2009. július 28., kedd

Jazz és orgona

Pár hónapja azt gondoltam, barátnőmmel egyszer elmegyek egy Xavér koncertre.
Nem kerestem az alkalmat, nem kutattam, nem figyeltem a koncert dátumokat.
„Majd az élet alakítja”- gondoltam magamban. Aztán tegnap reggel csörög a telefonom. Barátnőm a vonal végén.

-„Mit csinálsz augusztus 7-én este, mert megyünk Xavér koncertre.
Mi ketten. Jegyek elintézve”…
Hogyan is gondoltam mindezt pár hónapja? Pontosan így :)
Nem ismerem Xavér munkásságát, sem őt magát, de kíváncsi vagyok mindenre. Főleg azért, mert ez a koncert nem egy egyszerű, szép hangzású orgona est lesz. Neeem. Itt jazzel lesz az egész fűszerezve.

Jazz és orgona. Hoppá, hoppá. Engem máris felcsigázott. Jacques Loussier a világhírű jazz zongorista csupán ennyit mondott az idei Xavér estekről:
„Egy különleges produkció született.
Neki vakon elhiszem mindezt. A 75 éves francia dzsessz zenész pályafutása során olyan híres sztárokkal koncertezett együtt, mint Elton John, Pink Floyd, Sting, Dave Brubeck.
Idén pedig Xavér. Azért ebbe a névsorba bekerülni nem kis dicsőség.
Mikor is indulunk? Még 10 nap. Ohhh, az még messze van.
Bár, ha októberi filmes munkánkat nézem, akkor azt is mondhatom:
-"Már csak 10 nap". Úristen, az mindjárt itt van. Minden csak megközelítés kérdése. :)
Na de addig még elég sok minden történik. Ma indulok, várnak rám Petiék, a rokonok, a barátnők…. Kellemes társaság, ízletes ételek… Borvidéken mit is ihatnék mást, mint finom borokat. :) Szeretem ezt a kellemes nedüt. Legyen az száraz vörös, legyen az rose… Mindegy. Az íz a lényeg!
Szombaton ismét esküvő…. Egy unokahúggal kevesebb a sorban :) Remek.
Ez a 10 nap gyorsan le fog peregni. Aztán máris autóba ülünk, indulunk a balatonfüredi templomhoz.

Nyár, naplemente, bor, zene. Tökéletes napnak ígérkezik.
Koncert előtt elidőzünk a sétányon, a szökőkútnál… Megnézzük az ottani grafikusokat… Vagyis, öööö, illetve a rajzaikat… Vagy fordítva? :)

Majd kiderül. Nem rajtam múlik a sorrend. Addig még van 10 nap :)
Xaver, a 2009-es nyári szezon koncertjeit, a Bachot jazzel keverő crossover műfajának szenteli és ha minden igaz, a világ legnagyobb hordozható koncertorgonáján, a Rogers Trilliumon játszik, amely hangzásában és technikai tökéletességében felülmúlhatatlan. Az orgona és a számtalan ütőhangszer fúziójából valami egészen új hangzás csendül majd fel. Már látom, ahogy örömittasan végighallgatjuk Bach munkásságának legcsillogóbb ékköveit ráadásul mindezt jazz formában.
Kiráz a hideg, ha arra gondolok a templomban milyen kuriózumú hangokat fogunk hallani. Utána beülünk egy kockás terítős, gyertyafényes, parti sétányos étterembe egy finom borra (amit én iszok, mivel a sofőr most nem én leszek) Ott átbeszéljük kinek milyen képek, jelenetek, érzések keltek szárnyra miközben megszólalt a jazz, amit lekísért az orgona.

