Pihenős napok

Csütörtökön munka után alig lehetett kijutni Budapestről. Mindenki felpakolva még egy utolsó hosszú hétvégére kitette lábát a benzingőzös, büdös, szennyezett városból. Na ebbe a sorba álltam be én is, mivel irány Szekszárd, pár nap pihenés, feltöltődés, családozás.
Első éjjel, na jó inkább első éjjel hajnalán kerültem ágyba. Volt mit átbeszélni kedves rokon feleségével, testvérével… csak mondtuk, mondtuk… szinte észre sem vettük az óra gyors menetelését. Régen ezzel az időponttal nem volt semmi bajunk, de már több mint egy éve a reggeli nyugodt ébredést egy hangos anyaaaaa kiáltás váltja fel. És anya megy, készíti a reggeli tejet, majd indul a nap. Szóval ez a hajnali két óra éppen egy négy órás alvásra volt elegendő. Mondanom sem kell nem sok. Épp fordulnék másik oldalamra, mikor menetrendszerűen megérkezik a segélykiáltó hang… majd nyílik az ajtó, tej készül… nyílik a másik ajtó, gyerek elhallgat, tej a szájban… pár perc csönd és … megindul a tere fere. Honnan van a gyereknek már ekkor ennyi energiája? Hihetetlenek a csöppségek. Nem sokkal később megjelenik ágyamnál, bekucizza magát, aztán felfedezi karkötőimet, fülbevalómat… és máris megvan a közös csajos pont.
–„Ez mi? Felpróbálom! Szép!”
Kombidressz, zokni és karkötők. Dögös a csaj. Amikor elkezdek a neszesszeres táskámnál pakolászni nagy csodálkozva guggol mellém.
-„Ez mi ez? Megnézzük?” Nagy szemekkel figyeli milyen kincsek kerülnek elő, és miket lehet ki illetve felpróbálni. Talán a nap fénypontja számára az lehetett, amikor fodrászosat játszottunk. Kriszta leült az előszobai tükör elé, ő pedig próbálta megfésülni hajam, közben megnyugtatott: nem fáj. Majd hajvasalóm új működést produkált, vagyis gyors hajszárítót helyettesített, természetesen szakszerűen is használatba vette eme lapos vasat, igaz áram nélkül, de talán ez neki is jobb volt így. Hát még nekem :) Időnként megcsodálta művét, időnként megdicsért, szép vagy címszóval, időnként bepróbálkozott újabb és újabb fodrászati és szépészeti kellékek előszedésével. Mikor megkérdeztem tőle, hogy fodrász leszel, ha nagylány leszel erre nemes egyszerűséggel csak ennyit felelt:
-"Inkább nagylány."
Felfedező körútra is indultunk, katicabogár keresés projektbe kezdtünk, de csak kukacot találtunk helyette. Kukacot egy bottal felvettük, majd mint egy véres kardot kirántva futkostunk vele. Tegnap ugyan ezt egy hernyóval is bemutattuk, igaz, azt papírlapra tettük, de az érdeklődés és a hév nem maradt el. Majd váratlanul vendégek érkeztek, így a mi vendégeskedésünk máshol elmaradt, este pedig belevetettük magunkat a nagy tömegbe. Illetve csak a tömeg szélébe, ahol egy lapos sziklaszerűségre felállva végignéztük István a királyt a Társulat előadásában. Összességében remek volt. A díszlet, a ruhák, a rendezés, minden. Elsőre az tűnt fel mily kicsi a színpad. De előadás alatt ez a gondolat tovaszállt ugyanis nem hiányzott semmi sem, ami nagyobb helyet igényelt volna. Egy dologgal volt csak bajom, az pedig a hangosítás. Volt, aki túl volt vezérelve volt, akit alig hallhatóan lehetett csak érteni… szóval én kicsit belenyúltam volna azokba a bizonyos „gombokba”.
Érdekes arcok is kilátogattak a Prométheusz parkba. Volt, aki már a sok alkoholtól ténfergett, volt, aki fetrengett és egy számomra mindent vivő diskurzus is megütötte fülemet. Nagypapa állt, kisunoka a nyakában. Pár perc után nagypapa megszólal: -„Na nehogy azt gondold, hogy itt fogom neked végigállni az előadást, mikor én semmit nem látok, te meg igen.” Az öreg megfordult, persze nyakában az unokával és elviharzott, egyenesen a büfé felé. Néha ez a jelenet megismétlődött, vagyis nagypapa letért egy kis erőgyűjtésre, ami valószínű pár pohár sörben illetve mivel boros vidéken vagyunk, pár pohár borban nyilvánulhatott meg.
Az előadás óriási tapsa után jött a tűzijáték. Egyszer mindig is arra vágytam, hogy alulról nézzem eme fényeket. Hihetetlen érzés, amikor állsz egy füves park közepén, felnézel a csillagos égre, és azt érzed, esnek le a gyönyörű fények, mintha rád potyognának. Pár perc múlva pedig azt érzed, ezek bizony rád is potyognak. Na onnantól kezdve pár lépés hátra, szem hunyorít… és óvatosan téblábolsz.
Másnap reggel hatkor: anyaaaaa, majd jöhet a tej…. indulhat a nap… családi kerti parti, jó kis beszélgetések, egy kis fagyizás…másnap, reggel hatkor ismét anyás ébredés… majd haza. Itthon azonnal elnyúltam az ágyon, álomra hajtottam fejem, mivel az elmúlt napokban ebből volt a legkevesebb, vagyis a pihenős napokat is ki kell pihenni… de hát ez már csak így szokott lenni. Szerintem mindenkinél.
Most hétfő este, csöndes a lakás, még víz sincs. Igen, még víz sincs. Nemrég szóltak csőtörésünk van, már fúrják az aszfaltot… előreláthatólag éjfél a hiba elhárításának időpontja… tehát az első munkanapot is van időm kipihenni, nem csak a pihenős napokat.

