Fények

Az ember vajon hányszor kezdi újra az életét? Mikor mondjuk azt, hogy újrakezdés? És valójában milyen érzés is az? Hát ezeken, és az én újbóli startvonalhoz állásaimon gondolkodtam a minap. Mert igen, már álltam ott. Méghozzá a válásom évében. Hiszen akkor egyszerre ment ki minden a lábam alól. Egyik nap még voltak terveink, vágyaink, közös céljaink… másnap már csupán egy „idegen” ágy, egy belső üresség és egy végeláthatatlan céltalanság bolyongott körülöttem. Minden összedőlt. Nem csak bennem, hanem körülöttem is. Egy idő után muszáj volt rálelnem valami fényre, ami kivezet, és ami által egy új életet kezdhetek. Azon merengtem imént, hogy amikor beteg voltam, akkor hova is álltam? Szerintem sehova. Hiszen az élet ugyanúgy ment tovább, csupán egy pici kényszerpihenő bónusszal. De minden változatlan maradt. Illetve ez így nem igaz, hiszen a szemléletváltásom csöppet megváltozott. Ugyanis azon a sugárosztályon megannyi minden történt. Egy olyan zárt világba kerültünk, ahova a fény nem tudott betörni, hiszen még az orvosok is ólom mellényben közlekedtek. Ám a kiutat mégis megtaláltuk. Hiszen, ha a fény nem jön be, hát mi megyünk ki. És igen, állítom, hogy az októberi napocska, az erdő, a kórházból való meglógás és a beteg társaim mind-mind egy olyan húzó erő voltak, ami által csupán csak egy felé tudtunk menni. Felfelé.

Mi van akkor, amikor a barátok közül veszítünk el valakit. Elveszítjük? Van az élettől olyan jel utána, hogy fájdalom? Volt. De a megannyi élmény, és új impulzus, ami mások által őszintén irányítódott felém mindenért kárpótolt. Lekerült rólam egyfajta merevség, és rátaláltam önmagamra. És talán ez az, ami elhozta a fényt, és megvilágított minden fogalmat másképpen. Hiszen egy elfogultság nélküli állapotban az ember sok mindenre ráébred és a barát fogalma átértékelődik.

A munkámban is volt újrakezdés. A televíziózás után egy másik szélirányba fújt el az élet, ahonnan két év után vitorlám kibontva, jött egy felkérés, amiben őszintén megvallva, nem teljesen hittem, hogy fejlődhetek. Ám az élet felülírta. Talán elég éretté váltam, talán az út, amin haladtam végre jutalmat is adhatott. Valahogy így lehetett, hiszen különféle műsorok felelős szerkesztői székei, riporterekért felelősség, megannyi érdekes interjú… majd egy új műsor, más műfaj… Minden olyan egyszerű kívülről és napi kreativitás belülről. Ráadásul ismét egy új film, új dimenzió. Végül is a start mégiscsak megvolt… látatlanul.

Ám meddig kezdhetünk mindig új életet? 
Sosincs késő az újrakezdéshez. Mindegy hol vagyunk, mindegy, merre jártunk, hány zsákutcába szaladtunk. Az élet az újrakezdésekről szól. Az utazásról. Az út szépségéről.
Ha labirintusba tévedtünk, lesz egy apró fény, mely kivezet belőle. És ahogy haladunk a fény felé, azt vesszük észre, már ki is jutottunk. Ha rossz vonatra szálltunk, a következő állomáson leszállunk róla. Miért ne tehetnénk ezt az életünkkel is.

Akkor pedig minek is hibáznál?

Változás.  
Talán egy szóval így tudnám a legegyszerűbben megfogalmazni az elmúlt éveket. És ez a változás annyi mindent vitt, miközben hozott, és cserélt, hogy időm sem volt fölocsúdásomban megérezni az elvesztést.

Mert mit veszít az ember, ha közben olyat nyer, amiben végre önmaga lehet?! Nem sok mindent.

Talán az elmúlt évek mutattak rá mindarra, amire évek óta ott legbelül vágytam. Jól érezni magam, mindegy milyen is az a pillanat, hiszen a történéseket jól is meg lehet élni. 
Az elmúlt években megannyi dolog kicserélődött körülöttem. Barátok mentek, az emléktárgyak velük együtt, régi bútorokat új váltotta fel… így kerültem egy olyan környezetbe, ahol elmondhatom végre, hazaérkeztem.

Hiszen itt nem érzem azt, hogy használnak, hogy fojtanak, hogy telepednek, hogy hibáztatnak… csupán szeretnek. Azért amilyen vagyok. Mert lehet, egyik szavammal adok, a másikkal bántok, ám ahhoz, hogy ez utóbbi történjen, kell lennie előzménynek is.
Minap valaki azt mondta: 
-„Krisztuka téged kicseréltek. Végtelen felszabadult vagy, ami látszik rajtad és tapintatos lettél.”  
Igen, ezek a legjobb szavak már rám.Felszabadult és tapintatos.
A múltban nem tudtam az lenni igazán. Mígnem a változás hozott mindent. Olyan barátokat, társakat, akikkel önmagam lehetek. Akikkel élmény a színház, vagy a sarki kocsmázás, a Mallorca-i beach, de mondhatnám a prágai pečená  kachna-t :) vagy egy jó kis paprikás krumplis est, a farsangolás, a váratlan túrázások... a Csernus előadások... mind-mind feledhetetlen velük. 
Van egy mondás: „Ha valaki elmegy, jön helyette másik.”
És ez a más, tudom, már sokkal jobb változás, hiszen ugyanazon lépéseket nem követi el az ember még egyszer. Ugyanis ebben a fordulatban vagy önmagad igazán. Akkor pedig minek is hibáznál?

Csúsztunk!

Annyira szépen esett a hó a minap, hogy kedvet kaptunk a nagy szánkózáshoz mi is. Oly sok kedves emlékem van gyermekkoromból, mikor ilyen időben szinte alig jártunk haza, ugyanis egész álló hétvégén csak csúsztunk, meg húztuk a szánkóinkat fel meg le. Csupán az átvizesedett anorák tudott bennünket hazazavarni, amikor már csontig hatolt a hideg és vágytunk a radiátor melegére. :)
Csatakosan, csurom vizesen és átfagyva beléptünk a lakásba, pár másodperces sokkhatás után csak ezt hallottuk, szinte visszhang szerűen: „atya úristen, csak ennyi eszetek van… most kell hazajönni…”

Hát mikor jöttünk volna? Nem is értettük… a leszidást minden alkalommal megkaptuk, ám mi fittyet hánytunk az egészre, hiszen a sok kacagás, a megannyi jó érzés ott tartott bennünket a szánkó pályán. Még ma is érzem az akkori hideget arcomon, a sok kék-zöld foltot testemen és mintha tegnap történt volna úgy él bennem minden emlék.
Mi biza ma csúszni fogunk! Autóba pattantunk és először kiszáguldoztunk szüleimhez, hiszen készülve a nagy hóra, fel kellett fegyverkeznem hótaposómmal, ami utoljára, nem is olyan régen vidéki disznóvágáskor melegítette tappancsaim, és hazatértem után kint hagytam szüleimnél. Egy gyors reggeli valamint kávé elfogyasztása után máris folytattuk utunkat.
-„Pomázon tudok egy jó kis helyet, ugorjunk át oda.” - vetem fel ötletem.
Már láttuk magunkat, ahogyan sikítva csúszunk a spéci bobjainkkal és visszamegyünk gyerekkorunkba.
Ahogy közeledtünk a domb felé, hevesebben dobogott szívem, csúszni akartam nagyon. Kanyar, meg még egy kanyar… és a hónak hűlt helye. Na, remek. Nem adjuk fel!