2009. július 22., szerda

és azután is

Mostanság elég megterhelő napok vannak mögöttem. De „viszem”, bírom, mint anno Atlasz tette :)
Azért ahhoz, hogy ne roppanjak össze, tudatos pihenést is beiktattam napjaimba, mert annak éreztem szükségét, ez most kell. A nagy meleg sem tett hú de jót szervezetemnek, majd az azt követő lehűlés is picit megkavart, és a következő szempillantás után, újra melegben vagyunk. Ki érti ezt?
Kedves külföldön tartózkodó ismerősöm szokott beszámolni az ottani időjárási viszonyokról. Sokszor mondja, hogy délutánra már 3 évszakot élt meg. A nyarat csak emlékezetében „látja”. Ma 17 fokig kúszott fel a hőmérő higanyszála, és annak örült, hogy zokni nélkül, papucsban jár kel.
Reggel telefoncsörgésre ébredtem. Nem voltam morcos, mert olyan valaki hívott, akire nem tudok haragudni. Hangján rögtön éreztem, nem a régi. Valami bántja. Eltűnt a tiszta ég felőle és jönnek a borús felhők… Ma zivatar lehet arra. De hogy lehet, miközben a napnak kéne sütnie…. Uh, látom, ezek csúnya, fekete viharfelhők felette. Mikor kérdeztem nem beszélt, de ígéretet tett. És nála ez az ígéret szó, azt jelenti: -„elmondom, de most nem tudom.” Tudtam, a telefont le kell tenni. Neki most ez jobb lesz, nekem nem. De önző nem lehetek. Vonalbontás után első gondolatom: -"látnom kell Őt."
A vihart, azon nyomban el akarom üldözni. Nem lehet, hogy bekebelezze ez a villámokkal teli negatív érzet. Át akarom ölelni, azt akarom, hogy tudja, legyen bármi is a baj, megoldjuk. Közösen mindent megoldunk.
Túrázni indultam egy kedves ismerősömmel, de készülődés közben gondolatban én már rég nem itthon jártam. Egy apró kis szeretetcsomagra figyeltem, amit neki vittem. Már zizegtem, már sürgettem az indulást és határozottan kijelentettem: -„pár perces „kitérővel” indulunk neki mai túránknak.” Ellenvetést nem adtam, de nem is érkezett. :) Tárcsáztam, felhívtam, hogy már kanyarodok hozzá. Kivágódtam autómból, azonnal munkahelyének ajtajára pillantottam, látom, utolsó lépcsőfokról ugrik le.
Nem akartam semmit kérdezni, csak meg akartam ölelni.
Erősnek tűnt, de tudtam, ez csak a helynek szól.
El akartam vinni, el akartam zárni őt mindenkitől. Ezt, ha csak pár percre is, úgy értem el, hogy karjaimba fontam és minden szeretetemmel körbe öleltem Őt. Nem kellett beszélni, nem kellett mondani semmit. Könnyek és aggódás. Öröm és bánat. Ami a Tiéd, az az enyém és ami az enyém, az a Tiéd.
Ma ez van, holnap meg majd az lesz.
Az élet egyik legnehezebb próbatétele az elengedés. Most is ezt éreztem. Nehezen engedtem el. De neki is és nekem is mennem kellett.
