Fehérből színes festmény

Utoljára a válóperen találkoztam vele személyesen. Álltam a bíróság előtt, vártam az ügyvédemet, majd ő is megérkezett. Egy lánnyal jött. Rám nézett és bemutatta új barátnőjét. Remek, gondoltam magamban. A pofátlanságnak is van határa, de az ő szemében nem volt. Na mindegy, ők felmentek, később én is utánuk ballagtam, ügyvédem társaságában. Ahogy ültünk egymással szemben azon gondolkodtam miért is kerültem én erre a padra. Talán lényegtelen, talán sosem találok rá normális magyarázatot. Mire feleszméltem máris beszélnem kellett. Majd ő következett… nem is figyeltem oda, hogy mit mond. Az az ember, aki egyszer annyira szeretett, hogy feleségül vett, aztán a végén már a lakásból is kizárt, arra nem nekem kell koncentrálnom. Megteszi helyettem mindezt a mellettem helyet foglaló, megfelelő személy. Néztem a fehér falakat, sehol egy ablak. Milyen fura, minden zárt. Ahogy a házasságom is. Tisztának indult, aztán az összes ablaka bezárult, mondhatni már csak a csupasz fehér falak maradtak, és ez az az állapot, amiből menekülni, amiből kitörni kell. Gondolataimból hirtelen egy női hang húzott vissza a földre. -„Kérem álljanak fel”- szólt a bírónő. Elregélte az ilyenkor szokásos mondatokat, aláírtuk a papírokat, és az ajtón máris úgy sétáltam ki, mint egy elvált nő. Ezek után azt kell odaírnom minden hivatalos papíromra: elvált. Ahogy lépdeltem le a lépcsőn még egyszer ránéztem, most már csak a volt férjemre. Újdonsült barátnőjével, kettesével szedte lefelé a lépcsőfokokat és már valójában nem is voltam kíváncsi, a teremben még fejemben kavargó gondolatok válaszaira sem. Bezártam életem annak a részét, ami királylányos, meseszerű, álomszép történetének indult, de a végére már csak a csupasz, meztelen valóság maradt meg belőle. Ügyvéd, új barátnő, válóper, „elvált.” Mindez négy éve történt.
Munkából hazafelé jövet néha megszoktam várni szomszédomat, hogy együtt jöjjünk haza. Ilyenkor gyorsan megbeszéljük kivel mi történt, ki hol tart éppen boldogságának létráján, de ma ez kimaradt. Még dolgoznia kellett. Sétára, levegőre vágytam így a pár megállós trolizás helyett a 10 perces gyaloglást választottam. Közben feltárcsáztam barátnőm számát. Először én meséltem neki mindenfélét, aztán élvezettel hallgattam boldogságának történeteit, örültem csilingelő, érzelmekkel teli hangjának. Megérdemli ezt a lebegést, ezt a különös érzést, hiszen régóta csak a „csupasz falak” néznek otthon vele farkasszemet, ami ugyebár csak elveszi életének örömökkel teli pillanatait. Mert pontosan tudjuk a boldogság csak akkor valós, ha megosztjuk. Hát most ő ezt az utat járja. Próbálja megosztani azt. Én pedig annyira örültem szavainak, hogy észre sem vettem, máris a villamos végállomásához értem. Pont bent volt egy szerelvény. "Ezt bizony én elérem" - gondoltam magamban. Szeretnék gyorsan hazaérni, megpihenni. Az elmúlt hetek a túlpörgésekről szóltak. Volt, amikor reggel hatkor, máskor négykor feküdtem le aludni, és másnap az a fránya vekker vagy a telefon kíméletlenül ébresztett. Nem volt időm semmire és senkire. Szóval vágytam már a lakás finom illatára, melegségére, csendjére…
Még nem jelez, még nem látom a villamosvezetőt. Nem kell a szerelvény végére felszállnom. Mentem előre, de úgy, hogy bármikor felpattanhassak rá. Néztem az emberek arcait, lépkedtem előre. Majd megpillantottam! Muszáj volt barátnőm történetét azonnal félbeszakítanom:
-„Tudod ki van a villamoson? A volt férjem. 4 éve nem láttam.” Könyvet tartott a kezében, közben ő is figyelte az utasokat. Kinézetre semmit sem változott. Vajon belülről? Megértette, hogy a boldogság szekerét nem elég egy embernek húznia? Neki is akarnia kell… Erre a választ én már sosem fogom megtudni. Erre a választ én már sosem akarom megtudni. Fura, mert hirtelen nem a királylányos, meseszerű, álomszép történetek jutottak rögvest eszembe vele kapcsolatban, hanem a válóper a csupasz fehér falakkal, a meztelen valóság, vagyis az a négy évvel ezelőtti szeptemberi nap, amikor utoljára láttam. Felszálltam, bezárult a villamos ajtaja, elindultunk. Pár másodperc múlva bemondták az első megálló nevét, aminek hallatára gondolataim menetrendszerűen máris máshol jártak. Mosolyogtam. Szívemet melegség öntötte el, hiszen Murat jutott róla eszembe. Mikor itt élt Budapesten, éppen ennek a megállónak utcájában lakott, és én minden nap hallom ennek az utcának a nevét. Reggel és délután is itt járok, ezzel a sínen futó sárga járművel, aminek ablakából látom a teraszt ahol ültünk, ahol valójában megismerkedtünk, ahol megfogta a kezem, ahol elcsattant az első csók… Ilyenkor a királylányos, meseszerű, álomszép közös történetek jutnak eszembe. Róla, vele, általa.
Mivel ennek a boldogságnak szekerét nem egyedül én húzom, ezért remélem, bízok és hiszek abban, hogy a mi falaink sosem lesznek fehér színűek.