-„Oké, Csobánka közel, ott tuti lesz elég hó”.
Újabb kanyar és még egy… hó sehol.
-„Legalább annyi havat találjunk, hogy húzzuk egymást, csak 5 métert”. - jön a mentő felvetés.
-„Hééé, te nem ismersz? Miből gondolod, hogy kétszeri „csalódás” eltérít? Dehogy. Irány Pilisvörösvár.”
Újabb kanyarok… a nap finoman égeti arcunkat, rengeteg autó az úton, ezek szerint senki nem a meleg szobát választotta mai programnak! Hát mi sem!
Vörösvár!
-„Ha látunk az erdőnél gyerekeket, nyomok egy satu féket és már pattanunk is a bobra” – tervezem. Igen ám, de egy teremtett lélek sincs, ráadásul minden lekotorva…
Már Piliscsaba tábla áll előttünk. Index balra, hegyi útra akarok felkanyarodni. Az ötlet kitűnő! Illetve csak annak tűnik! Ez csupán Aldi parkolóba vitt bennünket. Már hangosan kacag mindenki a kocsiban!
Sebaj, mellettünk erdő, gyorsan döntünk! Ide mi most bemegyünk.

Kiránduló ösvény útján ropog a szűz hó lábaink alatt. Senki nem járt erre! Kitartó gyaloglásunk, mely kábé lehetett vagy 100 méter meghozza eredményét. Domb előttünk, remek lankával!
Szinte felfutottunk, és mint a kisgyerekek pattantunk fel járgányunkra, csúszuuuuuunk!
Aztán megint és megint… miközben sikítunk, nevetünk… Erre vágytunk egész nap!
A finom hó csak úgy csapódott arcunkba, mikor borultunk, de ez sem számított. Élveztük, hogy átfagyunk, hogy vizesekké válunk, hogy csapzottak leszünk. Semmi sem volt probléma. Pont úgy, ahogyan 20 évvel ezelőtt. Órákon át csak csúsztunk meg húztuk „járművünket” fel meg le…
Egy hirtelen ötlettől vezérelve megalkottuk bob csapatunkat és még konvojba is összeálltunk! A pálya ördögei így is megmutatták tudományukat. Ha valaki látott volna bennünket, biztosan nem értette volna, hogyan tudunk ennyire felszabadultan örülni mindennek.

Hát még a frissen sütött fánknak. Anyu ugyanis ezzel várt hazafelé bennünket, így tudtuk ott ismét megtömjük bendőnket. Miközben házi eperlekvárral csurig megpakoltuk az isteni sütinket levetítettük csúszós videó felvételeinket, óriási kacajok közepette. Remek sorozattal bővült archív táram, és lesz min kuncogjon a társaság mikor egyik összejövetelünkön filmszerűen megvágva levetítem mindazon perceket, melyeket együtt éltünk át! Fényképek és mozgó képkockák! Remek kombináció! –„Ezt nézd, ez az, amikor a hátsó lesz az első, itt előz… ez meg tudod, amikor jól utolértelek, meglöktelek...”  Közben kapkodjuk tányérunkra a forró fánkokat, fogy a lekvár, na meg az idő... Estére, annyira elfáradtunk, és éreztük kék-zöld foltjaink fájdalmait, hogy a borkóstolós meghívásunkat inkább mozira cseréltük. Levezetésképpen jó volt belesüppedni a kényelmes székbe, átadni magunkat a film történetének és utána máris tervezni a következő programot.
Mert a gyerekkor, lehet már fényévnyire került tőlünk, de az ilyen programokkal mégsem akkora ez a távolság!

Öt

Változás! Őrült gyorsasággal söpört végig életem minden részletén. Szépen sorban ki nem hagyva semmit és talán senkit. Legyen az család, munka, magánélet, barátok… formált, átértékelt, tanított, mutatott… Így tudnám összefoglalni az elmúlt időszakot, amiben szinte felocsúdni sem hagyott időt, úgy sodort magával. Ha a leglényegesebbeket kellene kiemelnem, akkor, mondjuk, öt dolog lenne az, amit megemlítenék. Teszem ezt azért, mert mindig is kedveltem eme számot, mondhatni folyamatosan követ, nem hagy el és állandóan megmutatja kerek pocakját. Legyen az csengő, szoba szám, pin kód… a kis görbületével bekebelez, vagyis elválaszthatatlanoká tesz bennünket.

 1, Ölelés
Mennyi mindent tud felszakítani egy ilyen kézmozdulat, miközben érzed a másik szívdobbanását. Elmondhatatlan! Napok óta tudtam, hiszen ismerem magam, abban a pillanatban elveszítem mindenemet, mély fájdalom lesz bennem, de ott kell lennem! Nem kötelességből, hanem érzelemből! A szívem diktált, én pedig csak követtem szavát.
Ha fél méteres hó esett volna, vagy zivatar, netán tornádó rombolt volna végig az autópályán, akkor sem téríthetett volna le utamról. Erő! Nekem nem volt, nekik annál több. Pedig a fájdalom az ő testüket járta át igazán. Szavakat most sem találok a történtekre, csak érzéseket, amik talán lelakatolva szunnyadtak bennem, de ott abban a pillanatban az összes láncszem elpattant… és kitört. Elsöpört mindent a könnyekkel, az ölelésekkel, a félig elmondott szavakkal, a simogatásokkal…

2, Desszert
Egy rég nem látott ismerős, aki oly hosszú évek után végre börtönéből szabadulva megpillanthatta az égen ragyogó csillagokat találkozóra hívott. Szerda! Hajnal volt, mikor kinyílt az ajtó és ő kisétált rajta. Szabadság! Neki abban a pillanatban fura érzés, de végre átélhette! És most már minden pillanatban érezheti azt, ami nekünk annyira természetes, de neki az elmúlt évek ridegségében ez még csak látótávolságban sem volt.
3:00 hajnalodik, nyílik a kapu… vakuk… kamerák… ajtó!
3:09 telefonhívás. Menekülés a média elől, ám útban Budapest felé… minden rendben!
Délután! Metró. Azzal jött, én pedig a föld felszínén vártam. Nevetés! Örömmel üdvözölt, majd azonnal kocsimba pattantunk, hogy kedvenc kis sörözőmben elfogyasszuk a desszertet. 
-„Köszönöm, hogy időt szakítottál rám”- mondja.
-„Majd a végén köszönd, mert sok mindent át kell beszélnünk” – feleltem.
És így is tettünk. Őszintén! Álarcok nélkül! Vélemények, tanácsok, érvek, ellenérvek. Látom fáradt. Hát persze, hogy az, hiszen még csupán fél napja volt arra, hogy „visszailleszkedjen”. Hogy mi történt az asztalnál, és azóta, az megígértem titok marad. Az embernek pedig kell, hogy legyenek féltve őrzött titkai. Hát ez pont ilyen!

3, Súlyok
Amiket testünk zsírpárnái jeleznek, felfoghatunk terheknek is. Rajtam nem kevés van :) Ám az elmúlt hónapokban elkezdtem tudatosan élni, és ezzel valami megmozdult. Pontosan tudom melyik lépés után, mit szeretnék, miért oda, és legfőképpen hogyan. Teszem mindezt, hitemet nem vesztve és nem fejvesztve, a reménnyel társulva. Lépkedem óvatosan, hiszen csakis ez után épülhet rá a cselekvés, hogy legvégén a siker koronázza meg piramisomat. Igen! Ez lettem én! Átcsoportosultak dolgaim, és vele együtt mindennapjaim. Ezáltal nincsenek súlyok, csupán édes terhek, amik viszont hittel és reménnyel mennek, a súlyok pedig lefelé igyekeznek.

4, Reklám
Életemben eddig egy reklámban segédkeztem, melyhez valójában sok közöm nem volt, csupán a forgatáson adtam néhány instrukciót… a mostani viszont teljesen más.
Felkérés! Elfogadtam, és nem is egyet, hanem azonnal ötöt. Oh, itt is ez a szám. Mondom, hogy követ! Bár a suliban is ezt tette volna :) Megadva a szereplők nevei, néhány mondat… a többi rám vár.
Ötletelés, szervezés, forgatás, scriptelés, vágás, határidő, leadás… Adás! Már látom a kész kampányt a tévé csatornákon és néhány weboldalon. Jó érzés! Nagyon!

