Várakozás vége

Nem akartam elkésni. Innen nem. Próbáltam korán eljönni munkahelyemről, hogy az idővel ne álljak ma hadilábon. Egy zuhanyzás, hajmosás, smink és máris autóba vágtam magam. Szemeim elé levetítettem a délutáni csúcsforgalmat, az egyesből talán kettesbe való felváltást, az araszolást, a tolakodást és a türelmetlenséget. Szóval nehogy elcsússzak ezen az apró kis malőrön tényleg időben elindultam. Kikanyarodok a főútra, szinte nincs is sor… Mi van itt? Simán lehet haladni. Lehet elnéztem az órát és még korábban indultam? Az nem lehet! Ilyen hülye nem lehetek. Felhívtam két barátnőmet, ja nem, hármat gyorsan megbeszéltük a napi dolgokat és máris a reptéren találtam magam. Hát tényleg nem akar senki akadályt görgetni elém. Ilyet? Ez olyan fura. Nekem nem így szoktak menni a dolgaim. Na mindegy, bementem, rápillantok a táblára: késik. Hát az az öt perc nem számít. Várok, nézem az embereket, a boldog találkozásokat a kisgyerekek izgatottságukat… hirtelen fülemet megüti a hang, a tábla frissíti az információkat. Még nagyobb késést ír ki. Miből gondoljátok, hogy elveszitek a kedvem? Nem, nem, én türelmesen várok. Mást mit is tehetnék. Néhányszor tárcsázom anyukámat, megiszom a vizem, sétálgatok, betévedek az újságoshoz… valahogy múlatni kell az időt. Milyen soknak tűnik most minden… Pár napja azt mondtam, már csak három nap. Most meg ezzel a késéssel nem tudok mit tenni? Megint pörög a tábla. Na ne… még nagyobb a késés. Ezt nem hiszem el. De nem adom fel. Sietségemben otthon még a könyvemet is kivettem táskámból, most legalább befejezhettem volna a karácsonyra kapott egyik olvasmányt. De nem, mert nekem rohannom kellett. Na, mindegy, már nincs sok hátra. Ismét végignézem a gyerekeket, az örömöket… semmi nem változott. Deee, végre, leszállt! Na már tényleg csak pár perc.
- Hello Kriszta?
Mi van? Valaki a nevemen szólít? Ez hirtelen kizökkentett gondolataimból. Felnézek Murat egy barátja, somolyog rám, aki itt él Budapesten. Valószínű nagyon nagy lehetett a meglepődés arcomon, mert rögtön felnevetett.
- Te mit csinálsz itt? Így utólag már belátom a leghülyébb kérdést tettem fel neki. Hát mi a jó fenét csinálna itt?
- Muratot várom, mint ahogyan te is. Tudod, megkértem vásároljon be nekem, mert hiányoznak a hazai ízek… és ha minden igaz, ha nem felejtette el, vagy ott a gépen, akkor megkapom.
És ő csak beszélt, beszélt én meg azon gondolkodtam, na szuper, most akkor ketten ugrunk majd a nyakába. Hát ezt nem így képzeltem el. Na de mindegy, ő a barátja én meg a barátnője vagyok. Valahogy csak levívjuk ezt a meccset. :) Kerek húsz perc múlva végre ő megpillantja. „Ott jön!” És igaza volt. Tényleg. Tolta a kocsit, rajta töménytelen mennyiségű csomag. Már most ideköltözik? De hát nem ez van megbeszélve. Mindegy, én örülnék neki. A barát odalép a korláthoz, ott egy gyors kézfogás, de ez Murat lendületét nem törte meg. Már elég rég óta azt várta, hogy újra átöleljen, hogy a szemembe nézzen, hogy megcsókoljon…
- Honey, te gyönyörű vagy.
- …
- …
Indulnunk kéne. De, hol a barát és hol a kocsi? Félretolva és ott mosolyog mellette valaki. Igen, legalább ezt a meghitt pillanatot nem zavarta meg. Mikor odaballagunk gyors „osztozkodás”.
- Figyelj, hány napot, estét lehet velem Murat? Hat jó neked?
- Micsoda, hat? Na azt már nem. Legyen három.
- Mennyi három?
- Ez elég neked. Na, de nem három nap, csak három perc. És sajnálom ez, már lejárt!
Mindenki nevet. Pedig én ezt tényleg komolyan gondoltam…
Majd ő is rájön, mit jelent igazán várni valakire.