Ahogy említettem kirándulás volt a mai program. Tele lépcsőmászásokkal, hegyekkel, utakkal, végén szemet gyönyörködtető kilátásokkal, Dunakanyar egyik városának várában való barangolásokkal… egyszóval magunkba szívtuk a kultúrát. Próbáltam koncentrálni, de nem nagyon ment. Gondolataim egy részét Pesten hagytam. Mi lehet most ott? Aztán jött egy megnyugtató sms Tőle. Épp az egyik épület kupolájának párkányán mászkáltam. Fent voltam egy gyönyörű szép helyen. Itt csak aranyos, kedves bárányfelhők jártak táncot az égen, bánatnak nyoma sincs. Csend, mosoly, szeretet. Neki is ide kell jönnie. Ha nem jön, viszem.
Telefonom rezgése után nem érdekelt a kilátás pazar látványa, nem érdekelt semmi ami körül vett. Azonnal kikaptam készülékemet a táskámból és félve pillantottam soraira. Aggódtam, majd megnyugodtam. Postafordultával válaszoltam.
Este már már rutinosan nyomtam be laptopom bekapcsoló gombját, gyorsan átnéztem a híreket, elnavigáltam magam barátnőm blogjára és, és, és… kész voltam. Mi van? Kaptam egy bejegyzés részletet, angyali zenét....! Mért is?
Hiszen nem tettem semmit. Sőt!
Én voltam az, aki az elmúlt napokban picit háttérbe szorítottam magam, vagyis inkább Őket, miközben neki lett volna szüksége rám. Nem értem.
Ő volt az, aki nem nyomott a problémákkal, Ő volt az, aki csendben sírt, Ő volt az, aki gondjai ellenére is figyelt rám… És én? Próbáltam összeszedni magam, próbáltam talpra állni…
És Ő hálás? Azért, mert már egyenesen állok, Ő pedig egyedül maradva próbált evickélni. Nem értem. Ahogy olvasom sorait, könnyek szöknek szemeimbe. A betűket sem látom. Már rég tört fel belőlem ilyen mélyről valami. Elindítom a csatolt zenét… Köszi, zsepi sincs a közelemben, ahogy elnézem ma már tusolnom sem kell…
Az élet fura játéka. Pár éve elvesztettem egy őszintének vélt barátságot, és nemrég megkaptam a legőszintébbet. Pár évig űr volt bennem, mára már az űrben érzem magam. Lebegek, amikor hallom telefoncsörgését, amikor mesél, amikor együtt nevetünk, vagy sírunk, amikor egyszerűen csak jól érezzük magunkat. Mindegy, hogy egy lapos tetőn lábat lógatva, vagy a kommentátorállás mellett, vagy a sarki cukrászdában, vagy épp egy erdő közepén, vagy szalonasütés közben…
Mostanra értettem meg, hogy a barátság érzete mennyi mindent is rejt magában. Nincs számonkérés, nincs „határátlépés”… Szeretet, tisztelet, megbecsülés, féltés, aggódás….van. És mindez kölcsönösen!
Van egy lány, aki nehezen nyílt meg, de mára szinte nyitott könyv előttem, és akit nagyon szeretek! Ő egyszer egy olyan mondatot „varázsolt elém”, amit sosem feledek.
„Annak örülök, hogy ez a KisVirág melletted van!
Nagyon jó helyen vagytok.”
Mint ahogyan ma is így volt, úgy lesz holnap is, és azután is, és azután is…