Szorult helyzetek :)

Minden nap sirályok hangjára ébredtem. Kellemes volt. Ezt bármikor el tudom, illetve tudnám viselni. A tenger csak pár utcányira, mondhatni kettőre. Bár ez utóbbi utcának szerencsére csak a negyedéig kellett menni, na de az is elég volt. Ugyanis domboldalra vezet… és nem szívesen másztam volna meg naponta én ezt a dombot. Emlékszem mikor megérkeztem és már végre minden fajta járművel beközlekedtünk a városba, a hajóval is átértünk a túlpartra, akkor Murat meg szeretett volna kímélni engem, vagy talán magát a kaptatós úttól, ezért taxiba vágtuk magunkat. Bőrönd a csomagtartóba, mi hátra majd ő bemondja a címet és a taxis közli, ő oda nem megy, mert neki az nem éri meg. Bőrönd ki a csomagtartóból, mi a hátsó ülésről, és mikor mondtam neki induljunk el gyalog, ezért ne fizessünk, ő csak mosolygott. Igaz, én ekkor még nem láttam azt a bizonyos második utcát. Ő kerített egy másik taxist és még mielőtt elhelyezkedtünk volna a hátsó ülésen egyeztette a pontos címet. Mikor a ház előtt kirakott bennünket, beláttam igaza volt, ezen a domboldalon nem szívesen bandukoltam volna fel egy ilyen fárasztó nap után.
A kilátás mindenért kárpótolt. Bármely ablakon néztem ki mindenhonnan a tengert és híres épületeket láttam. A teraszról pedig a szomszédok teraszait :)
Még aznap éjjel lementünk sétálni. Meleg még mindig tombolt, ezért egy kivágott felsőt húztam magamra. Mikor meglátta azonnal megkérdezte:

-„Te Honey, ez a felső olcsó volt, hogy nincs befejezve?"

