Mostanában rengeteget dolgozom. Valójában el sem kezdem sorolni, mert abba is belefáradok, hogy összeszedjem és leírjam miken.
Ráadásul egy hete két műsor felelősszerkesztőjévé neveztek ki, ami szintén sok odafigyeléssel, szervezéssel, és miegymással jár együtt. Az egyik heti, a másik havi rendszerességgel jelentkezik a közszolgálati televíziókon. Mellette még van másik két műsor, ahova forgatok, interjúkat készítek… de ezekről most nem említenék több szót.
Mindenki tudja, hogy nekem nehéz meglepetést szervezni, és átejteni (bár a szemfülesek néha azért kivitelezik) ezért is nevettem még akkor is, amikor valójában már 8 agyvérzést és 25 szívinfarktust kellett volna kapnom.
Készültem a húsvétra, de nagyon. Úgy voltam vele, végre pihenhetek, lábat lógathatok, áttehetem székhelyem Petiékhez, borozhatom, megbeszélhetjük az élet nagy dolgait… mindent elképzeltem. Aztán…
Múlt hét csütörtökön éjjel úgy álltam fel a montírozóban, hogy a havi fél órás „műsorom” 99,5%-ban adásra készen. Fáradtság végett bevállaltam egy másnapi gyors headline vágóképezést és a stáblista feliratozást… egyébként sem lettem volna nyugodt, ha a saját műsoromat más fejezi be, illetve ha nem nézhetem meg, mielőtt leadjuk sugárzásra.
Vágóidőm amúgy is be volt foglalva péntekre, hiszen még egy anyaggal lógtam a heti műsoromba, és elterveztem, amint végzek, onnan egyenesen irány a célállomás, meg sem állok Szekszárdig.
Reggel, ami a kezembe tévedt behajtogattam bőröndömbe, mindent elrendeztem. Autómban már azon járt az eszem, hogy az előre leszervezett programokon mi is fog történni, mikor hova és kihez látogatunk…
Sietni akartam a vágással, mielőbb az autópályán akartam lenni, ezért még a lépcsőfokokat is kettesével szedtem a montírozók irányába. Ahogy felértem megcsapott a frissen lefőzött kávé isteni illata, és a kollegák totálisan levert arcának látványa.
- Elszállt minden.
- Mi van?
- Az egész műsorod, melyet tegnap összeraktatok… újra kell vágni, még a bejátszókat is…
Kamu, ez volt az első, ami eszembe jutott, és nevettem. Pontosan tudják, ennek a havi műsornak ez az első adása, tehát szívatnak! Talán így avatnak fel.
- Na jó, úgysem hiszem, lepakolok és megyek vágni a másik műsor végett.
- Nem érted? – húznak vissza. Minden bejátszót újra kell vágni… mindenkinek.
Akkor vettem észre a programozók, a technikusok, a számítógépesek jelenlétüket. … ez basztikuli mégsem vicc. Ennyire nem szervezhettek meg ellenem mindent.
- Így hogyan a fenébe fogok elutazni?
- Sehogy… örüljünk neki, ha elfogadják hétfőn a kazettát, ma helyett… Két nap múlva adás késznek kell lennie újra, ha a fene, fenét eszik, akkor is.
- És a másik műsorom? Annak a bejátszói is elszálltak?
- Minden. Nem értetted az előbb?
A magyarázat, hogy hogyan is történhetett ez az egész, abban a pillanatban vált érdektelenné. Adás az első, az mindenkor prioritást élvez, tehát indulhatott a versenyfutás az idővel és az idegrendszeremmel.
Éreztem gyomrom görcsben, ordítani tudtam volna… Helyette szó nélkül tettünk, vettünk, újra scripteltünk, vágtunk… hogy vasárnap este úgy álljak fel a montírozóban: az adás 100%-osan készen van. Hozzáteszem, addigra már én is, vagyis túl 8 agyvérzésen és 25 szívinfarktuson.
2011. április 29., péntek
2011. április 25., hétfő
Kapuőr
Az elmúlt hetekben "kísértettel" találkoztam, kommunikáltam vele.
Elém állt, vaskos csizmájában mikor elmerengtem és megpihentem volna saját medremben, ő dobbantott egyet, jelt adott, így el nem felejtve, hogy választásom, döntésem megnehezítése végett őrködik ott. A vágy, az álom, mely mögötte van nem az én gondolatom szüleménye. Valós dolgok, de tudom ahhoz, hogy elérjem, és magamévá tudhassam, nekem nem csak a kísértettel kell megbirkóznom, hanem megannyi más dologgal is.