2009. július 10., péntek

Szemüveg

Problémák. Valahogy nem kerülnek el bennünket. Nem tudjuk félre húzni fejünket, nem tudunk hátat fordítani nekik… Sajnos.
Többen panaszkodnak, hogy mennyire nehéz az élet, mennyire meg vagyunk savanyodva…
Az életet valóban ilyen szemüvegen keresztül kell nézni?
Az elmúlt hetek apró programjai bebizonyították számomra, több szemüveg létezik.
Egy nagyon kedves barátom, aki a felkészülési időszak előtti napokat itthon töltötte el, nálam táborozott le. Finom borozásokkal, sétákkal, vacsorákkal színesítettük napjainkat. Majd egy újdonsült vidéki ismerősöm is tiszteletét tette nálam. Gyűlöli fővárosunkat, mert szerinte zsúfolt és bús emberekkel van teli. Gondoltam kap tőlem egy innen-onnan „összeszedett programcsomagot” és eldönti tényleg ennyire nem lehet szeretni az itteni életet? Fiú lévén első utunk a Hungaroringre vezetett… onnan irány Veresegyháza - medve farm. Kedvelem ezt a helyet, bátyám gyerekeivel szoktam ide ellátogatni. Sehol nem láthatnak ilyen közelről medvéket, farkasokat… és sehol nem etethetik meg őket a saját kezükkel. (jó fakanálról, de ők fogják a kanalat) Szóval ajánlom mindenki figyelmébe ezt a nyugodt, madárcsiripelős erdővel övezett helyet. Éjjel, gondoltam túrázzunk még egy kicsit, így a Lánchíd lábánál leraktuk autónkat és az egyik oldalsó lépcsősoron felgyalogoltunk a Várba, onnan meg tovább a Halászbástyához. Azok a fények, azok a háztetők, az emberek nyugodtsága, a kedves kis éttermek teraszai, mosolygós szempárok… mind mind pontosan ellentétei voltak annak a ténynek, amit kedves ismerősöm elgondolt erről a városról. Visszafelé megmutattam neki egy tuti jó helyet, ami pedig nem más, mint az Alagút fölötti láblógatós „terasz”. Biztosan tudjátok, miről beszélek, de aki nem az a Magyar Vándor című film utolsó kockáján megnézheti egyik kedvenc helyemet. (Alagút fölötti rész) Mondanom sem kell ezek a szép kilátások, titkos zeg-zugok máris megváltoztatták véleményét a benzingőzben úszó, zsúfolt, búskomor emberek városáról.
Másnap az irányt Szentendre felé vettük. Több okból szeretem ezt a várost. Legfőképpen azért, mert itt születtem, itt nevelkedtem, és rengeteg élmény köt ehhez a színes házakban pompázó, gyönyörű szép, romantikus, sikátoros Duna parti városhoz. Családom mai napig itt él, csak én lettem „vándormadár”.
Mikor végig sétáltunk a parton, millió képsor villant fel emlékeim közül.
Az utolsó már-már szemet csípő füstös kocsma, mint törzshely (más kifordulna onnan, mi meg inkább szívesen befordultunk oda) a kellemes nyári éjszakákba nyúló templomtéri nagy beszélgetések, a rengeteg séták, a Szamárhegy, a folyamatos bulik, Dalmát pince, Barlang, autós mozi, Dunapart… Milyen jó volt itt minden. Szerencsés lehetek, hogy mindezt ebben a meseszép környezetben élhettem át.
Ettünk lángost meg fagyit, gyors sétában megmutattam a nevezetességek egy részét, a látnivalókat… Kedves ismerősöm úgy ment haza, hogy máris azt tervezi, mikor jöjjön vissza a következő „kirándulásra”. Libegő, Normafa, Szúnyog sziget, esti Citadellás séta… ezeket írtam bele következő "itinerébe".
De feldobott egy, na jó nem egy, hanem, két :) ruhámhoz való anyagvásárlás is. Biztosan szép lesz, mivel nem én varrom. Barátnőm szorgos kezei fogják előállítani ezeket a csodákat. :) Számomra csodák, hiszen nekem a szabásminta látványáról egy dolog jut eszembe: átláthatatlan várostérkép. :)

Finom kávénak induló majd fél adagban megnyilvánuló, de annál kellemesebb beszélgetés is sokat lendített elmúlt napjaimon. Egy volt párom édesapukájával is ebédeltem, aki most mexikói étterem finom falataival örvendeztetett meg.
Csaptam nagy dinnye evészetet egy fiatal házaspárral, akik minap költöztek utcánkba, és évek óta ismerjük egymást…
Jártam a római teniszakadémián. Az ott zajló teniszversenyt egyik barátnőm gyártja, másik barátnőmmel pedig meglátogattuk illetve megzavartuk :) Fergeteges kacajok sokasága. Így jellemezhetném ezeket az órákat. Már azt hittem kidobnak, kivezetnek minket a lelátóról, de mégsem tették. Szombat délután ismétlés. Hiszen ismétlés a tudás atyja. :)
Tegnap este pedig Magna Cum Laude koncert volt a Zöld Pardonban, ahol kiengedtük a fáradt gőzt magunkból :)

Tényleg nagy dolgok kellenek ahhoz, hogy az életet szépnek is tudjuk látni? A probléma engem sem kerül el, (sőt) én sem tudom félre húzni fejemet, nem tudok hátat fordítani neki… Sajnos. De tudom, az életet lehet más szemüvegen keresztül is nézni.

