Maresi

Rég volt ilyen. Szerda délelőtt fekszem az ágyamban, iszom a reggeli, most elkészített maresivel édesített finom kávémat és itthon vagyok. Kint ragyogó az idő, jönnek-mennek az emberek, hallom a közeli építkezés zajait, de pillanatnyilag még ez sem érdekel.
Jó, jó nemsokára én is indulhatok dolgozni, amihez sok kedvem sajnos nincs viszont most jól esik picit tovább lustizni. Az elmúlt napok vezényszavai legnagyobb bánatomra ugyanazok voltak: munka, munka, munka. Kedves főnököm múlthét kedden előhozakodott váratlan ötletével.
-„Karácsony előtt még gyorsan ki kéne adni egy könyvet. Jön a nagy ajándékozás, a könyv mindig főnyeremény, tehát húzzunk bele…”
Mikor ezt kiejtette a száján, azt hittem leesek a székről. Már láttam magam előtt a hajnali munkák sokaságát, a nagy papírhalmazokat, a rengeteg írást. Akkor még csak gondolataimban villantak fel ezek a „rémképek”, azóta sajnos testközelből láttam mindezt. Néha azt éreztem már a szemem fáj a monitor használatától, a fejfájások végett gyógyszerhez kellett nyúlnom, de én csak írtam, írtam, írtam. Idegesített, hogy még mennyi van vissza, hogy nem fogok időben végezni vele. Borzasztó érzés. Egyszerűen nem tudok nyugodtan aludni, amíg végelláthatatlan stóc van előttem és tudom, nem végzek időben a rám kiszabott mennyiséggel. Szóval inkább bevállaltam a hajnalig tartó munkákat, sőt még hétvégén is jegyzeteltem, de nekem kész kell lennem. Majd egyszer talán levetem ezt a megfelelési kényszert, talán túl tudok lépni az –„én már készen vagyok” mondaton. Most még nem ment. Pedig betegségem volt minderre a legnagyobb jelzéssel érkező figyelmeztetés. Talán annyit fejlődtem, hogy mikor beláttam ez most sok, aludtam egy órát. Régen olyankor ittam egy kávét és hajtottam tovább. A koffein átsegített a fáradt perceken, és mehettem arccal előre. De most nem. Mindent összevetve azért volt egy kis fejlődésem.
Megmondom őszintén, a könyv nem a bestseller listát fogja gyarapítani, de hát nekünk ezzel nem kell törődni. Ez nem a mi dolgunk. Sajnos.
Van a tarsolyában még két mű tervezete, ami engem sokkal jobban érdekel, mint a mostani. Nem csak azért, mert annak a határideje nem lesz ennyire a nyakunkon, hanem, mert az egyik az életfogytiglanos, börtönviselt emberekről, a másik meg egy a poklok poklát (szó szerint érteni) megjárt fiatal drogos lány elképesztő története. Tegnap, ahogy hallgattam a hanganyagát, én voltam rosszul a hallottaktól. Mondhatni bele sem akartam képzelni magam, mert a fájdalmak az én testemen is elkezdtek jelentkezni. Hihetetlen emberi sorsok vannak. És olyan valakikkel történnek meg, akikről sosem gondolnánk.
Hát ennek a két könyvnek a tartalma valóban nem a karácsonyi, finom illatokkal átjáró lakás és feldíszített fa alá helyezhető meglepetése. Az embert körülveszik a szerettei ő meg olvas egy kegyetlenségből elkövetett brutális gyilkosságot vagy egy alvilágból megszökött heroinista lány életét. Remek ünnepi érzés volna.
