Péter, nem tudom...

Péter telefonbeszélgetése után gondolkodóba estem. Ez nem szokatlan, mert ha leülök vele beszélni mindig ez van. Érvek, ellenérvek, magyarázatok, magyarázkodás… segítségnyújtás, hallgatás, na jó inkább meghallgatás, majd napokig rágódás. Péter szavainak súlya illetve, hangsúlya folyamatosan belevésődik fülembe.

Most is megvitattunk mindent, jobban mondva azokat, amik a szekszárdi túrán kimaradtak és persze kitértünk az azóta történt fejleményekre is. Mikor elsoroltam neki Murat lépéseit, amik tudom nem nagyok, de mindenkit önmagához kell mérni és nem máshoz, akkor azt kell írjam, igenis nagy lépések történtek hazajövetelem óta. Én ennek határtalanul örülök, de ő csak sóhajtott egy nagyot: -„Hát Krisztuka kíváncsi vagyok hova vezet az utad...”
Eddig mindig úgy voltam vele, az utam majd vezet valahova és tudom a legjobb helyre. Efelől nincs bennem se kétely, se kétség. Ha nem a végállomáshoz érkezem, akkor azt jelzésnek vélem, és beismerem, van még mit tanulnom ahhoz, hogy mikor végleg célba érek, akkor már nevetve meg kell tudnom majd oldani mindazt, ami a hiányosság oldalamra volt eddig írva. Szóval folyamatosan csiszolódok, és teszem ezt mindazért, hogy elérjem azt az „állapotot”, ahol majd egyszer tökéletes fényben ragyogom be azt a férfit, akivel a boldogság éveit megélem. Erre már volt egy gyönge próbálkozás, hiszen azt gondoltam egy valakire rábízhatom életem… fel is vettem frankón a Frank nevét, aztán szerencsére elég ideje korán kiderült, hogy házasságunkban nem hogy ragyogás nincs, de még a szerelem fényének halvány pislákolása is alig található.
Este klikkelgettem a facebookon, az iwiw-en… néztem a fotókat, az adatlapokat és elgondolkodtam. Picit eljátszadoztam a gondolattal és kivezettem életem történetét más és más iránya, vagyis mi lett volna, ha … ezeken az utakon megyek végig…
Emlékszem anno általános iskolás koromban, az alsósoknak tartott suli bulin egy fiú elém állt, kezembe nyomott egy papírt. A papír szétnyitható, közepén egy nagy szívvel. „Olvasd el, a választ megvárom”, közölte a fiú.
Kinyitom a küldeményt, szöveg a következő: „Tetszel nekem. Akarsz a barátnőm lenni? Húzd alá: igen vagy nem. Kérlek, küld vissza a hírvivőmmel.” Persze aláírás sehol, de rögtön ráismertem a „feladóra”, hiszen az, aki előttem toporgott a legjobb barátja volt. Ma ez a fiú két gyermeket nevel, boldog családapa… de vajon mi lett volna, ha akkor az igent húzom alá :)
Aztán volt olyan, akivel azért nem preferáltam a kommunikációt, mert zenélt, amivel valójában semmi bajom nem volt, csak ez a műfaj hozzám nem állt közel, és úgy véltem elég sok mindenben másként gondolkodunk. Jó, akkor még nem tudtam, hogy az ellentétek mágnesként vonzzák egymást, bááár ezzel a mondással azért el lehetne vitatkozni egy cseppet… Pedig a fiúnak szőke haja van, gyönyörű szemei… de mégsem tudtam elképzelni vele a kapcsolatot. Ezzel szemben ő tényleg sokat próbálkozott, nem üzent hírvivővel, nem bújt el más háta mögé, hanem izgatottan várta, hogy a tanóra végét jelző csengő megszólaljon és belevesse magát a folyosói életbe, ahol kedves mosollyal kifejezte udvarias szándékát… sőt, amikor ideje engedte kilátogatott a meccseimre, drukkolt, tapsolt, nézett… meglestem fotóit az imént említett közösségi portálokon, és egy nagyon jóképű édesapa somolyog vissza. Az élet díjazta kitartó szorgalmát, tehetségét, hiszen elismert zenésszé vált, külföldön neveli három csemetéjét. Vajon mi lett volna, ha akkor nem cselezem, hanem csellózom én is, de komolyan :)