Nevettem, de értettem miért is kérdi. Itt a nők nem nagyon járnak dekoltált ruhákba, de engem ez nem érdekelt. Én közöltem a nap hátralévő óráiban ezt fogom viselni és kész. Hallottam azért ő halkan megjegyezte: -„Én nem tenném.”
Nagy lendülettel indultunk le a partra sétálni, mosoly arcomon, boldog voltam. Már láttam magam előtt a romantikus pillanatot, kéz a kézben a tengerpartnál, lesz mire majd visszagondolni. Meredek utcán le, aztán balra… Ahogy leértünk millió ember, és úgy éreztem kétmillió szem pedig rajtam. Arcomról a mosoly lefagyva, szinte fel sem mertem pillantani, csak mentem, mentem, mentem… Fejemben lepörgettem milyen ruhákat hoztam még magammal, miket fogok tudni holnaptól felvenni.
-„Én mondtam neked, hogy ide ilyen ruhákat nem szabad hozni. Illetve, ha hozol, csak otthon tudod viselni… nem hitted?”
–„Hát ezt nem.”
A tengerpart, a város ezen része (is) gyönyörű. Elmesélte mely épületről, toronyról mit kell tudni én pedig kifejezetten csakis őreá koncentráltam, kicsit kikapcsolva a többi ember megjegyzését :)
Náluk teljesen természetes, hogy éjjel, na jó inkább hajnali egykor leugranak mondjuk 4 darab paradicsomért, mert az hiányzik a vacsorához. Igen, hajnali egykor. Szinte minden nyitva van még ilyenkor is. Ha valami nem volt, vagy elfogyott, a nap bármely napszakában jeleztem, ő pedig azonnal ennyit mondott: mindjárt hozok. Pár perc és tényleg hozta.
Kedvence a rakott krumpli és imádja ahogyan én készítem el. Egyik napra pedig beígértem neki. Már a boltban akadályokba ütköztem. Nincs tejföl. Oké ezt több féle módszerrel is át lehet hidalni. Ezen gyorsan továbbléptem. De én a végén a tejfölre még szoktam szerecsendiót is reszelni. Na, ezt hogyan mondjam el neki, hogy mit keresek? Esélytelen vagyok.

-„Barna úgy ekkora és reszelni szoktam. Te is láttad, amikor nálam voltál Budapesten.”
-„Bors?”
Na jó, ezt hagyjuk. Fűszeres részleget megtámadtam, szagolgattam. Először még nagy elánnal, aztán amikor már az agyamban éreztem mindenféle fűszer illatát akkor már ez nem volt olyan vicces. Jelentem nem találtam, tehát e nélkül készült el a vacsi. De megették! Persze ő és az unokatesója is villantott számomra főzőtudományt. Igaz, azt nem említették, hogy mindezt hajnali kettőkor fogják szervírozni. Mikor megjegyeztem ilyenkor talán már nem kéne enni, csúnyán néztek vissza.

-„De hát még nem is vacsoráztunk.” Teraszon megterítve, a késői vagy inkább korai vacsi az asztalon, és jaj, nincs itthon hozzá innivaló.
-„Mindjárt hozom.” Ajtó csapódik, pár perc, ajtó nyitódik. Minden volt.
Én a gyomromat nem szoktam félteni, most sem tettem így. Egy alkalommal mikor barátaival betértünk egy étterembe picit hezitáltam. Megnéztem a pultot, megnéztem azt a helyet ahol készítik az ételeket, nem tudtam eldönteni melyikre mondom azt, igen ez jó lesz… az egyik barát rámutatott a csirkére.

–„Na ezt most nem kérek, ilyet én is tudok otthon sütni.”
A vécére menéssel bajom volt. Ha idegenbe megyek, nekem nem megy. Jó pár nap kell, mire átáll a szervezetem. De hazai pályán, na az már más. Szüleimnél ahol fölnőttem, öt vécé van a házban, mondhatni mindenkinek volt/van saját trónja.
Itt napokra beszorult minden. Mondták igyak nagyon erős kávét, vagy itteni spéci kajákat egyek… semmi. Aztán egyik reggel a kávé után megkívántam a joghurtot. Természetesen ebből is több féle létezik, ez olyan sima, egyszerű, krémes állagú volt. Pont olyan, mint ami utána kijött :) De legalább sikerült :) Majd napokig megint semmi…
Haza utam is kalandosra sikeredett.

–„Mikor indulunk?”

–„Ráérünk.”