De mindezek mellett egy napokig mosolygásra indokot adó történet is megesett velem. Minap a szokásos „találkozónkra” igyekeztünk Schmidt Máriához. (aki nem más, mint a XX. és XXI. Század Intézet, valamint a Terror Háza Múzeum, főigazgatója) Mivel komoly helyre mentünk, komolyságot próbáltunk magunkra eröltetni. A kocsiban, az úton jól kibeszéltük a csajokat, a pasikat, és minden olyan témát, amin valójában napokig tudnánk vitázni. De mi ezt is olyan megmosolyogtatóan tesszük. Szóval megérkezünk, a stáb (velem együtt hárman) cipeli a kamerát, a lámpákat, a szél az arcunkba fúj, sietnénk be a vaskapun fel a lépcsőn, én már magamon éreztem a jó meleget amint belépek a nagy épületbe. Erre nem tudom hogyan és mi volt a fő indok, de megütötte fülemet, az egyik fiú mondata.
–„Tegnap reggel olyan finom tejet ittam. Ilyen pici üveges és valami rövid szó volt ráírva. Talán Maresi?”
Mikor meghallottam ezt a mondatot, a másik fiúval megálltam az egyik lépcsőfokon, a nevetéstől nem bírtunk tovább haladni. Szegény ő percekig nem értette szétcsúszásunkat. Próbáltam könnyeim és gurgulászó nevetéseim között kivasalni egy mondatot.
-„Na, de azt kávéhoz isszuk!”
-„Dehogy, a főnök is ezt issza.”
-„Igen, de kávéhoz!”
-„Pedig milyen finom az magában.”
-„És mindet megittad?”
-„Igen. Sőt nem csak egy reggel ittam ilyet.”
Még gyorsan kiveséztük az édes sürített tej szervezetünkből való távozásának állagát és közben fergeteges vihogással ballagtunk fel a hosszú lépcsősoron. Próbáltuk visszafogni magunkat, de nem ment. Főleg mikor odabent feltették a következő kérdést: -„Kávét, vagy teát kértek?”
Szinte egyszerre vágtuk rá: -„Csak maresit, ha lehetne.”
Hát ennyit a komoly stábunkról, vagyis komolyságunkról. De ahogy elnézem az órát, már nekem is indulnom kell, mert várnak az interjúk, (Szanyi Tibor, Tóth Szabolcs...) a drogos lány történetének folytatása és a kávém maresivel.

Fehérből színes festmény

Utoljára a válóperen találkoztam vele személyesen. Álltam a bíróság előtt, vártam az ügyvédemet, majd ő is megérkezett. Egy lánnyal jött. Rám nézett és bemutatta új barátnőjét. Remek, gondoltam magamban. A pofátlanságnak is van határa, de az ő szemében nem volt. Na mindegy, ők felmentek, később én is utánuk ballagtam, ügyvédem társaságában. Ahogy ültünk egymással szemben azon gondolkodtam miért is kerültem én erre a padra. Talán lényegtelen, talán sosem találok rá normális magyarázatot. Mire feleszméltem máris beszélnem kellett. Majd ő következett… nem is figyeltem oda, hogy mit mond. Az az ember, aki egyszer annyira szeretett, hogy feleségül vett, aztán a végén már a lakásból is kizárt, arra nem nekem kell koncentrálnom. Megteszi helyettem mindezt a mellettem helyet foglaló, megfelelő személy. Néztem a fehér falakat, sehol egy ablak. Milyen fura, minden zárt. Ahogy a házasságom is. Tisztának indult, aztán az összes ablaka bezárult, mondhatni már csak a csupasz fehér falak maradtak, és ez az az állapot, amiből menekülni, amiből kitörni kell. Gondolataimból hirtelen egy női hang húzott vissza a földre. -„Kérem álljanak fel”- szólt a bírónő. Elregélte az ilyenkor szokásos mondatokat, aláírtuk a papírokat, és az ajtón máris úgy sétáltam ki, mint egy elvált nő. Ezek után azt kell odaírnom minden hivatalos papíromra: elvált. Ahogy lépdeltem le a lépcsőn még egyszer ránéztem, most már csak a volt férjemre. Újdonsült barátnőjével, kettesével szedte lefelé a lépcsőfokokat és már valójában nem is voltam kíváncsi, a teremben még fejemben kavargó gondolatok válaszaira sem. Bezártam életem annak a részét, ami királylányos, meseszerű, álomszép történetének indult, de a végére már csak a csupasz, meztelen valóság maradt meg belőle. Ügyvéd, új barátnő, válóper, „elvált.” Mindez négy éve történt.
