Royal flöss

Tegnap elutazott, itt hagyott… elment. Mennie kellett, nem tehetett mást. Ezt a repülőjegyet már nem lehetett „elcsúsztatni”, már nem lehetett tovább húzni az időt. Pedig mind a ketten azt akartuk, hogy maradjon. De ha a világ a feje tetejére is állt volna, neki akkor is mennie kellett.
Reggel. Utolsó reggel. Nincs tovább. Nem akaródzott felkelnem. Nem akartam abból az állapotból kilépni, ami még ott akkor bennem volt. Tudtam, ha elkezdünk készülődni, minden egyes percével közelebb kerülünk a búcsúzáshoz. Ismét búcsúzni valakitől, már elegem van ebből.
Hallottam, amint megnyitja a tusoló csapját, biztos voltam benne, van egy kis időm. Míg a fürdőben ténykedett, gyorsan kis cetlikre leírtam utolsó gondolataimat és az egyiket elrejtettem kabátja zsebébe, a másikat pedig a bőröndjébe csempésztem be. Láttam szemeim előtt az örömöt, a boldogságot, amit ezzel a két kis irka-firkával okozok majd neki.
Nagy rohanás lett a készülődés, kapkodással és benne szomorúsággal. De tudom, csak akkor vagyunk szomorúak, ha valaki olyan valakit veszítünk el, aki fontos, akit akarunk, akit nem akarunk elengedni… És én ezt éreztem.
Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot? Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult. Ezt teszi velünk az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel? Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül – sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre. Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben. Ezen a reggelen a szomorúság ismét meglátogatott.
Elindultunk. Utoljára sétáltunk együtt a megállóba, utoljára szálltunk együtt villamosra… Rögtön éreztem milyen közel is vannak ezek a várakozóhelyek egymáshoz. Máskor, ha gyaloglást választom az utazás helyett, oly távolinak tűnnek a táblák. Ezzel szemben most… Észrevétlen gyorsasággal jöttek szépen sorban… Nem tudtam még több megállót beiktatni, nem tudtam magam előtt tolni az időt… Pedig akartam, nagyon akartam. Lehetetlen küldetés! Megsimogatott, csodált, nézett… Nem hitte el, hogy ez idő alatt megadom neki azt az érzést, amit eddig blokkolt. Félt egy arcul csapástól, egy csalódástól… félt attól az érzettől, ami hatalmába kerítette. De rájött felesleges az ellenállás, átgázolt rajta, leterítette őt… érzi, kimondja, vállalja… nagyon szeret.
És én csak beszéltem, mert akartam, hogy tudja… minden jó volt, minden úgy volt jó, ahogyan megéltük, átéltük… Majd egy váratlan mondattal meglepett: -„a lakásban hagytam neked egy rövid levelet. Nem mondom meg hol van, majd megtalálod.” Elmosolyodtam, mert míg ő a fürdőben megírta sorait, én a hálóban tettem ugyanezt. :)
Beletörődtem, hogy már csak egy rövid séta, és megérkezünk ahhoz a lakáshoz, ahol addig élt, amíg nem ismert meg engem (utána átköltözött hozzám) Előző nap visszatért ide, hogy összepakolja másik bőröndjét, hiszen ezt is magával kell vinnie.
Az utcán jöttek mentek az emberek. Volt, aki kutyát sétáltatott, volt, aki kiabált a gyerekével, volt, aki rohant… de mi mit sem törődtünk velük. Egymás felé fordultunk, itt már mindketten tudtuk, ez a búcsú utolsó perce. Az órán található mutató szinte úgy rohant, ahogyan reggel a villamos velünk. Szélsebesen.
Szemeink megteltek könnyekkel, elérzékenyültünk. Egy lány jött ki a lépcsőházból, meglepődött a látványtól. Talán eszébe jutott neki is mit jelent valakitől elbúcsúzni, talán egy régi emlék neki is bevillant, talán látta saját magát amint a kedvese karjából kibontakozott és elindult. De mindezt már egyedül tette.