Még tettem vettem, gyorsan írtam pár sort, amit elrejtettem a lakás különböző zugaiban és mivel már tényleg mindennel megvoltam mondtam neki, szerintem induljunk, mert főszezon lévén biztosan a reptéren sokan lesznek. Belátta igazam van, elindultunk. Bőröndöt legurítottuk az utcán, nekünk meg a szemünk kerekedett ki. Nem hogy a reptéren, de már a hajóállomáson feltornyosodott a tömeg. Mindenki jött-ment… Rossz érzésem volt. Ebből baj lesz. Láttam ő is sűrűn tekint az óra felé… ebből nagy rohanás lesz!
-„Ne aggódj Honey, ha lekésed, veszek máskorra jegyet. Mára úgysem tudok, ez az utolsó járat ma és akkor napokat nyerünk még.”
Minden átszállásnál sietősre vettük a dolgot. Kerülgettünk mindenkit, akit nem sikerült annak csak egy pardon… de hát látta ő bőröndöt húz én meg hátizsákommal evickélek utána. Metrón utazunk, még kábé negyven perc. Telefonom csörög, jóanyám:
-„Na minden rendben, már a reptéren vagy?”
-„Nem anya, még csak a metrón, lehet ezt a járatot ma már nem érem el…”
-„Kislányom hááát…”
-„Anyu most ne idegesíts… majd hívlak.”
Mit mondjak még azon kívül, hogy nem tudom otthon alszom e ma este már vagy sem.
Sms, Kata barátnőm: „Ma este a cukrászdában? Nekem nehogy kitaláld, hogy fáradt vagy, hiszen most jössz haza a szabadságodról…” Oké, hogy hazafelé megyek, de hogy haza is érek e ma, na ez itt a kérdés. Reptérre kiérve, szigorított vizsgálat. Már a bejáratnál egy ellenőrzést végeznek. Oh, ne! Ez az óramutató is hihetetlen gyorsan pereg, minket meg még átvilágítanak, óra, telefon, gyűrű…külön a bőrönd…. Cammog a szalag… Ablaknál közlöm Budapesti járat…. Nő üti a gépet, látom beszállási idő van… De ha már utazunk, akkor az legyen kényelmes, elfelejtem nekem már fél lábbal a gép kapuja előtt kéne lennem, megkérdem:
-„Ablak mellett van még hely?” A kedves hölgy nézi, Murat a saját nyelvén elkezd diskurálni, majd rám kacsint. Tudtam van hely az ablak mellett. Jegy a kezemben, tényleg futás.
-„Na Honey ennél jobb helyed nem is lehetne.”
-„Ablak melletti, látom.”
- Igen, de business osztályra szól.”
- „Mi van?”
-„Majd elmondom… de erre most nincs idő.”
Iszonyú gyors a búcsú, persze megint bemerészkedik oda, ahova nem lehet, a rendőrök figyelik, ő visszafordul… én már csak intek, útlevelem, vízumom ellenőrzik. 205-ös kapu. Jaj, ne…. A reptér széle! Ebből futás lesz. Persze utolsók között szállok be a repülő utasterébe, nagyképűen lépdelek, business jegyem van :) … és mit látok? Helyemen ülnek.
-„Öh, ne haragudj, de az ablak melletti az az én székem.”
Francia lány egyel arrébb helyezi hátsó felét, behuppanok és máris jön a kérdés.
-„Mit hozhatok inni?” Na itt aztán lesz minden, gondoltam. Volt is. Sülthusi, párolt zöldségek, péksüti, kávé, tea, desszert, újságok, italok… Hátul meg tudom a zsömlét eszik vajjal meg sajttal… Ha ezek az emberek megtudnák, hogy az én jegyem már 3 hónappal korábban meg lett véve potom összegért, ráadásul kedves barátom még a kedvezményét is levonta a fizetésnél… tehát a legolcsóbb jeggyel tuti én repültem… szóval, ha mindez a fülükbe jutott volna, ezek engem innen simán kidobtak volna.
Itthon aztán megtudom, ablak mellett már nem volt egy darab hely sem, mire Murat pofátlanul bedobta és a business osztályon kérdést, ezért a nő azt is megnézte… a többit pedig már tudjátok.