Munkából hazafelé jövet néha megszoktam várni szomszédomat, hogy együtt jöjjünk haza. Ilyenkor gyorsan megbeszéljük kivel mi történt, ki hol tart éppen boldogságának létráján, de ma ez kimaradt. Még dolgoznia kellett. Sétára, levegőre vágytam így a pár megállós trolizás helyett a 10 perces gyaloglást választottam. Közben feltárcsáztam barátnőm számát. Először én meséltem neki mindenfélét, aztán élvezettel hallgattam boldogságának történeteit, örültem csilingelő, érzelmekkel teli hangjának. Megérdemli ezt a lebegést, ezt a különös érzést, hiszen régóta csak a „csupasz falak” néznek otthon vele farkasszemet, ami ugyebár csak elveszi életének örömökkel teli pillanatait. Mert pontosan tudjuk a boldogság csak akkor valós, ha megosztjuk. Hát most ő ezt az utat járja. Próbálja megosztani azt. Én pedig annyira örültem szavainak, hogy észre sem vettem, máris a villamos végállomásához értem. Pont bent volt egy szerelvény. "Ezt bizony én elérem" - gondoltam magamban. Szeretnék gyorsan hazaérni, megpihenni. Az elmúlt hetek a túlpörgésekről szóltak. Volt, amikor reggel hatkor, máskor négykor feküdtem le aludni, és másnap az a fránya vekker vagy a telefon kíméletlenül ébresztett. Nem volt időm semmire és senkire. Szóval vágytam már a lakás finom illatára, melegségére, csendjére…
Még nem jelez, még nem látom a villamosvezetőt. Nem kell a szerelvény végére felszállnom. Mentem előre, de úgy, hogy bármikor felpattanhassak rá. Néztem az emberek arcait, lépkedtem előre. Majd megpillantottam! Muszáj volt barátnőm történetét azonnal félbeszakítanom:
-„Tudod ki van a villamoson? A volt férjem. 4 éve nem láttam.” Könyvet tartott a kezében, közben ő is figyelte az utasokat. Kinézetre semmit sem változott. Vajon belülről? Megértette, hogy a boldogság szekerét nem elég egy embernek húznia? Neki is akarnia kell… Erre a választ én már sosem fogom megtudni. Erre a választ én már sosem akarom megtudni. Fura, mert hirtelen nem a királylányos, meseszerű, álomszép történetek jutottak rögvest eszembe vele kapcsolatban, hanem a válóper a csupasz fehér falakkal, a meztelen valóság, vagyis az a négy évvel ezelőtti szeptemberi nap, amikor utoljára láttam. Felszálltam, bezárult a villamos ajtaja, elindultunk. Pár másodperc múlva bemondták az első megálló nevét, aminek hallatára gondolataim menetrendszerűen máris máshol jártak. Mosolyogtam. Szívemet melegség öntötte el, hiszen Murat jutott róla eszembe. Mikor itt élt Budapesten, éppen ennek a megállónak utcájában lakott, és én minden nap hallom ennek az utcának a nevét. Reggel és délután is itt járok, ezzel a sínen futó sárga járművel, aminek ablakából látom a teraszt ahol ültünk, ahol valójában megismerkedtünk, ahol megfogta a kezem, ahol elcsattant az első csók… Ilyenkor a királylányos, meseszerű, álomszép közös történetek jutnak eszembe. Róla, vele, általa.
Mivel ennek a boldogságnak szekerét nem egyedül én húzom, ezért remélem, bízok és hiszek abban, hogy a mi falaink sosem lesznek fehér színűek.