Maresi

Rég volt ilyen. Szerda délelőtt fekszem az ágyamban, iszom a reggeli, most elkészített maresivel édesített finom kávémat és itthon vagyok. Kint ragyogó az idő, jönnek-mennek az emberek, hallom a közeli építkezés zajait, de pillanatnyilag még ez sem érdekel.
Jó, jó nemsokára én is indulhatok dolgozni, amihez sok kedvem sajnos nincs viszont most jól esik picit tovább lustizni. Az elmúlt napok vezényszavai legnagyobb bánatomra ugyanazok voltak: munka, munka, munka. Kedves főnököm múlthét kedden előhozakodott váratlan ötletével.
-„Karácsony előtt még gyorsan ki kéne adni egy könyvet. Jön a nagy ajándékozás, a könyv mindig főnyeremény, tehát húzzunk bele…”
Mikor ezt kiejtette a száján, azt hittem leesek a székről. Már láttam magam előtt a hajnali munkák sokaságát, a nagy papírhalmazokat, a rengeteg írást. Akkor még csak gondolataimban villantak fel ezek a „rémképek”, azóta sajnos testközelből láttam mindezt. Néha azt éreztem már a szemem fáj a monitor használatától, a fejfájások végett gyógyszerhez kellett nyúlnom, de én csak írtam, írtam, írtam. Idegesített, hogy még mennyi van vissza, hogy nem fogok időben végezni vele. Borzasztó érzés. Egyszerűen nem tudok nyugodtan aludni, amíg végelláthatatlan stóc van előttem és tudom, nem végzek időben a rám kiszabott mennyiséggel. Szóval inkább bevállaltam a hajnalig tartó munkákat, sőt még hétvégén is jegyzeteltem, de nekem kész kell lennem. Majd egyszer talán levetem ezt a megfelelési kényszert, talán túl tudok lépni az –„én már készen vagyok” mondaton. Most még nem ment. Pedig betegségem volt minderre a legnagyobb jelzéssel érkező figyelmeztetés. Talán annyit fejlődtem, hogy mikor beláttam ez most sok, aludtam egy órát. Régen olyankor ittam egy kávét és hajtottam tovább. A koffein átsegített a fáradt perceken, és mehettem arccal előre. De most nem. Mindent összevetve azért volt egy kis fejlődésem.
Megmondom őszintén, a könyv nem a bestseller listát fogja gyarapítani, de hát nekünk ezzel nem kell törődni. Ez nem a mi dolgunk. Sajnos.
Van a tarsolyában még két mű tervezete, ami engem sokkal jobban érdekel, mint a mostani. Nem csak azért, mert annak a határideje nem lesz ennyire a nyakunkon, hanem, mert az egyik az életfogytiglanos, börtönviselt emberekről, a másik meg egy a poklok poklát (szó szerint érteni) megjárt fiatal drogos lány elképesztő története. Tegnap, ahogy hallgattam a hanganyagát, én voltam rosszul a hallottaktól. Mondhatni bele sem akartam képzelni magam, mert a fájdalmak az én testemen is elkezdtek jelentkezni. Hihetetlen emberi sorsok vannak. És olyan valakikkel történnek meg, akikről sosem gondolnánk.
Hát ennek a két könyvnek a tartalma valóban nem a karácsonyi, finom illatokkal átjáró lakás és feldíszített fa alá helyezhető meglepetése. Az embert körülveszik a szerettei ő meg olvas egy kegyetlenségből elkövetett brutális gyilkosságot vagy egy alvilágból megszökött heroinista lány életét. Remek ünnepi érzés volna.
De mindezek mellett egy napokig mosolygásra indokot adó történet is megesett velem. Minap a szokásos „találkozónkra” igyekeztünk Schmidt Máriához. (aki nem más, mint a XX. és XXI. Század Intézet, valamint a Terror Háza Múzeum, főigazgatója) Mivel komoly helyre mentünk, komolyságot próbáltunk magunkra eröltetni. A kocsiban, az úton jól kibeszéltük a csajokat, a pasikat, és minden olyan témát, amin valójában napokig tudnánk vitázni. De mi ezt is olyan megmosolyogtatóan tesszük. Szóval megérkezünk, a stáb (velem együtt hárman) cipeli a kamerát, a lámpákat, a szél az arcunkba fúj, sietnénk be a vaskapun fel a lépcsőn, én már magamon éreztem a jó meleget amint belépek a nagy épületbe. Erre nem tudom hogyan és mi volt a fő indok, de megütötte fülemet, az egyik fiú mondata.
–„Tegnap reggel olyan finom tejet ittam. Ilyen pici üveges és valami rövid szó volt ráírva. Talán Maresi?”
Mikor meghallottam ezt a mondatot, a másik fiúval megálltam az egyik lépcsőfokon, a nevetéstől nem bírtunk tovább haladni. Szegény ő percekig nem értette szétcsúszásunkat. Próbáltam könnyeim és gurgulászó nevetéseim között kivasalni egy mondatot.
-„Na, de azt kávéhoz isszuk!”
-„Dehogy, a főnök is ezt issza.”
-„Igen, de kávéhoz!”
-„Pedig milyen finom az magában.”
-„És mindet megittad?”
-„Igen. Sőt nem csak egy reggel ittam ilyet.”
Még gyorsan kiveséztük az édes sürített tej szervezetünkből való távozásának állagát és közben fergeteges vihogással ballagtunk fel a hosszú lépcsősoron. Próbáltuk visszafogni magunkat, de nem ment. Főleg mikor odabent feltették a következő kérdést: -„Kávét, vagy teát kértek?”
Szinte egyszerre vágtuk rá: -„Csak maresit, ha lehetne.”
Hát ennyit a komoly stábunkról, vagyis komolyságunkról. De ahogy elnézem az órát, már nekem is indulnom kell, mert várnak az interjúk, (Szanyi Tibor, Tóth Szabolcs...) a drogos lány történetének folytatása és a kávém maresivel.