2009. július 5., vasárnap

Audrey, a szerelem álmodozója

A „Szeretni bolondulásig” című film az elmúlt hetekben többször is „szembe jött” velem. Nem értettem miért. Mit akar ez a film üzenni, mért fészkelte be magát gondolataimba...? Véletlenül megtaláltam a neten, rá egy hétre már felirat nélkül is feltették, majd tegnap szomszédom polcáról is visszaköszönt… Nyugis szombat este lévén, gondoltam végre megnézem. Bevallom őszintén előtte azért utána olvastam a filmnek, és mindenhol titokzatos félmondatok mögé rejtették a történet csattanóját.
"Na ez az én filmem" - gondoltam.
Egészen egyszerűen indul, mintha csak saját barátnőnk mesélne életéről. :) Szokásos mondatok és kiszámítható reakciók…

-"Ne légy türelmetlen" - intettem magam nyugalomra. Őszintén bevallva az érdektelenség elől „elvitt” a színészi alakítás. Audrey Tautou hibátlan érzékenységgel formálja meg a sebezhető, szeretetre éhes diáklányt. Arcának vonásaival, mimikájával mindent elárul, tökéletesen játszik. Szinte megszólalnia sem kellene. Angyalarcú lényt alakít, aki csodaszépen, szinte gyöngyözően nevet, ártatlan fekete csillogó tágra nyílt gombszemével nézi a világot, amely egyszerre csodálatos, hibátlan és varázslatos. A néző pedig vakon elhiszi neki, hogy ilyen, hiszen tudjuk, tapasztaltuk már, milyen az ember, ha szerelmes. :)
Pontosan átélte mindenki, a világ kifordul önmagából és vele együtt minden megváltozik. A film világa is ezt tükrözi. Folyamatos vibrálás, mozgás és sorban olyan színek sorakoznak fel benne, ami megnyugtat, ami üdít. Szemet szúr a piros-vörös folytonos felbukkanása hol egy póló, szőnyeg, függöny, kanapé, vagy akár lakkozott lábujjköröm képében. Ez Angélique

"szerelmetes érzelmeiről" mesél nekünk. Ezekkel az „apró” zseniális rendezői odafigyelésekkel visz előre a film. Ám ahogy az idő halad azért jelzés értéknek feltűnik egy-egy futó árnyék az arcán, ezáltal érzékeltessék a tökéletesnek tűnő világnak, van egy másik oldala is. Fény és árnyék. De mikor látom? Mikor fogja átvenni az árny a teljes szerepet? „Inkább mégis lassú a film” – konstatálom.
A történet egyszerű: Angélique (Audrey Tautou) festőművésznek tanuló egyetemistát alakít, aki délutánonként kiszolgáló egy bárban. Ráadásul tehetséges grafikus, aki álmai ösztöndíját is megnyeri, de gondolatai a nap huszonnégy órájában csak egyetlen személy körül forognak. Loic (Samuel Le Bihan) a sármos és jónevű orvos körül. A férfinak egy szépséghibája van: nős és felesége ráadásul első gyermeküket várja. Na jó, ez már a 2. szépséghiba. :) Sok akadály áll tehát a boldogság útjában, de őszintén, mit számít ez? Ha szeretünk valakit, reményben élünk, hiszen ez ad erőt, hitet. Angélique sem lát tovább, illetve nem akar tovább látni, csak addig, amíg neki jó, amíg az ő kis lelki világába, érzelmi életébe meseszerűen belefér mindez. Bolondulásig szereti orvos „barátját”, ezért kis ajándékokkal lepi meg, folyamatosan jelt ad magáról, üzenget…
Egész életét a fiatal orvoshoz igazítja. Láthatjuk milyen áldozatokat kell az érdekében meghoznia, amiket egy nős férfi barátnője meg szokott tenni: Ül a telefon mellett, várja a meg nem érkező hívást, titokban megjelenik egy partin, kilesi "párját", a férfi születésnapján teljes pompában, sminkben hiába várja egész hajnalig, kiborul, és másnap mintha mi sem történt volna újra kezdi a várakozást… függőség, függőség hátán. A szeretők örök kétségei közt várja azt a bizonyos, döntő lépést, a boldogító szót: válás.
Barátai óva intik, figyelmeztetik, és reális képet látva kimondják, azt amit sosem akar meghallani:

- "A férfi csak áltat!"
Ő rendületlenül hisz, mert hinni akar kettejük boldogságában, ezáltal reménykedik, aminek következménye, hogy bolondságokat művel. A diáklány lelkét (és persze tetteit) a harag kezdi irányítani, eltűnik a piros, hogy helyét átadja a hideg-kék színekben megtestesülő haragnak, dühnek, agressziónak.
Nem is tudom minek örültem volna jobban. Válást lássak, vagy szakítást. Riasztott a naivitása. Ugyanakkor minden hátborzongató cselekedete ellenére sem válik rémisztő figurává, együtt érzünk vele, megpróbáljuk megérteni mit miért tesz. Aztán pont mikor már elkönyveltem magamban, nem jó választás volt ez a film mára, megérkezik az első csavar. Több gyanús baleset után (amit valójában nem látunk, tetteinek csak a következményeivel szembesülünk, sejthetjük, vagy elképzelhetjük őket, hogy megtörténnek) elvágják a filmet és hátrapörgésbe kapcsol, pontosan az elején áll meg. Flashback. Ugyanaz a képsor, ugyanazok a színek…újra végigkövethetjük a történetet, ezúttal a doktor szemszögéből. A „tökéletesnek” hitt szerelem más megvilágításból máris egészen másmilyennek látszik. Ez a megoldás némileg emlékeztet a Nő Kétszer c. Gwyneth Paltrow-film újításra, azzal a különbséggel, hogy ott a sorsszerűséget látjuk a két történetben itt viszont érkezik egy meglepő fordulat, ami teljesen más fénybe állítja a film első felében látottakat. Kiderül, hogy az üldöző üldözött, a hóhér áldozat, a szerelmi komédia pszichothriller, a happy end nem is annyira boldog. Rájövünk arra, amit valójában tudunk: a dolgok nem azok, amiknek látszanak. Továbbá láthatjuk, hogy a szerelem vak, de még akkor is érték, ha tökéletesen egyoldalú is.
A film végére azért összeér a két szál, és a záró képsorok minden elképzelést megcáfolnak, még egy jó kis csattanóra is futja. Na ez az, amit nem árulok el, mindenki nézze meg mit titkolok :)

A film világát az emberi elméhez lehetne a legjobban hasonlítani. Világos, üde színek pompájával van teli, ám a fájdalom és vele együtt az őrület sötétebb, rémisztő tónusai sem hiányoznak belőle.
Hajnalban mikor lekapcsoltam a dvd-t, már azt mondtam magamnak:
-"Zseniális volt a film felépítése, íve, szerkezete, forgatókönyve, dramaturgja, rendezői látása, képi világa és természetesen színészi alakítása." A Szeretni bolondulásig valahol olyan, mint az élet.
Hogy is mondta Angélique a film végén?
- "Mindenki álmodozik a nagy szerelemről, csak én jobban beleéltem magam."
Valahol én is ilyen vagyok. "Picit" mindegyikbe "belehalok".
Hajnalban végig pörgettem életem filmkockáit más szemszögből megvilágítva és utána elgondolkodtam azon is, hogy a filmben látott hasonló „kaland" szele sokunkat megérinthetett már. Ám csak remélhetem, és bízhatok benne, hogy a mi életünk őrülete azért mégiscsak hétköznapibb.