És akkor legyen, íme az öt!
5, Sms
Interjú! Aznap csak arra vágytam, délután végre festék kerüljön fejemre, fedjük a barnát egy másik barnával, adjunk neki színt, felfrissülést, csillogást…
Csak a nagy szemeit láttam és éreztem, hiba a gépezetben. A fodrászt kora reggelre kellett volna diszponálni :) Beszélgetés! Én szétcsúsztam, ő nem kevésbé… Ha a Háború és Béke lett volna a téma, talán most az egyszer örömmel töltött volna el, mert akkor tudom, nem csak kiszaladok az interjúra időintervallumot számolok, hanem talán még most is ott ülnénk. Sms! … Borítékon a neve. Válaszolok, újra ír… Annyira mégsem lehettem kialvatlan, gyűrött, színtelen… Hív… Találkozó! … Titok :)

Hát ez volna az az öt, ami talán a legfontosabb volt az elmúlt időszakban, és amely formált, átértékelt, tanított, mutatott… és átalakított!

Végre most

Subject: private question
Hi Jara, I would like to use your help. We would like to make a trip with friends to Prague in March! /4-5dayes/ Could you pls help me with some accomodation which you recommend? …
És a válasz postafordultával meg is érkezett!
Hi, I will look and will come back to you with few tips next week. Jara
Szóval utazunk! És ezzel az utazással egy régi álmom válik valóra, ugyanis megannyi ország városainak látogatása közül ez a hely még hiányzott.
Már a volt férjemmel is készültünk ide, aztán végül Rómában kötöttünk ki. Na nem azért, mert rossz térképet vittünk magunkkal és eltévedtünk, csupán a repülő járatra nem voltunk elegen, ezen okból kifolyólag nem is szálltunk fel, tehát nyomtunk egy újratervezést. Hozzáteszem azt az utat sem bántam meg, mivel csizma ország fővárosa valóban parádés… de Prágáról egy percig sem mondtam le, azóta sem, mert Prágát látni kell. Hát most majd fogjuk és ez végtelen örömmel tölt el.
Másnak ez fura, hogy én ettől a mennyekben röpködöm, hiszen valakinek ez olyan, mintha csak kiugrana Bécsbe (jó azért messzebb van) körbenézni, és mindent végiglátogatni. A terv most is ez, csupán több napos, barátokkal, szerelmekkel…
Nekem sajnos az olimpiai műsor végett jó előre tudnom kell a kikapcsolódás dátumait, mivel azt nem hagyhatom magára. Aranyszabály: Egy műsor sem lehet mostohagyerek!
Imént pont az jutott eszembe, hogy eddig nem volt kiesésem, végig tudtam haladni a diszponált napjaimon, tehát amióta viszem a felelős szerkesztő titulust a betegségek elkerülnek. Megjegyzem, ez maga a csoda. Le is kopogom gyorsan!
Valamiért minden évben elkapom valamelyik nyavalyát és akkor hetekig nyomom itthon az ágyat. Mintha az élet is tudná, most nem jöhet ilyen porszem gépezetembe, mert az óriási kieséssel járna. Szóval köszönet valakinek, amiért minden bacilus elkerül. :) Tartsa is meg idei jó szokását!
Nem lesz fura megpörgetni a napokat, ugyanis nem ritkaság, amikor 12-14 órás munkákat abszolválok. Minden héten van ilyen, azóta meg pláne, amióta heti rendszerbe mentünk át, és mellette ott a másik két műsorom is. Ráadásul egy reklám, akarom mondani két reklám szpot elkészítésére is felkértek. Valószínűleg fejlődök, ha már rám mernek ilyeneket rakni. Na mindegy, elég sok cél van idénre kitűzve, és tudom minden egyes lépcsőfokkal közelebb kerülök mindenhez. Szóval a lényeg, először Prága, majd London… :) Igen,

mert lesz ez utóbbi is, bár erről még nem akarok beszélni! Elkiabálni semmit nem szabad! De izgatottság az van!
Amint beköszönt a napsugár és melengeti szívünket, (remélem, nem késik a befoglalt dátumunkhoz képest) azonnal csomagolunk, és barátokkal,
szerelmekkel indulunk, mert végre most valóban Prágába utazom!

Csillagállás

Amikor megcsípem kezem, érzem a fájdalmat. Akkor mégis csak én élem át a mindennapi dolgokat. Ki érti ezt? Senki, ám ez nem zavar, hiszen minden percét élvezem, ugyanis szeretnek!

Egy ideje elég nagy változás ölel körbe. Lassan azt kezdem érezni, ez nem is az én életem, itt minden olyan más, itt minden olyan … fura, és talán idegen is egyben. Eddig elkerültek ezek a dolgok, vagy csak apró, szinte elenyésző részleteiben jelentek meg egy fikarcnyi kis időre. Azonban én inkább nem, hogy karnyújtásnyira, de még látótávolságban sem láttam őket.
Most pedig pont az ellentétet élem át, hiszen társammá szegültek és napi szinten velem jönnek.
De miért van ez így? Talán próba az élettől, talán vizsga a következő lépéshez? Ki tudja? Szerintem senki! Ez jelen pillanatban csöppet sem zavar, hiszen egy biztos: minden percét élvezem. Élvezem, amikor mehetek, amikor beszélhetek, amikor találkozhatok, amikor odafigyel, amikor telefont kapok, amikor felkérnek… amikor szeretnek!
Hogy egy nagyon kedves ismerősöm szavait kölcsön véve éljek, most ezek azok, amik „mozgatnak, löknek előre, unszolnak és bujtogatnak”.
Ha elmesélném történetem, mely a fenti sorokból lettek idézve, szerintem hetekig hangos kacarászás, akarom mondani sikítva vinnyogás törne ki hazánkban. Ám mivel a valóban belém látást, csupán igazán keveseknek

engedélyezem, ezért ne haragudjatok, de a hasfájásig hahótázást megtartottam a szerdán  ismét összeült eszem-iszom-bulizós és nálam alvós csajos estére, és ott fedtem fel francia kártyáimat. 

Hé, ki helyére csöppentem? Eddig ki élte ezt az életet? Hol volt mindez? Miért csak most látom igazán az egész világot? Milyen csillagállás áll éppen felettem, fogja ujjaim és vezet oda, ahova mindig is vágytam?

Amikor megcsípem kezem, érzem a fájdalmat. Akkor mégis csak én élem át a mindennapi dolgokat. Ki érti ezt? Senki, ám ez nem zavar, hiszen minden percét élvezem, ugyanis szeretnek!

