Szótárak

Elaludtam. Csak egy pillanatra tettem le fejemet a laptop mellé, máris álomba zuhantam. Nem is tudom hány óra volt mikor felriadtam. Valójában azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Égett a kislámpám, fénye hirtelen zavarta szemeimet, pizsamában vagyok, félig betakarva, elhasalva az ágyon. Már majdnem nyúltam a villanykapcsoló felé, hogy lekapcsoljam és aludjak tovább, mikor azt látom webkamerám még be van kapcsolva, és ő a túlsó oldalon néz valamit, (talán tanul, talán csak cikket olvas) nem tudom mit csinál. Megpillantom egy órával ezelőtt írt, még olvasatlan kedves sorait, szívemet melegség önti el, csak mosolygok. Aztán megérkezik egy csatolás, letöltöm, és meglepődök. Három nyelvezet egyazon szöveg. Először magyarul, aztán angolul és végül az ő nyelvén olvashatom blogom sorait. Az elmúlt időben, míg én aludtam semmi mást nem csinált, mint utolsó bejegyzésemet próbálta lefordítani, kiszótárazni. Eléggé megszenvedhetett vele, hiszen mindenki tudja nem könnyű nyelv a miénk. Olyannak meg pláne nem, aki sosem tanulta, aki nem beszéli. Minden egyes szó, minden egyes kifejezés, amit látott, amit „olvasott” új volt számára. Először azt hittem az álmom képei vetítődnek szemeim elé, és egy elvarázsolt világ szereplőjeként valójában nem is tudom, hogy hol vagyok. De mikor levertem telefonomat, ami hangos puffanással földet ért, feleszméltem. Rájöttem ez nem álom, ott vannak az idegen nyelvek sorai.
Azóta elkezdett magyarul tanulni. Azt mondta, ha itt akar élni, akkor valamilyen szinten muszáj lesz picit beszélnie nyelvemet. Első felismerése az volt, hogy a mi ábécénk az övékének majdnem a duplája, tehát túl sok betűből áll és ez őrület. Na a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, gondoltam magamban. Biztos voltam benne, hogy tanulmányait olyannal fogja kezdeni, fiú, lány, jobb, bal, tegnap, holnap, jó reggelt… ezzel ellentétben ma hajnalban egy tökéletesen megszerkesztett magyar mondat érkezett.
„Szeretlek Krisztina. Te vagy a mindenem, boldog vagyok, hogy létezel”.
Szívemet ismét melegség öntötte el, csak mosolyogtam, a döbbenettől megszólalni nem bírtam. Valójában még most sem tudom, hogy hol vagyok…