Meglepetések sorozatai

Hétvégén volt az első alkalom, hogy nem láttuk egymást. Ő is és én is elutaztam. Sajnos nem egy városba mentünk, de uticélunk végállomásának színtere mindkettőnknek ugyanaz volt.
Előre megbeszéltük, nem kapcsolunk web camerát, nem beszélünk órákon át, mindenki teszi a maga dolgát és a nap végén mikor nyugovóra térünk, írunk egy rövid sms-t. Ja, majd elfelejtettem a pénteknek igazából előzménye is volt. Ő már hét közepén indulhatott volna családjához, de mivel én csak pénteken tudtam munkahelyemről elszabadulni, így gondolkodás nélkül ő is otthon maradt. Tette ezt mindazért, mert öt nap nélkülem számára a világ végét jelenti, de három nap már a világ vége előtt kettővel van, az pedig még sincs olyan messze.
Talán nem is mi lettünk volna, ha egymás elöli „eltűnésünket” valójában csak esti beszámolókkal éljük meg. Rádiókban is óránként mondják a fontos híreket, a tv-ben is elég gyakran lehet Híradó főcímet látni…
Bevallom őszintén kíváncsi voltam vele kapcsolatban valamire, ezért ha nem is szép dolog, de én bizony megléptem. Üzeneteimet kérdés nélkül írtam. :) Tettem ezt mindazért mert ha érdeklődöm felőle, és ha mindezt ráadásul kérdés formájában teszem, -tudom, mint a legtöbb ember- arra nyilvánvalóan válaszol. Ha csak tájékoztatom a történésekről és nem kíváncsiskodom az ő programjai után, már nem vagyok benne biztos, hogy érkezik üzenet. Tehát azt akartam, valójában ne azért írjon mert kérdeztem, hanem azért mert eszébe jutottam.
Ő ez utóbbit választotta… Azért nem óránként, de elég gyakran mondtunk mi is híreket. Szóval jöttek-mentek az sms-ek, bepötyögtük magunk kis sorait. Pontosan tudtuk ki, mikor, merre járt, és mit csinált. Nem kellett kérni sem kérdezni, magától írt. Fura. Más pasinál harapófogót vettem igénybe, ha meg akartam tudni mivel töltötte a napját. Nála nem. Mindenről tájékoztatott, mesélt, kérdezett, érdeklődött és féltett. -„Óvatosan vezess, kérlek. Az idő nem jó..." És valóban nem volt jó. De ő ezt honnan tudta? Megnézte a neten? Felhívta Magyarországon élő barátját? Nem tudom. A lényeg, hogy aggódását elküldte, lemerte írni, hogy fontos vagyok neki. De régen is volt ilyenben részem.
Kapom az apró varázsjeleket, a meglepetéseket pont úgy, mint mikor velem élt, mikor hazaindult… azóta is féltve őrzi azt az érzést, amit elcsomagolt magával és minden nap hálálkodik, amiért megváltozott vele a világ.
Minap szerenádot kaptam. Na nem az ablakom alatt zenélt én meg a függöny mögött először megbújva, majd pironkodva kilépve teraszomra hallgattam őt. Neeem.
Kamerám előtt izgett-mozgott a székén, gitárral a kezében először csak pengetett rajta párat, majd megköszörülte torkát és ennyit mondott: -„Ez ma a tiéd, kérlek, hallgasd meg. Tudom, nagyon szereted őket” Belekezdett… REM egyik számának dallama elevenedett meg akkordjai hallatára… szívemből játszott, szívemmel játszott. Hol vagyok? Ez tényleg az enyém? De milyen nap van ma? Névnap, szülinap…? Valamit elfelejtettem? Észrevétlenül, gyorsan fél szemmel naptáramra sandítok, a dátum üresen áll. Nem, ma semmi fontos nincsen. Egy átlagos szerda estét írunk. Aztán picit később elindított egy cd-t… Fülemet megütötte, itt is csak gitárjáték hallható. Na ne, ez most mi? Vártam a dobot, a basszust, a többi hangszert, de helyette egy mondatot kaptam: -„Készítettem neked egy felvételt, ezen is én játszom, ez is a tiéd.” Én meg csak kapkodom a fejem, és vele együtt a levegőt… Létezik még ilyen fiú? Nem halt ki az udvarlás? Hányadik században is élek? Hol vagyok? :)
Emlékszem volt pasijaim, ha elutaztak (gyakran tették) mindig megkérdezték:
-"Mit hozzak? Minek örülnél?" Én pedig sosem kértem, sosem mondtam ennek és ennek örülnék… Ha nem tudod kitalálni, ha még ezt is én gondoljam ki helyetted, már rég megette a fene…
Egyik nap nézem, csatolás érkezik. Hát ez meg micsoda? Ahogy kinyitom, elmosolyodom. Nem csak az üzeneten, amit ő fabrikált bele a képbe, hanem a képet ábrázoló hídon is. Igaz, ez nem a Lánchíd, hanem városának egyik legfontosabb átjáróját ábrázolja. Fontos állomás mindkettő. Az oroszlános hídon sétáltunk, szép emlékekkel gondolunk rá vissza, fényképek és egy álomban való visszatérés központi eleme is volt. A másik helyszín közös elménye még várat magára, de már az sincsen elérhetetlen távolságban.
Azt gondoltam, ezeket a nem pénzért megvásárolt apró, de inkább mégsem mondanám annak, mert valójában hatalmas szereppel bíró kedvességet, figyelmességet, szerelmet, Murat már nem tudja fokozni. Ám tévedtem.
Vasárnap éjjel telefonom jelez. Én már itthon, ő még úton.
-„Magyar idő szerint éjfélkor indul a buszom, van rajta internet. Ébren leszel még? Tudunk skype-olni?”
Micsoda? Komolyan? Ez a három nap nélkülem, mégis a világ végét jelentette, ha hazafelé máris látni akar. Nem bírja, nem bírta ki.
De nem is ellenkeztem, persze, hogy ébren voltam.