Mérleghinta

Nem titok, 33 éves vagyok, és azt kell mondanom, hogy 33 évesen kell először átélnem azt az érzést, hogy engem nem szeretnek, hanem egyenesen imádnak.
Bevallom őszintén eddigi kapcsolataim nem azt adták, amire mindig is vágytam. Valahogy a mérleg mindig el volt billenve. Az egyik oldalára mindig több figyelmet, kedvességet, törődést…pakoltam rá, míg a másik oldalon időnként fel-felbillent néha egy kis kedvesség, de amilyen gyorsan érkezett olyan gyorsan tova is szállt minden. Néhányan próbálták értékelni az általam tett dolgokat, néhányan önző módon elvárták tőlem a tetteket. Volt férjem anno abba mert belekötni, és mindezt hibának felróni nekem, hogy én mért főzök meg előre 1 hétre, mért fagyasztom le a kaját és mért figyelek oda, hogy ő mit eszik, ha nem vagyok otthon. Sosem mondtam ki neki azt, amit valójában gondoltam. -"Azért bazd meg, mert mikor hazaérek, már nincs kedvem főzni, de a meleg kaja jól esik, mert ekkor találkozunk, ekkor tudunk mindent megbeszélni és jobb egy gyertyafényes otthoni meleg vacsora mellett kibeszélni dolgainkat, és nem egy vajas kifli elmajszolása közben tenni mindezt." Szóval én ilyen vagyok. Szeretem megteremteni a hangulatot, a légkört. Teszem ezt mindazért, hogy a felgyorsult világot, picit megállítsuk, és arra a kis időre megszűnjön minden olyan dolog körülöttünk, ami zavaró lehet. Nem tudtam, hogy a gyertya fénye zavarta, vagy valójában a meleg vacsora… Aztán válásunk előtt kaptam tőle egy nagyon „kedves” mondatot: -"A főzted nagyon fog hiányozni". Tehát maradjunk akkor a gyertyafénynél, mint hibaforrás. Volt egy másik pasim, aki bár szeretett, de együtt sosem mentünk semerre. Nem értette meg, én otthon a négy fal közt nem tudok új impulzusokat magamba szívni. Barátaimmal találkozgattam, de az nem ugyanaz, mint mikor az ember a szerelmével megy ide-oda. Neki valahogy mindig fontosabb volt az, amit ő csinált. Én háttérbe szorultam… bírtam egy ideig, aztán egyik este elalvás előtt mikor a tv-t kapcsolgatta megkérdezte:
-"Akarsz még nézni valamit?" És nem tudom honnan jött ez a hang elő belőlem, de határozottan ennyit mondtam: "-Én már semmit nem akarok." Másnap összecsomagolt, elköltözött… Most már csak mosolygok ezeken, és így utólag nem is tudom megmagyarázni mért mentem bele ezekbe a kapcsolatokba. Mért nem láttam akkor, hogy a mérleghintán én vagyok alul és a másik fél pedig fenn a magasban. Fura. Azt hiszem rájöttem, hogy eddig talán csak kapaszkodni akartam és pont olyan emberekbe, akik meg sem érdemelték mindezt. De most ez szempillantás alatt megszűnt. Nincs megfelelés, nincs kapaszkodás, szárnyalás van. Vele, általa, ő érte… és ez most jó. Szóval most 33 évesen van egy fiú, akinél nincsenek elvárások, nincsenek önző dolgok, akinek bár adok, de visszafelé olyan töménytelen mennyiségben érkezik a szerelem, a figyelem… hogy az összes pasim hiányosságát egyszerre bepótolja. De eddig hol volt? Mért nem találkoztunk? Mért most érkezett? Talán adottak a válaszok, talán: Mert mindkettőnknek tanulnia kellett sok mindent az életről az élettől, mert ha előbb találunk egymásra nem biztos, hogy észrevesszük a másikat, mert én még egy bezárt kaput néztem…Ez utóbbiról neki fogalma sem volt. Hónapokon át kitartóan keresett, próbált életjelet adni, közeledni… de visszafelé csak a közömbösség vagy még annyi sem érkezett tőlem. Csodálom, amiért nem adta fel, és minden elutasító pofon ellenére megrázta magát, majd pár hét kihagyás után talpra állt és újra a rajtkockáról indult. Talán ennek köszönhető minden. A hitének, a kitartásának, a küzdeni akarásának, az eltökéltségének, hogy találkoztunk. Ha ő az első „pofon” után feladja, ma nem biztos, hogy itt tartunk. Most már tudom mit veszítettem volna akkor.
Nem titok, 33 éves vagyok. És azt kell mondanom, hogy 33 évesen kell először átélnem azt az érzést, hogy engem nem szeretnek, hanem egyenesen imádnak.