Karácsony

Talán ez volt az első karácsony, amikor még decemberben azon gondolkodtam, kinek mi legyen az ajándéka. Máskor már augusztusban elkezdem a nézelődést, a vásárlást. Idén valahogy ez nem sikerült, valamiért nem vettem tudomást mennyire közeledik ez az ünnep. Könnyebb volt kifogásokat találni, ráfogni a munkára, a könyvre, hogy most ezért nincs időm, aztán a lélegzetvételnyi pihenést is kihasználtam, majd csak utána vágtam bele ebbe a nagy hajtásba. Végül olyan gyors voltam, hogy már vasárnap felállítottam a fámat, megsütöttem első adag süteményemet. Hétfőn munka, este irány a fodrász, kedden ismét munka, majd újabb adag süteménysütés… Szerda reggel pedig autómba vágtam magam és az addig elkészült finomságokat kiszállítottam szüleimnek, ahol cserekereskedelmet folytattunk. Sütik ki tesóm gyerekei (Lilla, Zsombor, Bálint) pedig beszálltak. Már-már hagyomány, hogy a szent este előtti napot nálam töltik, így szüleim is és bátyámék is nyugodtan tudnak készülődni. Nem kell attól tartaniuk, hogy éjjel valamelyik lurkó felébred, kisétál szobájából és azt látja, apa vagy anya épp egy díszt tesz a fára, vagy épp odarakja az ajándékot a fa alá. Ezt elkerülvén inkább megtisztítom a terepet. Nálam ugye már minden előkészítve, feldíszítve áll a karácsonyfa, a lakás, ajándékok becsomagolva (bár ezek még a beépített szekrényben) csak az éjszakát kell „elő jövetelükkel” kivárnom.
Jó előre elmondtam nekik, először a kabátot, majd a csizmákat vesszük le, addig senki nem megy beljebb az előszobából. Tudtam, ha megpillantják új lakótársaimat, azonnal odarohannak… Szóval az örömködés idén nem a fám végett volt, hanem a halaim látványától, amit főnökömtől kaptam. Természetesen azonnal észrevették ezt a megvilágított, ember nagyságú henger alakú „csodát” és szélvészként odarohantak. Persze ez a jelenet még többször megismétlődött, de csak az aranyhal nyugodt úszkálását tudták közelebbről is megtekinteni. Mire oda értek a másik kettő a zajra, a hirtelen mozgásra, inkább a kövek közötti, kagylók alatti megbújást választották. Megértettem őket. (Jó pár kéznyomot kellett másnap levakarnom az üvegről)
Míg lefoglalták magukat én még az ígért sütemények 2 fajtáját megsütöttem, aztán együttes mesefilm nézés, fürdetés, altatás… ahogy bekapcsoltam laptopom még hallom suttogásukat, izgatottságukat. Tudják, holnap reggel ajándékokat kapnak. Időnként átnéztem hozzájuk, hiszen hajnalig nem akartam várni, mielőbb tudni akartam, mikor mehetek a becsomagolt dobozokkal, mint „Angyalka”. Előtte még egy gyors skype Murattal, majd lábujjhegyen, meglepetéseikkel felpakolva odaosontam a fámhoz.
Mindent elrendeztem, már csak az ébredést kell kivárni. Emlékszem számunkra is rejtély volt, hogy a csodaszép ajándékok hogyan is kerülnek a fa alá… Amíg gyerekek voltunk a karácsonyt Szekszárd mellett egy kis faluban, nagymamámnál töltöttük. Tesómmal minket beültettek az autóba, már indulásra készen, mikor anyu még a lakásban tett-vett. Utólag kiderült ilyenkor készítette ki az ajándékokat és a díszeket az ágyukra. Aztán bezárta az ajtót és, mint aki nem is csinált semmit beült, mehettünk dolgunkra. Mire hazaértünk a fa feldíszítve, ajándékok alatta… bátyámmal semmit nem értettünk. Szüleink velünk voltak, ők nem lehettek, akik ezt csinálták… Eszünkbe sem jutott, hogy barátaiknak kulcsot adtak és minden évben ők voltak a mi Angyalkáink… Szóval amint elaludtak a gyerekek az összes ajándékot odacsempésztem a fa alá. Néztem őket, ahogy édesdeden alszanak és azon gondolkodtam, vajon saját gyerekeimnek mikor fogom ugyanezt megcsinálni? Én kinek adok kulcsot, hogy fogom megőrizni a titkot…
Pont olyan izgatottsággal feküdtem le, ahogyan a gyerekek. Kíváncsi voltam mit fognak szólni, örülni fognak e… lesznek e kérdések, mit kell rájuk válaszolnom…
Másodiknak ébredtem, ugyanis 7.30-kor benéztem hozzájuk, és Lilla már ébren volt. Azzal a szándékkal feküdtem mellé, hogy majd most jól kibeszéljük illetve megbeszéljük a titkait, de ő megelőzött. -„Láttam, olyan sok ajándék van a fa alatt. Már nagyon kíváncsi vagyok mik vannak ott.” Ebből sejthető a titkok feledésbe merültek, jött egy két karácsonyos kérdés, aztán mire odaértünk volna ahhoz, akinek kilétét, létezését, nem biztos, hogy én szeretném megmondani, a fiúk is felébredtek és máris a "jó előre megírt" forgatókönyv szerinti ajándékok csomagolópapírjainak széttépését láttam. -„Pont ezt akartam, pont ezt kaptam, úúúúú ez milyen jó…” Gyors reggeli után indulás Szentendrére. Gyerekek tovább transzportálása a másik nagymamához Visegrádra, addig segítettem anyunak a főzésben, majd tesómék haza, ajándékozások ismét, korai vacsorázás, játék a gyerekkel, majd búcsú és hazafelé vettem az irányt. Itthon vártak a halak, és egy gyors beszélgetés Murattal.
Éjjel mikor lefeküdtem aludni, azon gondolkodtam mennyi minden is történt velem ebben az évben.
1, régi vagy új, vagy új és régi, nem is tudom, de az biztos, hogy egy fontos barátnő betoppanása életembe
2, új pasi
3, új munka
4, régebben távoli ismerősök, most már barátokká avanzsálása
5, az eddig csak halogatott angol nyelvleckék kőkemény tanulása
6, elengedés
7, megbocsátás
8, Peti beszólásainak elviselése (vicc volt) enyhén ittas állapotban (ez nem volt vicc)
9, ...
2010 … kevesebb vita. Anyu szerint ezt még tanulnom kell. (na, ezt most nem tudom vicc vagy sem)

