyomorgörcsöt számomra. Nem is tudom melyik érzés a jobb.)
Erről a második számú fiúról mindig eszembe jut egy vicces történet. Ültünk egymással szemben a héven és tipródtam mit tegyek. Bevalljam neki, hogy most nem lát majdnem két hétig, vagy csak kérjek egy kis szünetet… elmondjam neki hova is utazom, vagy hazudjak egy másik város nevet? Kapcsolatunk nem állt olyan stabil lábakon és egyébként is friss volt az ismeretség, ezért úgy döntöttem csak a felét vallom be a dolognak. Jobbnak véltem eltitkolni az úti célt, ugyanis nem szerettem volna, ha téves képet alakít ki rólam. Nem akartam, hogy azt vélje, én egy gazdag családból származó kis fruska vagyok, ezért közöltem vele, ne haragudj, de nem töltjük együtt az év végét és az újév elejét sem, mert elutazom, de ígérem, ha hazajöttem keresni foglak. Egyáltalán nem lepte meg a dolog, sőt mondta, semmi gáz, őt is várják otthon, Kaposváron. Én búcsút intettem mindkét pasinak, elrepültem keresztszülőstől, unokatesóstól és Virágostól Gran Canariára. (Na ennek az útnak a története is megérne jó pár bejegyzést :))
Természetesen csokibarnán landoltunk januárban Ferihegyen, a fiút felhívtam, találkozhatunk, itthon vagyok… Letagadni sem tudtam volna, hogy merre jártam, így hát bevallottam mindent, sőt még ajándékot is hoztam neki… aztán rákérdeztem:
-„Neked milyen volt otthon Kaposváron?”
-„Tessék? Hol? Kaposváron?”
-„Igen, igen.”
-„De hát én nem Kaposvárra mentem, hanem Kolozsvárra.”
Ó-ó-ó, egy aprócska elhallás becsúszott. Na nem ezért mentünk szét, hanem gyorsan rájöttünk, nem a másik személye az, akit keresünk… de vajon mi lett volna ha mégis türelmesebbek vagyunk és több időt adtunk volna magunknak?
Számtalan ilyen történet kavarog még fejemben, ráadásul jókat mulatok mindegyiken, de ha most feltenné valaki nekem a kérdést, melyiket pörgetnéd vissza és hol változtatnál meg dolgokat, azt hiszem, azt felelném, sehol. Mindennek így kellett történnie.
Drága Péter, hogy mostani életem hova fog kifutni és mi lesz ebből a kapcsolatból mely egyre csak mélyül és mélyül… (csak el ne süllyedjen) nem tudom. Mint ahogyan nem tudom befolyásolni a döntéseket, nem tudok hétmérföldes csizmát a lábára adni, nem tudom egy tollvonással átírni a sorsot…
Mindenki látja, most nem nekem kell harcolnom bizonyos dolgok végett, nem nekem kell szembe szállnom valakiért, nem az én kezemben vannak a döntések sorai… és ez a helyzet, még számomra fura.

Jelen pillanatban én csak állok, topogok, várok, hiszen mást nem tehetek.

Bizakodom. Bizakodom, ugyanis látom a lépéseket, amik igaz nekem csak apró araszolásoknak tűnnek, de neki nem azok. Valamint töretlenül hiszek benne, mert szavai mögött tettek is rejlenek és bár nem az első szerelem vagyok életében, de az első olyan szerelme, akiért sok mindent meg is tesz.

Vajon mi lesz ebből, hogy egymás mellett maradunk? Péter, nem tudom...