Kulissza

Amikor interjúra kell készülnöm sokszor saját archív táramat, hívom segítségül. 1996-tól rengeteg interjú nyersanyaga megtalálható gépemen, vagy különféle füzeteimben, netán az ágyneműtartóban kazettán, és a mai modern technikának köszönhetően elég beszélgetésem dvd-n is. Ám egy ideje már nem csak ezeket „futom át”, na meg a nyomtatott sajtót, hanem még a facebookra is ráklikkelek. Minap is ezt tettem.
Krajnyák Zsuzsiból készültem, aki a paralimpián fog sikeresen szerepelni. Igen jövő időben írom, mert pontosan tudom, így lesz. Erre jó előjel a 2011-ben nyert 4 Európa-bajnoki aranyérme, és a világbajnoki címe. Most már mindenki érti, miért is gondolom ezt így.
Sosem találkoztam még vele, sosem készítettem para sportolóval interjút, valójában még edzésükön sem jártam. De róla már hallottam. Sőt hangja itt cseng fülemben, hiszen telefonon leegyeztettük az interjú időpontját és helyszínét. Végtelenül készséges volt, ráadásul már-már baráti csacsogást folytattunk. Csak úgy, látatlanban, ismeretlenül.
De vissza a felkészüléshez. Ahogy említettem mostanság a facebookot is kinyitom, ha esetleg valakinek utána akarok nézni. Igen, ott is igazi „kincsekre” lelhet az ember. Gondolok egy fotóra, egy születési helyre, vagy akár egy példaképre. Ez utóbbi volt Zsuzsinál feltüntetve, méghozzá Czene Ati személyében. És ekkor, jött egy gondolat. Meg kell valósítani! „Igen, ez dobni fog az anyagon” – mondtam ki hangosan, ezzel is talán jelezve magamnak, cselekednem kell. És így is tettem. Azonnal tárcsáztam, a most már sportért felelős államtitkár urat. De fura így leírni! Nekem mindig is az az Ati marad, akit Atlantai olimpia óta ismerek, és akivel ha bármilyen eseményen találkozok, pár jó szóra, egy baráti puszira mindig odalép.
„Hahó, azért kereslek, mert Krajnyák Zsuzsi kerekes székes vívónak most olvasom te vagy a kedvenc sportolója. Csütörtökön forgatok vele, Út Londonba magazinba és jó volna, ha pár sort írnál neki, mint sportoló. Sok sikert, meg kitartást… A levélért elmennék forgatás előtt. Benne vagy? Pussz. Kriszta”
Tudtam, ha látja, hogy hívtam, majd írtam, vissza fog csörögni és vagy melegebb éghajlatra elküld viccesen, vagy lelkesedik ötletemért. Elvégre erre más lépést nem is lehet választani. Vagy mégis? Mondjuk, nem reagál semmit.
Kedd este azért izgatott voltam és folyamatosan lestem telefonom kijelzőjét mikor csörren vagy pittyen… semmi. Na szép, életében először cserben hagy. Pedig hányszor húzott már ki a csávából még azokban az időkben, amikor rádióztam. Nem volt vendég, és azonnal kellett valakit prezentálnom, ő Rózsa Norbival sokszor edzés után hulla fáradtan, de jött. Na mindegy. Szerdán Gyurta Dani örvendeztet meg hívásával. Úszónak úszó, de nem Attila. Danit is kerestem, mert olimpia előtt fél évvel még tudom egyszerűbben áll kötélnek az interjúra. Utána békén hagyom, had készüljön szépen csendben. Bár tervem vele is van,

na nem az, amire gondoltok. Ahhoz elég nagy a korkülönbség köztünk… ő szemtelenül fiatal én pedig egyre korosabb… A lényeg, hogy teljesen partner az ötletembe, de azt majd csak később valósítjuk meg, nem akarom ellőni olimpia előtt fél évvel a puskaporomat. Még nem. Majd az olimpia előtti adások egyikében, amikor más ezt már nem tudja leforgatni. Addig pedig megbeszéltem Danival hallgatunk erről. És helyette egy évkezdetes anyagot készítünk.
Aztán Boczkó Gabit hívom, hogy átszervezzem a napokat forgatásilag, mert Dani „megborította” a hetet, de alkalmazkodom. Mást nem is tehetek. Nekem Dani a nagy favoritom, persze, hogy én ugrálok úgy, ahogy ő fütyül. :) és nem pedig fordítva.
Kvázi egy gps újratervezést nyomtam kedvéért, de úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Na összeállt a hét második fele. Remek. És ebben a percben, mobilom kijelzőjén egy név: „Czene Ati”.
-„Hellóóóó, nem felejtettelek ám el, de ismersz, mindent az utolsó pillanatra hagyok. Szóval Zsuzsinak írjak, de mit?”
-„Hát, hogy mekkora nagy sportoló és itt van a londoni paralimpia… ”
-„Mikor jössz be hozzám érte?”
-„Reggel a MÜPÁ-ban kezdek 11-ig ott forgatok, majd rohanás Boczkó jégkorongjára, ott vagyok 13.20-ig és utána érkeznék, mert 15.30-kor indulok Zsuzsi edzésére. Jó ez neked?”
-„Ha 14h-ig ideérsz szuper lenne, ugyanis akkor jönnek hozzám. De ha késel, az sem baj, csörögj rám és kiviszem neked.”
Na nem történt itt cserbenhagyás, sem gázolás. Ismét ő a jótevőm, már megszámolni sem tudom hanyadjára.
Másnap reggel megannyi érdekes információval, történettel indulok el otthonról. Csak úgy kavarog minden a fejemben. Papír és a kis „okos” füzetem, meg a cetli melyre a főbb címszavakat írom, a kezemben… még a kocsiban is azt olvasgatom, hátha valami, az utolsó percben beugrik. Egy nagy hibám van. Állandóan a legjobbra törekszem, sajnos eléggé maximalista vagyok. Legalábbis ebben. Ha valami nem úgy sikerül, vagy elfelejtem megkérdezni, ha otthon jövök rá nem mentem végig azon a fonalon, hetekig képes vagyok belülről emészteni magam. Nem mutatom ki, soha nem látja rajtam senki, de nekem fáj. Én ilyen hülye vagyok. Pedig azt tanultuk a suliban, „ami nincs az nem fáj.”
Müpában a sajtóreggeli után lezavarom gyorsban a három interjút, hogy aztán rohanás a jégcsarnokhoz. Gábor még nem érkezett meg, de inkább én toporogjak ott, mint ő. Ez, ebben az esetben megengedett, vagy még azt is megkockáztatom, így kötelező.

Fázom. Hideg van. És valahol tartok is az interjútól. Másik kedvencemmel kell szembe néznem hamarosan. Amikor ilyen személyekkel találkozom, valahogy oda akarom rakni magam. Na, nem tálcán vagy díszdobozban, csupán egyszerűen, de felejthetetlenül. Ez mindig cél számomra.
Már gondolkodni sincs időm, látom sziluettjét, és hallom a jégkorong pakkjának gurulását. Közben lopva pillantok órámra, ugyanis, ha a Hold utcába időben odaérek Ati megígérte felolvassa amit ír, így hangban is rögzíthetem… ha kések, csak a papírt viszem… nekem pedig minden kell. Itt egy jó interjú, majd a levél hanggal, egy kis ebéd, bár ha ez kimarad, azt sem bánom. Én nem, de a kollegáim, kik egész nap velem együtt lótnak, futnak már igen. Ráadásul pasik, tehát nekik mindig is valahogy jobban korog a gyomruk, ezáltal kapnék a fejemre. Szóval még eme problémára is figyelni kell… nem könnyű mindenhol megfelelni.

Gábornak elmesélem Zsuzsi levelét, szemei csillognak.
-„Jól ismerem, sírásra készülj, de nagyon fog neki örülni. Na majd holnap meséld el mi volt, úgyis találkozunk. Ugye lejössz a vívó edzésre is?”
-"Persze, ahogy megbeszéltük” – és már viharzom is tovább. Tartom a tervet. Remek. Még éppen időben fogom a kilincset lenyomni. Bár a fiúk ebédidejét kurtítom meg, de megígérem nekik, eszünk valahol. Ők rögtön javasolják a Szerájt, ami valóban a közelben van, és tudják, imádom a török kaját. Lehet ez csel a részükről, tán gondolják most levettek a lábamról, és így tuti nem fogok annyit időzni a minisztériumban. Pedig, ha tudnák, hogy Ati valójában nem is ér rá :) nem kell mindenről informálni őket :)
-„Figyelj ez a levél, akarsz benne javítást, vagy így jó lesz?” – kérdi miközben gyorsan felvesz egy zakót.
-„Vegyük fel, mindent tudsz” – vágom rá azonnal.
…
Két puszi és már ott sem vagyunk. Irány a bendők megtömése, de közben már teljesen máshol jár az eszem. Kerekesszék. Idegen a környezet, a téma, a terep…
Tudtam lesz megrázó látvány. És lett is. Különböző művégtagok mindenhol. Lépdelem át őket, hogy a padra megbújva leüljek.
Fura érzés kerített hatalmába, ahogy néztem őket, láttam szemükben az életvidám pillantásokat, az élni akarást, a küzdeni vágyást… mindent. Annyira mások, annyira közvetlenek és annyira önállóak. El sem hiszem.
Fogalmam sem volt, hogy kell közöttük viselkednem, de azt igen, nem szabad azonnal felpattannom, ha látom segíteni lehetne. Nem! Ha meggebedek sem! Ha éreztetem, sajnálatnak veszik. Ha maradok, tudják, egyenlők vagyunk. És ők csak mosolyognak, küzdenek, izzadnak, jókedvűek… mennyire máshogy látnak mindent és mennyire ezt kellene mindenkinek látnia.
A beszélgetés alatt izgatott vagyok. Néha Boczkó Gabi szavai visszacsengenek füleimben: „sírni fog… de örömében”.
Ha most arra gondolok miről is beszéltünk a vívóteremben Zsuzsival azt kell mondanom, nagyon nem is emlékszem. Azt tudom, magamnak tettem fel halkan a kérdést: „Most kellene odaadni? Vagy az otthonában, a legvégén?… itt túl hangos minden - jött az ellenérv. De otthonáig nem bírom ki” És ezen szavak váltakoztak bennem: Most, később, most, később.