Visszaszámlálás

Visszaszámlálás indul. Három!
Igen, még három nap. Még három? Na jó, már csak három. A szám mennyiségének súlya, terhe, időtartama attól függ, honnan nézzük. Az indulástól, vagyis, hogy mióta várunk, vagy a megérkezéstől szemlélődünk. Lehet sok és lehet kevés. Én most ezt a páratlan egyjegyű számot ez utóbbiba sorolnám. Mert oly sok egyedül töltött reggel, este, éjszaka után végre megtörik a magány, az egyedüllét, a reggeli egy kávéscsésze, az esti egy borospohár és még oly sok minden más. Nincs feszültség, megfeszülés, telefon, sutba dobhatom a skype-t is. Nem lesz rá szükség, mert minden oly egyszerűvé, színessé, felhőtlenné fog válni. Ha csak beszélni szeretnék, kimondhatom, ha csak érezni szeretném, kimutathatom, ha csak csöndben nézni szeretném, azt is megtehetem… Igen minden megadatik, hiszen Murat 3 nap múlva Ferihegyen landol. Még három. Na jó, már csak három nap.
Végre nem barátért indulok a reptérre, nem ismerősnek integetek, nem családtagot teszek fel a gépre… nem, nem, nem. Ő jön. Már most izgatott vagyok. Talán jobban izgulok, mint ő maga. Olyan két éves kislánynak tűnhetek, aki teljesen be van zsongva a karácsonyi ajándéka végett, aki pontosan tudja, egyszer az angyalka mindezt oda teszi a fa alá és annak ő nagyon fog örülni. Hát ezzel most én is így vagyok. Tudom a pontos dátumot, időt, órát, percet… és abban is biztos vagyok, nagyon fogok örülni neki.
Első terve az volt, hogy felhív és megmondja, nem tud jönni, majd vár öt percet, visszahív „mégis elrendeződött minden”. Aztán olyat is kigondolt, mi lenne, ha csak annyit mondana, „semmiképpen nem tudok menni”, közben pedig felülne a repülőre, átvágna a felhőkön át, itt Budapesten már tudja a lakásomhoz vezető utat, becsöngetne: „Hello Honey, megjöttem.”
Azt hiszem jobb, hogy nem így történt. Mert bár örömöm akkor is határtalan lenne, de az elkeseredettség, a kín, a tudat… annyira megmérgezett volna már, hogy addigra a sérülés fájdalma, a csalódottság szétmarcangolta volna szívemet.
Szóval még három. Na jó, más csak három nap. És mi ez a három nap ahhoz képest, hogy most két hetet együtt lehetünk, aztán -egy rövid vagy hosszú, ezt majd az idő eldönti- kéthetes intervallum ismét külön és utána újra megfordul minden. Ő fog engem fel s alá mászkálva várni, az ő szíve fog a leszállt tábla látványánál hangosan dobbanni… igen, mert márciusban én utazom, én szelem át a felhőket én landolok, én húzom magam után bőröndömet… De ez még odább van. Ennyire ne rohanjunk előre.
Hiszen még csak ma indult el a visszaszámlálás, tehát három…

Telefonos segítség

Sötét van, már hajnalodik, körülöttem minden csendes. Egy kevés fénycsóva szűrődik be ablakomon, az utca világításának fénye kukucskál keresztül sötétítőfüggönyömön. Itthon fekszem magányomban, gondolataim máshol járnak.
Egy apró zaj kizökkent. Éjjeliszekrényemen lapuló óra kattogása töri meg a csöndet. Tik-tak-tik-tak.
Több ezer kilométerre is pirkad, bár az idő arrafelé előbbre jár már. Üres az ágya, sötét a lakása és néhány ruhája a bőröndjében lapul… elutazott. Ül egy buszon, nézi az elsuhanó fákat, az utasokat és abban reménykedik az álommanók nálam már rég eljárták táncukat. De ez nem így van. Nem megy. Nem tudom mért. Félek? Talán. Na de mitől? Hogy most nem látom egy hétig? Hogy nem tudok róla majd semmit? Lehet. Ismerem őt, nem így lesz. Amint lehetősége adódik úgyis jelentkezni fog. Ott a skype, az msn, a telefon, az e-mailek… megannyi lehetőség. Akkor mért vagyok nyugtalan? Mért nem jön álom a szememre? Felhívom. Na de ilyenkor? Úgysem zavarom. Mi van, ha a busz hangjának monoton, egysíkú hangja elnyomta őt és elszenderedett már. Elvégre még 5 órát utazik… nem kizárt, lehet elszundított.

De nekem most hallani kell a hangját. Az megnyugtat, az mindig megnyugtat. Telefonért nyúlok, sokáig csak a számát nézem. Alszik vagy nem alszik? Most mit tegyek? Pár másodpercre tanácstalan vagyok. De valami belülről feszít, nem jó érzés. Nem érdekel, felhívom.
- "Hello
- Honey, baj van? Te mért nem alszol még? Mi történt?
- Baj? Igen
- Úristen, mi van?
- Nem vagy itt. Hiányzol. És egyszerűen hallanom kell a hangod. Nem tudok aludni.
- Mosd meg meleg vízzel arcodat és jobb lesz. Ezen a buszon most nincs internet, nem tudunk skype-t kapcsolni, de amúgy is nagyon késő van, holnap fáradt leszel, kérlek, próbálj meg aludni"…
- …
Hogy is mondta? Meleg víz. Villany felkapcsolva, irány a fürdőszoba. Arcomon végig folyik ez az álmot hozó folyadék. Már jobb. Varázsütésre tényleg elillant minden rossz érzés. Nincs feszültség, nincs negatív érzés. Ennyi kellett csak? Hogy halljam, „szeretlek, vigyázz magadra, ne aggódj, meleg víz…” De jó volna még beszélni vele… Nem, ennyire nem lehetek önző és telhetetlen.