Repülőjegy

-„Légyszi kapcsold be a webkamerát. Látni szeretném az arcodat.”
Azt akartam, hogy megnézzem a reakcióját, megnézhessem szemeiben az örömöt (na jó először a bánatot, de erről ő nem tudott, még csak nem is sejtette mire készülök) Nem habozott, azonnal ráklikkelt a kért "szolgáltatásra”. A kis kör töltődik, szívem már nagyon hevesen dobog. Pár perc és megtudja. Pár másodperc és nagyon boldog lesz.
- „Tegnap meséltem, hogy találtam egy olcsó repülőjegyet.”
Szeme csillog, pontosan tudja mit akarok mondani.
- „Igeeen!”
- „Ma beszéltem a főnökömmel és elmondtam neki miért szeretnék szabadságra menni és képzeld elengedett.”
Látom ficeg a fotelban, nem találja a helyét. Már várja, hogy mondjam, hogy én mondjam ki: megyek. De még nem teszem, még nem. Picit húzom, picit fokozom a dolgot.
- „Igeeen!”
- „Ma be akartam foglalni azt a jegyet, és képzeld, elfogyott…”
- „Igen!?”
Hirtelen arcul csaptam. Nem ezt várta, csalódott. Nem is tudja mit mondjon. Szomorúság, reménytelenség… minden ott van az arcán, a szemeiben, a tekintetében. Oh, ez rossz, ez nagyon rossz játék. Sajnáltam szegényt. Pár másodperc alatt felemelkedett a mennybe, én meg annál is rövidebb idő alatt hirtelen a pokolba taszítom. Nem akarom bántani, nem akarom, hogy fájjon neki, ezért csak pár másodpercig várok. Kicsi hatásszünetet követően folytatom mondatomat.
- „…de egy másik járatra vettem jegyet. Már be is foglaltam.”
- „Igeeen?!”
Előbb még teljesen megsemmisülve a földön hevert, most ismét szárnyal. Szemei csillognak, azt sem tudja mit kezdjen magával. Úgy örül, mint egy kisgyerek karácsonykor, amikor megkapja a hőn áhított játékát.
Szíve szerint kitárná az ablakot és kikiáltaná, hogy mindenki megtudja. Érkezni fogok.
Elég sok országban jártam már, de valahogy úgy alakult sosem utaztam egyedül. Ez lesz az első. Tényleg!? Ez lesz az első, amikor végre nem én várok, nem én igyekszem, nem én nézem a leszállt táblát, nem én teszek fel valakit a távozó gépre, hanem miattam iparkodik ki valaki a reptérre, és miattam topog majd az érkezés oldalon. Még sosem éreztem milyen ilyen szituációban a másik oldalon állni. Na majd most.
De addig még dolgom van. :) Katonaságnál a bakák a leszerelés előtt centit vágtak, mert látni akarták még hány nap van hátra „szabadulásukig”. Most én is elővehetem az ollómat, a szalagot, és nyirbálhatom a napokat jelentő „rublikákat”. Az enyém, most még elég hosszú tekercs, de szerencsére nem végeláthatatlan.
Ebben a pillanatban egy dolgot szeretnék, viszont azt nagyon! Az időt előrefelé jól megtekerni. Ámde nem jön ilyen angyalka, nem jön kívánságot teljesítő kismanó…
Ezért nem marad más hátra, mint az esti beszélgetéseink, amit még egy ideig így kezdünk:
- „Légyszi kapcsold be a webkamerát. Látni szeretném az arcodat.”