-„Menjünk, én megvagyok”. – mintha nem is belőlem tört volna fel ez a mondat. De éreztem a teremben nem jön katarzis… így hát még fél óra. Minimum. De sebaj, ha a belső hang ennyire erősen jelez, tudom így lesz jó.
Otthonában helyszínileg összeállunk, egy szobakerékpáron foglalok helyet. Nem a legkényelmesebb, de ilyenkor ez sosem szempont. Volt már olyan, hogy interjú közben a fehér nadrágom csurom vizes lett, mivel Duna mellett forgattam és jött a hullám… de kukacos vízben, gumicsizmában állva, is kérdeztem már… nincs válogatás! Ez szabály nálam.
Zsuzsi pedig élvezettel mesél. Mindenről. Nincs tabu, bármire válaszol. Persze a határaimat nem akarom nála feszegetni. Ő mégis ad, többet, mint gondoltam volna. Egyre jobban nyílik, élvezem a beszélgetést.
Aztán eljött az idő. A tettek mezejére lépek.
-„Ha egyetlen egy sportolót kellene mondanod, ki lenne az, akit a példaképednek mondanál?”
-„Czene Attilát nagyon szerettem…”
És ekkor szinte a nagy semmiből előkapom borítékomat, amit ő persze nem ért. Hogyan is értene?
-„Hoztam neked valamit, és szeretném, ha felolvasnád”.
Keze remeg, nekem a gyomrom tesz ugyanígy. Szeme könnyes, ebben megegyezünk. Percekig néma csend. Látom, már potyognak is azok a könnyek. Hangja bent szorul…
Aztán valahogy mégis csak belekezd… nem tudom hányszor állunk le és vesszük újra, nem tudom mennyire látja tisztán a sorokat, és azt sem tudom elmondani mennyire remegett a keze. Gábornak igaza volt, sírt, de nagyon örült. A katarzis valóban ott volt a végén.

Mikor este hulla fáradtan bebújtam ágyamba, akkor is ez a kép lebegett előttem. Egy levél,egy baráti levél, melyben benne van az elismerés, néhány jó tanács. És a könnyek. De a következő pillanatban már a másnapi programon jártak a gondolataim.Reggel vágok, adást rakok össze, aztán Boczkó Gabi vívó edzése, és a Komjádiban végzem Gyurta Daninál. A fejem visszaállt a régibe, de hát mondtam már, ebben maximalista vagyok!

BUÉK "spontán"

-„Figyelj, akkor sütök csípős és nem csípős csirkét, meg csülköt és készítek körözöttet is és…”
-„Állj, ennyi mindent kérlek ne hozzál, mert jól bezabálunk, aztán a végén csak elnyúlunk. Helyette buli lesz!”
Mindenki lázasan készült, tervezgette az estét, milyen göncöt húzzon magára, mit hozzon… semmi célunk, semmi tervünk nem volt, de tudtuk ezzel az apró kis hiányossággal simán megbirkózunk. Spontán.
Mivel bevállaltam a társaság egy helyre fuvarozását, ezért estig nem ittam. Akarom mondani ez a mondat helyesen így hangzik: alkoholt nem ittam.
-„Elmegyek veled, és veszünk mindenféle maszkot, na meg trombitááát. Ok?”

Igen, trombita nélkül nem szilveszter a szilveszter :)
Csupán két behajtani tilos utca tábláját hagytam figyelmen kívül, mivel a többiek azonnali jókedve és harsány sikító nevetése bearanyozta a kocsiban a hangulatot! Úristen, mi lesz még itt...
"Trombita harsog, dob pereg, kész a csatára a sereg. Előre!" –mondta Petőfi anno. Hát a dobot mi kihagytuk, de a trombitát nem! Azt vettünk! Lettek party szemüvegeink, playboy nyuszi füleink... Szóval az összes ilyenkor kihagyhatatlan kellék bespájzolva!
Az isteni finom kajára, szerintem úgy vetettük rá magunkat, mint akik sosem ettek. Csípős, nem csípős mindegy volt, virslis kifli mellé még más egyéb finomság is landolt bendőnkben. Amit megkívántunk, ettünk, közben persze ittunk! Én óvatosan, mert tudtam unokabátyám dió pálinkája igen hamar fejbevág. Kata barátnőm arcára félig ez okból ült ki a mosoly, hiszen pontosan értette miért is intem óva a többieket. Ő előző hetekben, a Keszthelyen tett rokonlátogatás óta tudja mennyire, és milyen rövid idő alatt.
Mára már a többiek is megtanulták: rokon pálinkája finom, de gyorsan hat. Hiszen nem hat feles lett elfogyasztva belőle :) Bár az is igaz, nem csak annak az egy üvegnek lett a fenekére nézve! A buli részleteiről  elég pár címszó: táncoltunk, roptunk, buliztunk, ittunk, ettünk, nagyokat nevettünk, koccintottunk…ahogyan azt mindig is szoktuk, mondhatni hoztuk a szokásos formánkat :)
-"Menjünk le a ... helyre, az ottani dj-nek én vagyok a kedvence, csak nekünk fog játszani." - vetette fel az ötletet Londonból hazalátogatott barátnőm. Lábjegyzetben megjegyzem ide már nem jutottunk el. Sem ő, sem mi :) és ennek nem a taxis volt az oka :) A „nyuszilányok” útközben koncertlátogatásra változtatták programjukat. Igaz, fő nyuszilány nélkül, ki csak elkísért bennünket a taxival, és azonnal fordult is vissza, mert hirtelenjében egyéb tisztázódásra váró dolga akadt :D Ez olyannyira sürgős volt neki, hogy a Dózsa György út belső sávjában haladás közben felszínre is tört :) A nyuszilány :)
Így történt, hogy az előre meg nem szervezett (bár azt azért tudtuk, hogy este búcsúztatjuk az ó, és köszöntjük az új évet) buli a négy fal között volt táncolós, a koncerten tombolós, és hajnalban a II. felvonásban újra evős, ivós. Mondtam már, ahogy szoktuk. Ha buli van, akkor vagy jól vagy sehogy. Hát most jól. BUÉK mindenkinek!

2011.

Tavaly ilyenkor egy igen fontos telefonhívást már a hátam mögött tudtam. Éppen december 23-én csörrent meg a mobilom, mikor a mézes krémes lapjait emeltem ki sütőmből.
-„Januárban üljünk le beszélni, indulnak műsoraink és szeretnénk, ha nekünk dolgoznál”.
Szóval egy éve még sejtésem sem volt, hogy mekkora lépcsőfokra is fogok majd fellépni. Csupán annyit tudtam, akarom. Igen akarom náluk a tévés munkát, akarom a vele járó feszültséget, megannyi átdolgozott éjszakát és természetesen a hozzá járó elismerő szavakat. Mindent. A jót, a rosszat egyaránt.