Ha nem hallom hangját, ha nem kér meg rá, hogy induljak, mert nem akarja, hogy lássam a szomorúságot a szemeiben, az arcán, talán még most is ott állnék és fognám, szorítanám, kapaszkodnék a pillanatba, az örömbe, a boldogságba…
Elindultam. Mindezt már egyedül tettem. Murat nélkül. Jól esett a gyaloglás, nem érdekelt a reggeli hűvös szél… nem vettem tudomást, hogy a zord hideg átjárja egész testem, nem érdekelt, hogy a fogaim összekoccannak, annyira fázom… semmi sem érdekelt. Szívem szerint visszafutottam volna a 20-as számú ház elé, és vártam volna, hogy még egyszer a szemébe nézhessek, még egyszer mosolyogni láthassam… De a lábaim előre vittek, nem fordulhattam meg. Csak este, miután végeztem munkahelyemen mindennel.
Napközben jött két sms tőle. Az elsőt nem hallottam, csak a másodiknál vettem észre, hogy írt! Elcsesztem. Akkor még várt egy választ tőlem, akkor még „beszélni” akart velem… már a reptéren volt, a gép indulása előtti perceket akarta „nekem adni”. Az utolsó pillanatban is üzent. De amint elküldte, máris ki kellett kapcsolnia a készüléket, hiszen már a repülőn ült. Mire felhívtam, hogy elmondjam neki szeretem őt, már csak egy gépi hang beszélt hozzám. Elkéstem. Dühös voltam magamra.
Miért halkítottam le telefonom, miért kellett arra figyelnem, hogy egy fontos beszélgetésbe ne pittyenjen bele készülékem hangja? Miért akartam megfelelni másnak? Miért nem azt tettem, amit én akartam? Most már mindegy. Megírtam válaszomat, és vártam. Lestem mobilomat, mikor látom az üzenet kézbesítve feliratot… akkor leszek nyugodt, mert tudom szerencsésen landolt.
Hazafelé jövet azon gondolkodtam, vajon mit írt? Vajon hol találom meg ezt a kis papírt? Még a cipőmet sem vettem le, mikor beléptem a lakásba, rögtön keresni, kutatni kezdtem. A kispárnámon a takaró alatt meg is találtam. Csupa-csupa szép szavak… Amit adtam, azt vissza is kaptam. Szó nélkül. Mert neki is fontos volt mindaz, hogy mosoly legyen arcomon, amikor észre veszem írását. Talán Ő is ugyanezt élte át, mikor soraimat olvasta. Nincs itt és mégis itt van. Mint ahogyan azóta is. Jönnek az üzenetek, e-mailek, skype… A szép szavak, a gondolatok, a vágyak, a jövő tervezése… Nehéz időszak következik, hiszen ő csak februárban tud jönni ismét. Ahhoz, hogy mindaz, amiről mesélt, amiről beszél, amiről ír, megvalósításra kerüljön, ahhoz erre az időszakra szüksége van. Én tervezem, decemberben bepakolok bőröndömbe, felülök a repülőre és meglátogatom. Akkor máris nem négy hónapot kell várni a viszontlátásig, csak kettőt. És abban is reménykedem, hogy mindaz, amit olvasok tőle, kitart mindaddig, amíg újra találkozunk. Mert most még szinte természetesnek mondható, hogy szép sorokkal örvendeztet meg. De mi lesz a távolabbi szürke hétköznapok alatt? Amikor egy esős esernyő nélküli, elázott nap után csak az üres lakás látványa fogad, amikor a reggeli kávénkat egyedül szürcsöljük… Akkor is segítenek a megélt, átélt napok, az az érzés, amitől Ő olyannyira félt, amit Ő blokkolt, és ami hirtelen, mint a vulkán feltört, a hiány, a vágy… szóval minden.
Mindenesetre megígértük, nem játszunk egymással. Épp ezért úgy kevertük kártyáinkat, hogy tiszta, őszinte lapokat ossztottunk ki.
Már csak rajtunk múlik bedobjuk e és új lapokat kérünk, vagy azzal amink van, okosan pókerezünk.
Aki igazán ismer az tudja, nem szeretek veszíteni, royal flössre játszom, mint ahogyan Murat is.