Audrey, a szerelem álmodozója

A „Szeretni bolondulásig” című film az elmúlt hetekben többször is „szembe jött” velem. Nem értettem miért. Mit akar ez a film üzenni, mért fészkelte be magát gondolataimba...? Véletlenül megtaláltam a neten, rá egy hétre már felirat nélkül is feltették, majd tegnap szomszédom polcáról is visszaköszönt… Nyugis szombat este lévén, gondoltam végre megnézem. Bevallom őszintén előtte azért utána olvastam a filmnek, és mindenhol titokzatos félmondatok mögé rejtették a történet csattanóját.
"Na ez az én filmem" - gondoltam.
Egészen egyszerűen indul, mintha csak saját barátnőnk mesélne életéről. :) Szokásos mondatok és kiszámítható reakciók…
-"Ne légy türelmetlen" - intettem magam nyugalomra. Őszintén bevallva az érdektelenség elől „elvitt” a színészi alakítás. Audrey Tautou hibátlan érzékenységgel formálja meg a sebezhető, szeretetre éhes diáklányt. Arcának vonásaival, mimikájával mindent elárul, tökéletesen játszik. Szinte megszólalnia sem kellene. Angyalarcú lényt alakít, aki csodaszépen, szinte gyöngyözően nevet, ártatlan fekete csillogó tágra nyílt gombszemével nézi a világot, amely egyszerre csodálatos, hibátlan és varázslatos. A néző pedig vakon elhiszi neki, hogy ilyen, hiszen tudjuk, tapasztaltuk már, milyen az ember, ha szerelmes. :)
Pontosan átélte mindenki, a világ kifordul önmagából és vele együtt minden megváltozik. A film világa is ezt tükrözi. Folyamatos vibrálás, mozgás és sorban olyan színek sorakoznak fel benne, ami megnyugtat, ami üdít. Szemet szúr a piros-vörös folytonos felbukkanása hol egy póló, szőnyeg, függöny, kanapé, vagy akár lakkozott lábujjköröm képében. Ez Angélique
"szerelmetes érzelmeiről" mesél nekünk. Ezekkel az „apró” zseniális rendezői odafigyelésekkel visz előre a film. Ám ahogy az idő halad azért jelzés értéknek feltűnik egy-egy futó árnyék az arcán, ezáltal érzékeltessék a tökéletesnek tűnő világnak, van egy másik oldala is. Fény és árnyék. De mikor látom? Mikor fogja átvenni az árny a teljes szerepet? „Inkább mégis lassú a film” – konstatálom.
A történet egyszerű: Angélique (Audrey Tautou) festőművésznek tanuló egyetemistát alakít, aki délutánonként kiszolgáló egy bárban. Ráadásul tehetséges grafikus, aki álmai ösztöndíját is megnyeri, de gondolatai a nap huszonnégy órájában csak egyetlen személy körül forognak. Loic (Samuel Le Bihan) a sármos és jónevű orvos körül. A férfinak egy szépséghibája van: nős és felesége ráadásul első gyermeküket várja. Na jó, ez már a 2. szépséghiba. :) Sok akadály áll tehát a boldogság útjában, de őszintén, mit számít ez? Ha szeretünk valakit, reményben élünk, hiszen ez ad erőt, hitet. Angélique sem lát tovább, illetve nem akar tovább látni, csak addig, amíg neki jó, amíg az ő kis lelki világába, érzelmi életébe meseszerűen belefér mindez. Bolondulásig szereti orvos „barátját”, ezért kis ajándékokkal lepi meg, folyamatosan jelt ad magáról, üzenget… Egész életét a fiatal orvoshoz igazítja. Láthatjuk milyen áldozatokat kell az érdekében meghoznia, amiket egy nős férfi barátnője meg szokott tenni: Ül a telefon mellett, várja a meg nem érkező hívást, titokban megjelenik egy partin, kilesi "párját", a férfi születésnapján teljes pompában, sminkben hiába várja egész hajnalig, kiborul, és másnap mintha mi sem történt volna újra kezdi a várakozást… függőség, függőség hátán. A szeretők örök kétségei közt várja azt a bizonyos, döntő lépést, a boldogító szót: válás.
Barátai óva intik, figyelmeztetik, és reális képet látva kimondják, azt amit sosem akar meghallani:
- "A férfi csak áltat!"
Ő rendületlenül hisz, mert hinni akar kettejük boldogságában, ezáltal reménykedik, aminek következménye, hogy bolondságokat művel. A diáklány lelkét (és persze tetteit) a harag kezdi irányítani, eltűnik a piros, hogy helyét átadja a hideg-kék színekben megtestesülő haragnak, dühnek, agressziónak.
Nem is tudom minek örültem volna jobban. Válást lássak, vagy szakítást. Riasztott a naivitása. Ugyanakkor minden hátborzongató cselekedete ellenére sem válik rémisztő figurává, együtt érzünk vele, megpróbáljuk megérteni mit miért tesz. Aztán pont mikor már elkönyveltem magamban, nem jó választás volt ez a film mára, megérkezik az első csavar. Több gyanús baleset után (amit valójában nem látunk, tetteinek csak a következményeivel szembesülünk, sejthetjük, vagy elképzelhetjük őket, hogy megtörténnek) elvágják a filmet és hátrapörgésbe kapcsol, pontosan az elején áll meg. Flashback. Ugyanaz a képsor, ugyanazok a színek…újra végigkövethetjük a történetet, ezúttal a doktor szemszögéből. A „tökéletesnek” hitt szerelem más megvilágításból máris egészen másmilyennek látszik. Ez a megoldás némileg emlékeztet a Nő Kétszer c. Gwyneth Paltrow-film újításra, azzal a különbséggel, hogy ott a sorsszerűséget látjuk a két történetben itt viszont érkezik egy meglepő fordulat, ami teljesen más fénybe állítja a film első felében látottakat. Kiderül, hogy az üldöző üldözött, a hóhér áldozat, a szerelmi komédia pszichothriller, a happy end nem is annyira boldog. Rájövünk arra, amit valójában tudunk: a dolgok nem azok, amiknek látszanak. Továbbá láthatjuk, hogy a szerelem vak, de még akkor is érték, ha tökéletesen egyoldalú is.
A film végére azért összeér a két szál, és a záró képsorok minden elképzelést megcáfolnak, még egy jó kis csattanóra is futja. Na ez az, amit nem árulok el, mindenki nézze meg mit titkolok :)

A film világát az emberi elméhez lehetne a legjobban hasonlítani. Világos, üde színek pompájával van teli, ám a fájdalom és vele együtt az őrület sötétebb, rémisztő tónusai sem hiányoznak belőle.

Hajnalban mikor lekapcsoltam a dvd-t, már azt mondtam magamnak:

-"Zseniális volt a film felépítése, íve, szerkezete, forgatókönyve, dramaturgja, rendezői látása, képi világa és természetesen színészi alakítása." A Szeretni bolondulásig valahol olyan, mint az élet.

Hogy is mondta Angélique a film végén?

- "Mindenki álmodozik a nagy szerelemről, csak én jobban beleéltem magam."

Valahol én is ilyen vagyok. "Picit" mindegyikbe "belehalok".

Hajnalban végig pörgettem életem filmkockáit más szemszögből megvilágítva és utána elgondolkodtam azon is, hogy a filmben látott hasonló „kaland" szele sokunkat megérinthetett már. Ám csak remélhetem, és bízhatok benne, hogy a mi életünk őrülete azért mégiscsak hétköznapibb.