Tik-tak-tik-tak. Tényleg késő van.

Tehát ő sem alszik. Csak nézi az elsuhanó fákat, gondolatai nálam járnak, és, és, és. Micsoda? Telefonomon csörög.
- "Honey, megnyugodtál?
- Igen, minden rendben.
- Akkor most már tényleg próbálj meg aludni. Ígérem, amint megérkezem, jelentkezem. Reggel mikor felébredsz ott lesz üzenetem… szeretlek"…
Mosolygok. Teljes nyugodtság járja át testemet. Már nincs félelem, rossz érzés, megfeszülés… Ennyi kellett. Hogy halljam, hogy hangja megnyugtasson, hogy érezzem, hogy tudjam, szeret.
Sötét van, már hajnalodik, körülöttem minden csendes. Egy kevés fénycsóva szűrődik be ablakomon, az utca világításának fénye kukucskál keresztül sötétítőfüggönyömön. Itthon fekszem, de már nem magányomban.

Díj - Köszönet

Díjat kaptam. Ami valójában nem annak szól, hogy szépen írom le szavaim, gyönyörűen fogalmazom meg mondataim, szövevényesen formálom gondolataim, költőien fejezem ki önön magam… nem.

Hiszen én nem írok választékosan, nem bírok színekkel és érzésekkel teli képekben látni… Jómagam beszélni szeretek, írni csak tanulok. Szóval azt hiszem ezt a díjat egy barátságért kaptam.
És most nem is a díjról, hanem magáról a díjat osztóról szeretnék pár gondolatot papírra vetni.

Én is állandó olvasója, sorainak falója vagyok, és egyben hálás is a sorsnak amiért egyik legjobb barátnője lehetek. Jót mosolyogtam, amikor bejegyzésében, hét pontban (hiszen ez volt a feladata) önmagáról beszélt.
"Szeretem Afrikát, meg a habos kávét… sors…zene…" bla, bla, bla. Igen ez mind te vagy drága Virág. És a többi? Hol van a lelked, hol van a szíved tisztasága, hol van önzetlen szereteted, odafigyelésed, precizitásod, folytonos segítő kezed, Terézanyu szereped… (ez utóbbit felejtsd el és tanulj élni a másik oldalon is) Lám, lám, egy szempillantás alatt összejött újabb hét pont rólad. Folytathatnám a következő héttel, meg a következő héttel… de máris magam előtt látom, ahogy ülsz a széken, olvasod soraim és a reggeli kávé szürcsölés közben könnycseppek gurulnak szemeidből, édes kávédat mérgezi sós könnyed íze, telefonodért nyúlsz, alig látod a betüket:

„Jaj, Krisztuka, neee” – jön az sms tőled. „Most ezt mért? De én nem is ilyen vagyok, mért mondod ezt?”
És én csak mosolygok, mert igen, ő olyan kishitű. Stabilan a fejébe vésett mondatainak foszlányai:

"Én nem vagyok jó, én nem érdemlem meg, mért fáj a másiknak, majd én segítek...!" Mintha folyamatosan az önfeláldozás „tantárgyából” akarna jelesre vizsgázni.
Sokszor hitetlen, számára elképzelhetetlen, hogy a csoda íze, illata, fénye, képe, beszökkenhet az ő életébe is, ami szürke egyhangúságának porát egy szem vagyis szék :) pillantás alatt képes lesöpörni.
Aki a Varázskert kapujának névtáblájával startra készen, de belépni már csak remegő lábakkal mer, aki mindig ad és irul-pirul, ha kap.
Aki soha sehova nem megy üres kézzel, mert fő mondata az adni jó, aki eláraszt szeretetével, és mennyei főztjeivel, aki képes gondolataidban olvasni, aki időt, pénzt, energiát nem sajnál senkire, aki a barátokért tűzbe megy, aki…

Igen Drága Barátnőm sorolhatnám még valós tükröd "tartalmát" és folytathatnám jellemzésed, de tudom telefonom mindjárt másodjára is jelez, rajta egy szó: „Szeretlek.”

És ekkor már az én mosolyom is eltűnik, kávém sós könnyel lesz tele, de hát mi már csak ilyenek vagyunk mind a ketten.

Ui: Nagyon szeretlek és köszönök mindent!