Várakozás vége

Nem akartam elkésni. Innen nem. Próbáltam korán eljönni munkahelyemről, hogy az idővel ne álljak ma hadilábon. Egy zuhanyzás, hajmosás, smink és máris autóba vágtam magam. Szemeim elé levetítettem a délutáni csúcsforgalmat, az egyesből talán kettesbe való felváltást, az araszolást, a tolakodást és a türelmetlenséget. Szóval nehogy elcsússzak ezen az apró kis malőrön tényleg időben elindultam. Kikanyarodok a főútra, szinte nincs is sor… Mi van itt? Simán lehet haladni. Lehet elnéztem az órát és még korábban indultam? Az nem lehet! Ilyen hülye nem lehetek. Felhívtam két barátnőmet, ja nem, hármat gyorsan megbeszéltük a napi dolgokat és máris a reptéren találtam magam. Hát tényleg nem akar senki akadályt görgetni elém. Ilyet? Ez olyan fura. Nekem nem így szoktak menni a dolgaim. Na mindegy, bementem, rápillantok a táblára: késik. Hát az az öt perc nem számít. Várok, nézem az embereket, a boldog találkozásokat a kisgyerekek izgatottságukat… hirtelen fülemet megüti a hang, a tábla frissíti az információkat. Még nagyobb késést ír ki. Miből gondoljátok, hogy elveszitek a kedvem? Nem, nem, én türelmesen várok. Mást mit is tehetnék. Néhányszor tárcsázom anyukámat, megiszom a vizem, sétálgatok, betévedek az újságoshoz… valahogy múlatni kell az időt. Milyen soknak tűnik most minden… Pár napja azt mondtam, már csak három nap. Most meg ezzel a késéssel nem tudok mit tenni? Megint pörög a tábla. Na ne… még nagyobb a késés. Ezt nem hiszem el. De nem adom fel. Sietségemben otthon még a könyvemet is kivettem táskámból, most legalább befejezhettem volna a karácsonyra kapott egyik olvasmányt. De nem, mert nekem rohannom kellett. Na, mindegy, már nincs sok hátra. Ismét végignézem a gyerekeket, az örömöket… semmi nem változott. Deee, végre, leszállt! Na már tényleg csak pár perc.
- Hello Kriszta?
Mi van? Valaki a nevemen szólít? Ez hirtelen kizökkentett gondolataimból. Felnézek Murat egy barátja, somolyog rám, aki itt él Budapesten. Valószínű nagyon nagy lehetett a meglepődés arcomon, mert rögtön felnevetett.
- Te mit csinálsz itt? Így utólag már belátom a leghülyébb kérdést tettem fel neki. Hát mi a jó fenét csinálna itt?
- Muratot várom, mint ahogyan te is. Tudod, megkértem vásároljon be nekem, mert hiányoznak a hazai ízek… és ha minden igaz, ha nem felejtette el, vagy ott a gépen, akkor megkapom.
És ő csak beszélt, beszélt én meg azon gondolkodtam, na szuper, most akkor ketten ugrunk majd a nyakába. Hát ezt nem így képzeltem el. Na de mindegy, ő a barátja én meg a barátnője vagyok. Valahogy csak levívjuk ezt a meccset. :) Kerek húsz perc múlva végre ő megpillantja. „Ott jön!” És igaza volt. Tényleg. Tolta a kocsit, rajta töménytelen mennyiségű csomag. Már most ideköltözik? De hát nem ez van megbeszélve. Mindegy, én örülnék neki. A barát odalép a korláthoz, ott egy gyors kézfogás, de ez Murat lendületét nem törte meg. Már elég rég óta azt várta, hogy újra átöleljen, hogy a szemembe nézzen, hogy megcsókoljon…
- Honey, te gyönyörű vagy.
- …
- …
Indulnunk kéne. De, hol a barát és hol a kocsi? Félretolva és ott mosolyog mellette valaki. Igen, legalább ezt a meghitt pillanatot nem zavarta meg. Mikor odaballagunk gyors „osztozkodás”.
- Figyelj, hány napot, estét lehet velem Murat? Hat jó neked?
- Micsoda, hat? Na azt már nem. Legyen három.
- Mennyi három?
- Ez elég neked. Na, de nem három nap, csak három perc. És sajnálom ez, már lejárt!
Mindenki nevet. Pedig én ezt tényleg komolyan gondoltam…
Majd ő is rájön, mit jelent igazán várni valakire.