Aztán ahogy teltek a hónapok és indultak a műsorok, belevágtam én is. Eleinte csak, mint a produkció egyik „eleme” vagyis szerkesztő-riporteri státuszban, majd kineveztek felelős szerkesztőnek. És nem egy, hanem azonnal három műsornál. Ez így szépen hangzik, meg ki ne akarna azzá válni, de megannyi gond, probléma és időhiány társult is mellém. Bevallom eleinte nem igazán aludtam nyugodtan végette, hiszen kishitűségem igen erős dominanciát diktált. Megannyi kérdést képes voltam feltenni magamnak, a sikeres végkifejlet végett. Néha arra riadtam, hogy a megírt felkonf szöveg mennyi időt is vesz el a műsorból és mi van, ha valamelyik riporterem túllépi a megengedett, általam előírt időt. És igen, az álom nem volt hiábavaló. Mindaddig, amíg oda nem „csaptam”, amíg meg nem születtek bennem a szabályokkal kapcsolatos mondanivalók, heti szinten szembesültem az általuk kreált problémákkal. Eddig minden munkahelyemen hibáztam. Hagytam, had javítgassak én mindenki után, hagytam, had „működjön mindenki” a saját szabálya szerint és inkább sajnálatból nem szóltam oda!

Azt gondolom jogosan tettem fel a kérdést magamnak most is: Akkor mi az én szerepem? Hogyan fogjam össze a csapatot, amikor saját fejük után mennek, és engem figyelembe sem vesznek. Engem ki lát? Csakis én! Hát éppen ezért mondtam el nekik, mit jelent a kollegiális viszony, mit jelent csapatban működni, hogyan is segíthetjük egymást…
„...Kérlek titeket, hogy segítsük egymást, ha kell elérhetőségekkel, ha kell anyagok ötleteivel, ha kell vágásidővel.... bármivel.
Én kiállok mellettetek, és próbálok minél többet segíteni nektek, de ehhez kérem a partnerségeteket. Ha valamit kérek, ne azt gondoljátok nincs időm, és jó veletek levelezni ezért írom :) Ne kelljen utána járnom, hívnom, üzennem... Januártól jobban egymásra leszünk utalva!
Eddigi munkátokat köszönöm! Ugyanezen csapattal vágok neki a 2012-es adásoknak, senkinek nincs félni valója! Rám eddig is számíthattatok, ezután is így lesz!”
Amióta mindenki megértette a lényegét, a súlyát, és szemtől-szemben beleláttunk a másik világába, mindenki egy hajóban evez. Muszáj így tenni, hiszen egy csapat csakis attól sikeres, ha egy felé húznak. És csak akkor nem sínyli meg a kapcsolat, mindegy, hogy baráti vagy családi, vagy kollegiális, ha mindenki őszintén elmondja a másiknak szemtől szemben a saját gondolatait. Mert lehet, a másik azt hiszi, ő pontosan tudja… de honnan tudja, hogy ha én a sárga színre gondolok ez milyen sárga? Citrom, narancs, világos, sötét…

Valójában nem is tud a másik semmit. Éppen ezért szakítottam időt a beszélgetésre és rájöttem ki miben erős, kinek mennyi szerepet adhatok, kitől mit várhatok el… stb. Amióta mindenki egymás felé fordult, azóta összekapaszkodva visszük a műsort, közösen. Szóval megtanultam az elmúlt évek folyamán, hogy mindaddig, amíg nem állok ki magamért, nem is tudok rendet tartani és örökké átlépik határaimat. Azt gondolom életemben először végre ezt jól csináltam! Volt film is, melyre örömmel mondtam igent! Minden percét élveztem és melynek utómunkálatai még a mai napig zajlanak. Szépen lassan, de készül a mű. :) Több történet megtalált az utolsó ilyen jellegű munkám után, de egyikben sem láttam akkora sikert, mint ebben. Erre nem sajnáltam sem időt, sem ötletet, sem energiát belefektetni. A végtermék pedig nagyon felemelő lesz.

Murat megkért vele kapcsolatban ne ide írjak. Legyen az egy titkos napló, melybe nem láthat bele senki! Éppen ezért írásaim már egy ideje életem nem arra a szakaszára koncentrálódtak, hanem sokkal inkább a munkára. Hálával (is) tartozom neki. Igen. Megannyi dologra megtanított. Legyen akár szó türelemről, megértésről, elfogadásról, féltékenység lerakásáról… és sorolhatnám még nyugodtan ide mindazokat, amik erős hiányosságok voltak életemben. Bárhogyan is sodorjon bennünket az élet, tudom, a nap bármely percében kereshetem, és bármikor hívhat ő is. És ezek nem üres szavak, feleslegesen tett ígéretek. Nem! Ismerem a múltat a jelent, ismerem őt és magamat egyaránt… egy nagyon jó barátot is kaptam, ki nem fél tanácsot adni, ki képes lenyugtatni és képes nem részrehajlóan véleményt formálni. Ha hibázok, megmondja, ha büszke
rám, megsimogat. Őszintén rakja oda magát, álarcok nélkül. Végig nézte, hallgatta az elmúlt napok történéseit is. Neki köszönhetően rájöttem sok mindenre, és ahogy mondta az valójában be is következett.
-„Te most ne beszélj, csak dőlj hátra és figyelj! A víz, ha utat akar találni magának, ki fog törni. Meglásd, egy hónapot sem kell várni, és be fog következni a végleges lépés, melyre reakciót sem fognak várni, mert tudod ők…!”
Idén jó pár barát megmutatta mire is képes. Legyen az távolodás, vagy közeledés. Legyen az üresség vagy őszinteség. Legyen az beszélgetés, vagy tényszerű elhatárolódás… szóval sok minden. Hogy az élet így alakított néhány történetet, annak oka van. Mint mindennek. Ne haragudjatok, erről sem ide írok, hiszen megígértem valakinek, nem mutatom meg a bennem lejátszódó gondolatokat, lépéseim okait, mivel nem kíváncsi rá, és én tiszteletben tartom. Kérd és megadatik elv!
Volt, aki elhagyta országunkat, és nagyon messzire költözött és volt, aki igen hosszú évek után hazatért… Voltak jó programok és kevésbé jók, voltak élmények és felejthető cselekedetek… voltak bulik, túrák, tortúrák, Sopronizás, Kunyhózás, csajos iszogatások, megannyi hely, milliónyi impulzusok.
Család. Ha végig nézek rajtuk, azt kell mondjam, nem sikerült az, amit elterveztem. Egy falat akartam lebontatni, de visszatartott valami. Talán jövőre… mindenképpen megpróbálom.
A gyerekek sokkal közelebb vannak hozzám, mint eddig bármikor voltak. Titkokat mesélnek el, fontos történeteket bíznak rám… szövetséget kötöttünk.
Az unokatesók megvannak, kivel lazább, kivel semmilyen, kivel szorosabb, kivel még szorosabb a viszonyom! Igen. Nem titok, Péterék azok, akik folyamatosan hívnak, keresnek, vendégül látnak,
érdeklődnek, üzennek… majdnem 200km-er a távolság közöttünk, de ez mégsem tapintható, hiszen a folyamatos kommunikációnk minden kilométert ledönt. Tegnap éjjel is igen fontos eszmecserét folytattunk a

baráti normák fogalmáról, melyben mindketten egyetértettünk, a családi problémákról, a laptopok fejlődésének folyamatáról… Jó, hogy vannak, hiszen ha bajom van, elmondhatom nekik, meghallgatnak, tanácsot és bort adnak mellé :)
Szóval felemás évet zárok. Valahol sikereset, és valahol igen csak tanulságosat! Tudom én is vétettem hibákat, de ki az, aki nem? Tudom, van még miben fejlődnöm, de kinek nincs? Senki sem tökéletes, csupán arra törekszünk, hogy azzá válljunk!
Nem fogadok meg semmit jövőre. Ha valamit meg akarok tenni, úgyis megpróbálom, ha valamit el kell rendeznem az élet úgyis, utat mutat hozzá… hogy változás jön életemben, pontosan tudom és azt is, jövőre ezen a napon olyan dolgokról is be fogok tudni számolni, amiről ma nem írtam! Mivel még ide nem írhattam le! :)
Kívánok mindenkinek nagyon boldog, sikeres, és egészséges 2012-es évet!