Életemben egyszer jártam három hétig párhuzamosan két fiúval. Ez elég veszélyes játéknak tűnt számomra, ugyanis az egyik fiúval utaztam be Budapestre suliba, majd együtt mentünk még a metrón és a villamoson is… szerencsére erről a járműről nem egy helyen szálltunk le, én még két megállót ráhúztam, ahol várt a másik fiú. Minden reggel gyomorgörcsöm volt, na most mi lesz, ha az „eredeti” fiú elkísér és meglátja, engem várnak két megállóval odébb. Mielőtt megtörtént volna mindez, és éreztem volna, hogy talpam alatt szétnyílik a föld, ami elnyel, majd betemet… inkább véget vetettem ennek az állapotnak. (Utána már csak a matek, fizika, statisztika, könyvvitel… okozott gyomorgörcsöt számomra. Nem is tudom melyik érzés a jobb.)
Erről a második számú fiúról mindig eszembe jut egy vicces történet. Ültünk egymással szemben a héven és tipródtam mit tegyek. Bevalljam neki, hogy most nem lát majdnem két hétig, vagy csak kérjek egy kis szünetet… elmondjam neki hova is utazom, vagy hazudjak egy másik város nevet? Kapcsolatunk nem állt olyan stabil lábakon és egyébként is friss volt az ismeretség, ezért úgy döntöttem csak a felét vallom be a dolognak. Jobbnak véltem eltitkolni az úti célt, ugyanis nem szerettem volna, ha téves képet alakít ki rólam. Nem akartam, hogy azt vélje, én egy gazdag családból származó kis fruska vagyok, ezért közöltem vele, ne haragudj, de nem töltjük együtt az év végét és az újév elejét sem, mert elutazom, de ígérem, ha hazajöttem keresni foglak. Egyáltalán nem lepte meg a dolog, sőt mondta, semmi gáz, őt is várják otthon, Kaposváron. Én búcsút intettem mindkét pasinak, elrepültem keresztszülőstől, unokatesóstól és Virágostól Gran Canariára. (Na ennek az útnak a története is megérne jó pár bejegyzést :))
Természetesen csokibarnán landoltunk januárban Ferihegyen, a fiút felhívtam, találkozhatunk, itthon vagyok… Letagadni sem tudtam volna, hogy merre jártam, így hát bevallottam mindent, sőt még ajándékot is hoztam neki… aztán rákérdeztem:
-„Neked milyen volt otthon Kaposváron?”
-„Tessék? Hol? Kaposváron?”
-„Igen, igen.”
-„De hát én nem Kaposvárra mentem, hanem Kolozsvárra.”
Ó-ó-ó, egy aprócska elhallás becsúszott. Na nem ezért mentünk szét, hanem gyorsan rájöttünk, nem a másik személye az, akit keresünk… de vajon mi lett volna ha mégis türelmesebbek vagyunk és több időt adtunk volna magunknak?
Számtalan ilyen történet kavarog még fejemben, ráadásul jókat mulatok mindegyiken, de ha most feltenné valaki nekem a kérdést, melyiket pörgetnéd vissza és hol változtatnál meg dolgokat, azt hiszem, azt felelném, sehol. Mindennek így kellett történnie.
Drága Péter, hogy mostani életem hova fog kifutni és mi lesz ebből a kapcsolatból mely egyre csak mélyül és mélyül… (csak el ne süllyedjen) nem tudom. Mint ahogyan nem tudom befolyásolni a döntéseket, nem tudok hétmérföldes csizmát a lábára adni, nem tudom egy tollvonással átírni a sorsot…
Mindenki látja, most nem nekem kell harcolnom bizonyos dolgok végett, nem nekem kell szembe szállnom valakiért, nem az én kezemben vannak a döntések sorai… és ez a helyzet, még számomra fura.

Jelen pillanatban én csak állok, topogok, várok, hiszen mást nem tehetek.

Bizakodom. Bizakodom, ugyanis látom a lépéseket, amik igaz nekem csak apró araszolásoknak tűnnek, de neki nem azok. Valamint töretlenül hiszek benne, mert szavai mögött tettek is rejlenek és bár nem az első szerelem vagyok életében, de az első olyan szerelme, akiért sok mindent meg is tesz.

Vajon mi lesz ebből, hogy egymás mellett maradunk? Péter, nem tudom...