és azután is

Mostanság elég megterhelő napok vannak mögöttem. De „viszem”, bírom, mint anno Atlasz tette :)

Azért ahhoz, hogy ne roppanjak össze, tudatos pihenést is beiktattam napjaimba, mert annak éreztem szükségét, ez most kell. A nagy meleg sem tett hú de jót szervezetemnek, majd az azt követő lehűlés is picit megkavart, és a következő szempillantás után, újra melegben vagyunk. Ki érti ezt?
Kedves külföldön tartózkodó ismerősöm szokott beszámolni az ottani időjárási viszonyokról. Sokszor mondja, hogy délutánra már 3 évszakot élt meg. A nyarat csak emlékezetében „látja”. Ma 17 fokig kúszott fel a hőmérő higanyszála, és annak örült, hogy zokni nélkül, papucsban jár kel.

Reggel telefoncsörgésre ébredtem. Nem voltam morcos, mert olyan valaki hívott, akire nem tudok haragudni. Hangján rögtön éreztem, nem a régi. Valami bántja. Eltűnt a tiszta ég felőle és jönnek a borús felhők… Ma zivatar lehet arra. De hogy lehet, miközben a napnak kéne sütnie…. Uh, látom, ezek csúnya, fekete viharfelhők felette. Mikor kérdeztem nem beszélt, de ígéretet tett. És nála ez az ígéret szó, azt jelenti: -„elmondom, de most nem tudom.” Tudtam, a telefont le kell tenni. Neki most ez jobb lesz, nekem nem. De önző nem lehetek. Vonalbontás után első gondolatom: -"látnom kell Őt."

A vihart, azon nyomban el akarom üldözni. Nem lehet, hogy bekebelezze ez a villámokkal teli negatív érzet. Át akarom ölelni, azt akarom, hogy tudja, legyen bármi is a baj, megoldjuk. Közösen mindent megoldunk.
Túrázni indultam egy kedves ismerősömmel, de készülődés közben gondolatban én már rég nem itthon jártam. Egy apró kis szeretetcsomagra figyeltem, amit neki vittem. Már zizegtem, már sürgettem az indulást és határozottan kijelentettem: -„pár perces „kitérővel” indulunk neki mai túránknak.” Ellenvetést nem adtam, de nem is érkezett. :) Tárcsáztam, felhívtam, hogy már kanyarodok hozzá. Kivágódtam autómból, azonnal munkahelyének ajtajára pillantottam, látom, utolsó lépcsőfokról ugrik le.

Nem akartam semmit kérdezni, csak meg akartam ölelni.

Erősnek tűnt, de tudtam, ez csak a helynek szól.

El akartam vinni, el akartam zárni őt mindenkitől. Ezt, ha csak pár percre is, úgy értem el, hogy karjaimba fontam és minden szeretetemmel körbe öleltem Őt. Nem kellett beszélni, nem kellett mondani semmit. Könnyek és aggódás. Öröm és bánat. Ami a Tiéd, az az enyém és ami az enyém, az a Tiéd.

Ma ez van, holnap meg majd az lesz.
Az élet egyik legnehezebb próbatétele az elengedés. Most is ezt éreztem. Nehezen engedtem el. De neki is és nekem is mennem kellett.
Ahogy említettem kirándulás volt a mai program. Tele lépcsőmászásokkal, hegyekkel, utakkal, végén szemet gyönyörködtető kilátásokkal, Dunakanyar egyik városának várában való barangolásokkal… egyszóval magunkba szívtuk a kultúrát. Próbáltam koncentrálni, de nem nagyon ment. Gondolataim egy részét Pesten hagytam. Mi lehet most ott? Aztán jött egy megnyugtató sms Tőle. Épp az egyik épület kupolájának párkányán mászkáltam. Fent voltam egy gyönyörű szép helyen. Itt csak aranyos, kedves bárányfelhők jártak táncot az égen, bánatnak nyoma sincs. Csend, mosoly, szeretet. Neki is ide kell jönnie. Ha nem jön, viszem. Telefonom rezgése után nem érdekelt a kilátás pazar látványa, nem érdekelt semmi ami körül vett. Azonnal kikaptam készülékemet a táskámból és félve pillantottam soraira. Aggódtam, majd megnyugodtam. Postafordultával válaszoltam.
Este már már rutinosan nyomtam be laptopom bekapcsoló gombját, gyorsan átnéztem a híreket, elnavigáltam magam barátnőm blogjára és, és, és… kész voltam. Mi van? Kaptam egy bejegyzés részletet, angyali zenét....! Mért is?

Hiszen nem tettem semmit. Sőt!
Én voltam az, aki az elmúlt napokban picit háttérbe szorítottam magam, vagyis inkább Őket, miközben neki lett volna szüksége rám. Nem értem. Ő volt az, aki nem nyomott a problémákkal, Ő volt az, aki csendben sírt, Ő volt az, aki gondjai ellenére is figyelt rám… És én? Próbáltam összeszedni magam, próbáltam talpra állni…

És Ő hálás? Azért, mert már egyenesen állok, Ő pedig egyedül maradva próbált evickélni. Nem értem. Ahogy olvasom sorait, könnyek szöknek szemeimbe. A betűket sem látom. Már rég tört fel belőlem ilyen mélyről valami. Elindítom a csatolt zenét… Köszi, zsepi sincs a közelemben, ahogy elnézem ma már tusolnom sem kell…
Az élet fura játéka. Pár éve elvesztettem egy őszintének vélt barátságot, és nemrég megkaptam a legőszintébbet. Pár évig űr volt bennem, mára már az űrben érzem magam. Lebegek, amikor hallom telefoncsörgését, amikor mesél, amikor együtt nevetünk, vagy sírunk, amikor egyszerűen csak jól érezzük magunkat. Mindegy, hogy egy lapos tetőn lábat lógatva, vagy a kommentátorállás mellett, vagy a sarki cukrászdában, vagy épp egy erdő közepén, vagy szalonasütés közben…

Mostanra értettem meg, hogy a barátság érzete mennyi mindent is rejt magában. Nincs számonkérés, nincs „határátlépés”… Szeretet, tisztelet, megbecsülés, féltés, aggódás….van. És mindez kölcsönösen!
Van egy lány, aki nehezen nyílt meg, de mára szinte nyitott könyv előttem, és akit nagyon szeretek! Ő egyszer egy olyan mondatot „varázsolt elém”, amit sosem feledek.
„Annak örülök, hogy ez a KisVirág melletted van!

Nagyon jó helyen vagytok.”
Mint ahogyan ma is így volt, úgy lesz holnap is, és azután is, és azután is…