Ui: Legfontosabbat kifelejtettem: Idén volt az első, amikor dokim egy év el távot adott :) gyógyszer nélkülit… de január-február kontrol! Van mit addig „kijavítanom”… már előre hallom leteremtő szavait… ááááá

A fa!

Karácsony, a szeretet ünnepe! Szívhez szóló, megható és meseszép. Ám nekem ez mégsem így indult, Inkább azt tudtam mondani: Zsúfolásig megtelt. Igen az elmúlt napokban még egy szöget sem tudtam volna leejteni a napok betáblázott programjaiba, mivel elég nagyot kellett finishelni. Pedig az ajándékok beszerzésével már kábé másfél hónapja készen voltam, ám mégis mindig közbejött valami. Munkában mi nem állunk le az ünnepek alatt sem, nem írhatjuk ki: „bocs, de nekünk is van családunk”. Heti műsorokat is viszek, ezért most a mindent bele tempót kellett diktálni. Lényeg elkészültünk mindennel.

Sőt még egy utolsó forgatást is beiktattam az utolsó nap utolsó órájában, mivel akivel találkoztam aznap ért csak rá, ugyanis utazott is vissza Eindhovenbe. Az előzményről annyit kell tudni, hogy mi valójában már 11 éve ismerjük egymást :) Látom életének fent és lent oldalait… ez utóbbihoz sajnos én is hozzájárultam már… úgy ahogyan most is! A világbajnokság, valamint a szabadságom előtt szóltam neki, amikor hazalátogat gyorsban forgassunk már egyet. Majd pár nappal később telefon: „Figyelj, olyan jó fej voltam, hogy már nem akartam, dolgozz szabid előtt, ezért inkább lesérültem. Ugrott a vébé, ma délután adjuk ki erről a sajtóhírt, de neked legalább nem kell még velem is interjút készíteni.”

Tudtam megint jön haza, és a kvalifikációs versenye előtti utolsó lehetőségem most lesz. Szóval üzentem, ha itthon vagy majd... válasz: „persze Krisztám, bármit.” Aztán minap kora reggel sms: „beszélnünk kellene.” Azonnal hívom, kiderül dokinál… lesérült.

Az interjút azért igen jó hangulatban elkészítem, de azért búcsúzásnál viccesen utánam kiáltja:

- „Figyi, ha lehet, egész februárban ne keress… mert ez a verseny nekem nagyon fontos!” És mi csak szakadunk a röhögéstől.

Nálam már kedden minden ajándék becsomagolva, szerdán éjjel állt a fa, közben egy süti elkészítése, meg még egy… majd munka. Nem is értem hogyan lehet az utolsó pillanatra hagyni még az ajándék beszerzését is.

Péntek délután hangos lépések hallatszottak a lépcsőn felfelé. Igen, megjöttek. Szokásos program. Bátyám gyerekei ezt a napot, éjszakát nálam töltik, hogy mindenki lebukásmentesen készülhessen saját otthonában. Megérkezett a mikulás, az angyal és az ördög.

Mikor, ki, melyik… nálunk a szerepek gyorsan cserélődnek! Tavaly a várban és a Halászbástya környékén csavarogtunk, idén is valami hasonlót terveztem velük. Mondjuk Bazilika, Vörösmarty tér…

Indulás előtt a legkisebb, (aki Bálint névre hallgat) lelkesedése nem a

program végett szökött az egekbe, hanem mert meghallotta Dóri hazaért. Ő nem más, mint a szomszéd kislány. Khm, khm… Na egyik gyereket leadtam, mondhatni elment csajozni, míg a nagyokkal nyakunkba vettük a várost. Igaz, időben meg voltam kötve, hiszen mégsem aludhat Bálint a szerelménél. Szóval Bazilika. Ahogy kikanyarodtam a mélygarázsból, a hó elkezdett szállingózni. Csuda klassz! Így már a téli hangulat összes „kelléke elő lett véve”. Hiszen karácsonyi forgatag, finom forralt bor illat, kürtöskalács garmada, milliónyi csetresz… koripálya, minusz fok és az imént említett hópelyhek! Szerencsénk is volt, ugyanis megérkezésünk után pár perccel fényjátékot vetítettek a Bazilikára és mindenki tátott szájjal figyelte a meseszép jeleneteket! Lilla és Zsombor minden másodpercet élveztek a szabadban. Nevettünk, fotóztunk… majd kitaláltam nem főzök vacsit, hanem ott megvendégelem őket. Amikor leültünk enni persze a karácsonyra terelődött a szó.

-„A Jézuskát akarjátok este látni vagy inkább az ajándékokat?” – kérdem.

-„Az ajándékokat, hiszen a Jézuskát elég sokszor látjuk, a pesti Jézuska az te vagy.”

Ennyit arról, hogy a gyerekek nem tájékozottak! Igenis azok, csak előttünk nem beszélnek nyíltan róla.

-„Na mit tudtok még?” – kezdett érdekelni a sztori

...ez az, amit nem írhatok le ide, mivel szövetséget kötöttünk! Megígértem a titok, titok marad. Cserébe éjjel segítettek nekem az egyetlen Jézuskában hívőnek átverésében.
-„Aludjál nyugodtan majd mi kilessük és felkeltünk téged.” – adták ki Bálintnak a parancsot.
És így is történt. Na jó, ez csak félig igaz, ugyanis ő azonnal valóban el is aludt, de a felébresztést kihagytuk.
Kelt ő magától. Reggel 6.15-kor zörgést hallok. Valamelyik gyerek rázza a becsomagolt ajándékdobozt. Nem látom melyik az, mivel ők a nappaliban aludtak, természetesen a karácsonyfa közelében!
-„Tedd le, még korán van.” – préselem ki magamból ezen a korai hajnali időpontban a szavakat.
-„De már nem tudok aludniiiiiii.” – persze, hogy Bálint hangja hallatszódott
visszafelé.
Összeszedtem minden erőmet, kisétáltam a hálóból hozzájuk és nem kínoztam tovább őket.
Amint megláttak azonnal rárepültek a dobozokra, de a végén kiegyeztünk abban, sorban nyitják, egyesével... szóval volt nagy türelem és tolerancia tanulás :)
Hát így történt meg, hogy hozzánk már ilyen korán reggel megérkezett a Jézuska…
Következett az örömködés, játék, móka, kacagás… na meg a reggeli, majd gyorsan főzés. Ebéd már a családdal, ugyanis életemben most történt meg először, hogy december 24-én nálam (is) ettek. Senki nem ment sehova, senkinek nem volt más dolga… végre hiánytalan létszámmal jelent meg nálam családom. Nem tudom, hogy ez annak tudható e be, hogy a konyhai pultomat kibontattam, és helyette asztalt vettem székekkel, vagyis a főztöm csábította őket. :) vagy most kivételesen átírták a forgatókönyvet! Mindenesetre engem a család fogalma hiperérzékenyen tud érinteni, éppen ezért voltam nagyon boldog, hogy nálam is összejöttünk mindannyian! A fa alatt található „maradék” ajándékok természetesen kiosztásra kerültek és hogy ne szakítsuk meg a folytatólagosságot a változatosság kedvért ugyanez szüleimnél is megismétlődött. Igaz, ott Bálint produkcióval készült!

Elővette olvasókönyvét és felolvasott nekünk egy bibliai jelenetet… Mindenki a bajsza alatt somolygott, hiszen a három hónapos olvasó tudománya végett nem tudtuk meddig fogunk félkörben állni. Persze taps a végén, meghajlás elmaradt. Ennek végtelen egyszerű az oka, mivel a mögötte lévő becsomagolt ajándékok sokkal fontosabbak voltak a siker learatásánál. Szóval újra ajándékok bontása, papírkupacok mindenhol… És hangfoszlányok: „nézd, húúú, de jó, kösziii, ezt kértem…„
Mindenki tudja ismétlés a tudás anyja, éppen ezért a szomszédban bátyáméknál is mindez megismétlődött… de itt gyors közös éneklésbe kezdtünk. Talán azért, mert tudtuk az nem lesz hosszú :) Nem, nem, nem azért… náluk ez a szokás! Gyerekek osszák a csomagokat és a nem tudom hányadik dobozom után egyszer csak Lilla odalép hozzám:
-„Ezt neked csináltuk, ez a tiéd!”