Mindig azt vallottam, hogy nem kell beletörődni a néha lehetetlennek tűnő feladatba, nem elég azzal nyugtatgatni magunkat ez a sorsom, ez így volt megírva forgatókönyvünkben. Valójában mindenki főszereplő akar lenni saját életének történetében, és nem széljegyzete más létezésében. Ezért is teszünk úgy, hogy saját kezünkkel kapaszkodunk kormányunkba, felhúzott ablaknál önállóan vezetjük életünk autóját, és amerre haladni akarunk, arra tekerjük négykerekünket. A nehézségeknél, melyekkel egyedül képtelenek vagyunk megbirkózni, kibillenünk egyensúlyunkból, felborulunk, ekkor elengedjük és távolabb kerülünk a kormánytól, szilánkok vesznek körbe minket, hirtelen meghallunk minden szófoszlányt is és a súlyos fájdalommal járó ütések végett, már hagyjuk, hogy segítő kezek védelmezzenek. Befogadóvá válunk... de egy idő után, ismét elérjük a megerősödött állapotot, újra visszamerészkedünk egyedül az ülésre és azzal a hittel adunk gázt, hogy kétszer ugyanazt a hibát nem követjük el. Amikor találkozunk a nagy szerelemmel, talán belemagyarázzuk a sorsszerűséget és hinni akarunk, bízni, hogy odafentről valamiért így alakították életünket, nekünk találkozni kellett…
Valójában, ha koccintani akarnánk eme boldog pillanatra, nem a sorsszerű szerelemre kellene, hogy összecsendüljön a két pohár, hanem a sorsunkat megváltoztató szerelemre. A változás hozhat csak változást. Ha találkozunk és szeretünk, lehet egy jó állapot, lehet boldog pillanat, de ha sorsunk ugyanabban a mederben folyik tovább, egy idő után a mederből kezd kiszáradni a kapcsolatot éltető víz, talán be is sározódik... Szépen lassan elpárolog minden, a végén aztán a föld kirepedezettsége fog dominálni, ekkor pedig arra vágyunk, hogy ismét jöjjön a víz, de olyan, melyben örömmel fürdőzünk, hiszen van benne valami újszerű.
Az életben nem lehet mindenkinek megfelelni, mindenkivel jóban lenni, ám az sem jó, ha mindig csak az álmainkban próbáljuk megközelíteni azokat, akik fontosak nekünk. Az álomban lehetnek élmények, lehetnek gondolatok, lehetnek pillanatképek, de olyan érintések, melyekből nap, mint nap táplálkozhatunk, sosem.
Aki őszintén szeret valakit, tisztában van azzal, hogy akár egy érintéssel, akár egy mondattal is új él
etet adhat a másiknak, visszaránthatja a közös mederbe, és ez az a pillanat, amikor fel kell idézni, szembe kell nézni az elmúlt hetek cselekedeteivel, tetteivel, sorsával, a vágyaival, a vízzel, és eszünkbe kell, hogy jusson, minden álom kapujában valójában egy kísértet áll!
Elém állt, vaskos csizmájában mikor elmerengtem és megpihentem volna saját medremben, ő dobbantott egyet, jelt adott, így el nem felejtve, hogy választásom, döntésem megnehezítése végett őrködik ott. A vágy, az álom, mely mögötte van nem az én gondolatom szüleménye. Valós dolgok, de tudom ahhoz, hogy elérjem, és magamévá tudhassam, nekem nem csak a kísértettel kell megbirkóznom, hanem megannyi más dologgal is.
Mindig azt vallottam, hogy nem kell beletörődni a néha lehetetlennek tűnő feladatba, nem elég azzal nyugtatgatni magunkat ez a sorsom, ez így volt megírva forgatókönyvünkben. Valójában mindenki főszereplő akar lenni saját életének történetében, és nem széljegyzete más létezésében. Ezért is teszünk úgy, hogy saját kezünkkel kapaszkodunk kormányunkba, felhúzott ablaknál önállóan vezetjük életünk autóját, és amerre haladni akarunk, arra tekerjük négykerekünket. A nehézségeknél, melyekkel egyedül képtelenek vagyunk megbirkózni, kibillenünk egyensúlyunkból, felborulunk, ekkor elengedjük és távolabb kerülünk a kormánytól, szilánkok vesznek körbe minket, hirtelen meghallunk minden szófoszlányt is és a súlyos fájdalommal járó ütések végett, már hagyjuk, hogy segítő kezek védelmezzenek. Befogadóvá válunk... de egy idő után, ismét elérjük a megerősödött állapotot, újra visszamerészkedünk egyedül az ülésre és azzal a hittel adunk gázt, hogy kétszer ugyanazt a hibát nem követjük el. Amikor találkozunk a nagy szerelemmel, talán belemagyarázzuk a sorsszerűséget és hinni akarunk, bízni, hogy odafentről valamiért így alakították életünket, nekünk találkozni kellett…
Valójában, ha koccintani akarnánk eme boldog pillanatra, nem a sorsszerű szerelemre kellene, hogy összecsendüljön a két pohár, hanem a sorsunkat megváltoztató szerelemre. A változás hozhat csak változást. Ha találkozunk és szeretünk, lehet egy jó állapot, lehet boldog pillanat, de ha sorsunk ugyanabban a mederben folyik tovább, egy idő után a mederből kezd kiszáradni a kapcsolatot éltető víz, talán be is sározódik... Szépen lassan elpárolog minden, a végén aztán a föld kirepedezettsége fog dominálni, ekkor pedig arra vágyunk, hogy ismét jöjjön a víz, de olyan, melyben örömmel fürdőzünk, hiszen van benne valami újszerű.
Az életben nem lehet mindenkinek megfelelni, mindenkivel jóban lenni, ám az sem jó, ha mindig csak az álmainkban próbáljuk megközelíteni azokat, akik fontosak nekünk. Az álomban lehetnek élmények, lehetnek gondolatok, lehetnek pillanatképek, de olyan érintések, melyekből nap, mint nap táplálkozhatunk, sosem.
Aki őszintén szeret valakit, tisztában van azzal, hogy akár egy érintéssel, akár egy mondattal is új él
etet adhat a másiknak, visszaránthatja a közös mederbe, és ez az a pillanat, amikor fel kell idézni, szembe kell nézni az elmúlt hetek cselekedeteivel, tetteivel, sorsával, a vágyaival, a vízzel, és eszünkbe kell, hogy jusson, minden álom kapujában valójában egy kísértet áll!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