Háta mögül elővarázsol egy bekeretezett valamit… Ahogy ránéztem, tudtam ebben anyu keze van benne igen erőteljesen! Lilla kitalálta, anyu megvalósította! Ám ehhez az egész rokonságom kellett! Szó szerint. Sokan miattam mentek postára, adták fel, ami kérés volt, hiszen nem mindenki ért a számítógéphez. Aztán anyu bescannelte, visszapostázta, megtervezte, beillesztette, megírta... és elkészült a fényképes családfám! Ez lehet, egyszerűnek tűnik nektek, mivel nem tudjátok azt, amit én :) Apámék 13an tesók, mindnek van gyereke, sokuknál már a gyerekeknek is vannak gyerekeik... és ott a másik, anyu általi rokonságom is, szóval talán így már elképzelhetitek összesen hányan fogtak össze értem :) és mi munka van ebben!

Ahogy végig néztem a „fámon”, olyan arcon is megakadt a szemem, akit még sosem láttam. Pl nagypapám! Igen, ő már akkor meghalt, amikor anyukám még be sem került abba a családba. Valakinél csak előkerült a fekete-fehér képkocka, leporolta és pár napra nélkülözte.

Szóval kincset kaptam, mely a legfényesebben ragyogta be tegnap estémet. De ezt nem ilyen könnyen „viseltem” ám, kitörtek könnyeim… és ha egyszer azok elindulnak… akkor annak nincs könnyen megállása.
Kaphatok bármilyen drága, szép, különleges ajándékot… nem hatja meg szívemet egyik sem olyannyira, mint amit tegnap kaptam családom által! És ahogy utólag anyu elmesélte mindenki örömmel küldte, hívta, üzente, vagy személyesen hozta…én értem! Nem sűrűn fog nálunk össze ennyire a nagy család, de most 
mindenki nekem akart adni és örömet szerezni! Pécsről, Keszthelyről, Nagykanizsáról, Pestről… mindenhonnan! Én ezt nagyon köszönöm nektek/nekik. Ez mindenki ajándéka!

Hát így történt, hogy családom által az idei karácsony szentestéje valóban szívhez szóló, megható és különlegesen meseszép volt!

Barangolás

Bepattantuk kis autómba és úgy nyomtuk a gázpedált, hogy csak na. Végre kiszakadtunk az állandó egyhangúságból, mely valójában az elmúlt hetekben nem is volt az, hiszen program volt program hátán. Igyekeztünk minél több impulzust magunkba szívni, hogy a karácsonyi hajtást mosolyogva és a szép napokra emlékezve, de fél lábbal kibírjuk!

Szóval bőröndök a csomagtartóban, mi pedig az autópályán… Tudtuk csak pár napunk lesz, ami nem elég sok mindenre, de valójában mégis elég lesz nekünk mindenre! Már a bejelentkezésnél éreztük, egy felejthetetlen mókás történet kezdetét írjuk.

-„Ezt kellene kitölteni, fáradjanak be az éttermünkbe és ott az egyik asztalnál kényelmesen megírhatják”

Ránézünk a papír hosszára, kábé 8 kérdés, melyek válaszai maximum 3 szavasak… nem értjük.

-"Nem tölthetnénk ki itt a pultnál?” – kérdezzük értetlenkedve.
-„Bent üdvözlő cappuccinot adunk, nyújtózzanak ki kicsit, utána pedig a londiner segít felvinni a bőröndöket.”
Oh, micsoda jó dolgunk lesz! Friss, meleg habos kávé, londiner… mi van itt?
Amint felkísértek minket szobánkba, még ki sem pakoltunk azonnal szedtük lábainkat lefelé, irány először körbenézni. Nem, nem a szállodában, hanem a környéken. Már éreztem a forralt bor illatát, torkomban az ízét… kezemben pedig a meleg poharat. Levegőre, sétálni, karácsonyi forgatagban lófrálni vágytunk.

Mindent megtaláltunk. Vidék révén a jóval olcsóbb és sokkal finomabb nedűt, ami azonnal beindította nyáltermelésünket, majd az üvegfúvós néni helyben készített tárgyait szájtátva csodáltuk, hogy tovább sétálva a kézzel megmunkált kerámiák és egyéb mesés dolgok kápráztassanak el bennünket. Közben orrunkat igen erőteljesen meg-megcsapta a sült gesztenye valamint a házi sajtok illatai is. Kánaán!
A kirakodó vásár végén aztán népes embersereg. Előadásra várnak, hatkor kezdenek betlehemes játékokkal. Szűz Mária, József és mindenki a Szent családból beöltözve, jászol előtt szalma bálán helyet foglalva néznek farkas szemet a velük szemben várakozó népes tömeggel.

Városi emberek lévén azonnal az állatok ragadtak magukkal bennünket és örömmel simogattuk meg a csacsit, akinek kicsinye még alig tudott lábra állni, a kecskét, a borjút… és még sorolhatnám mennyi mindent.
Epekedve vártuk közben persze a hat órát. Mindjárt kezdenek. Aztán ahogy újra ránéztünk a mutatóra láttuk, ez biza már régen elmúlt hat. A „művészek”, csak nem mozdulnak. Ugyanúgy ülnek, ahogyan eddig. Mi nem bírjuk tovább, odalépünk.
-„Ne haragudjatok, ti csak itt ültök, vagy előadás is lesz?” – kérdezzük Szűz Máriától?
-„Mi csak itt ülünk hétig. Ez az előadás, más nem lesz.”

Talán az átlagnál hangosabban felkacagunk, de azzal a lendülettel mi is lehuppanunk melléjük a szalmabálákra. Így fogadott be örömmel bennünket a Szent család egy közös ádventolásra. Csak ők és mi, a kíváncsiskodó emberek pedig így már velünk szemben is. Akik valójában sosem jöttek rá, mit is keresünk mi ott a sor szélén :)
Hamar kiderül ujdonsült családunkról, hogy kicsodák, micsodák, miért is ülnek itt… a szervezővel azonnal megbeszéljük, mi a gázsinkat felajánljuk új "rokonainknak" ezzel is hozzásegítve őket a következő kirándulásaik kevesebb kiadásaikhoz. Igaz csak fél órás adventolást vállaltunk, de annak a pénze is több mint a semmi!
Miközben velük együtt ülünk és csacsogunk a szalmabálákon megtudjuk többek között azt is, hogy hova érdemes este menni, kirúgni a hámból. A helyiek az ilyet már csak tudják! És tudták!
Bár hoztunk útikönyvet, de már ekkor gyanítottuk, erre itt nem lesz szükségünk. Mindenkivel megtaláljuk a közös hangot és minden napszakra adott tanácsot megfogadunk!
Másnap a reggelinél megkülönböztetett kedves kiszolgálásban volt részünk. Persze a segítőkész pincérrel igen gyorsan összebarátkozunk. Ez nagyon megy nekünk. Tőle is begyűjtjük az összes olyan információt, melyben biztosak voltunk az útikönyv nem tér ki ennyire részletesen és talán éppen ezért átsiklottunk volna felette. Majd autóba be és irány a bivalyok!
-„Ha szerencséjük van, a bivalyok lent lesznek”. Szólt az utolsó mondat a szép napot előtt!

Ezt nem tudtuk valójában mit jelent, de azt igen, szerencsénk lesz! A nap kellemesen süt be a kocsiba, pocakunk tele mindenféle finomsággal, pontosan tudjuk merre és mit kell megnézni… milyen szerencsétlenség jöhet?
A bivalyok, valóban lent voltak! Három területre összerendezve. Annyian legeltek és levegőztek, hogy a Hortobágyon nincsenek ennyien. Az egész rezervátumban pedig csak mi és egy kedves fekete puli, akit kísérőnek kapunk. Ő megy elől, mi pedig utána!
„Csak akkor nyissa ki a kaput és menjen át a túloldalra, ha meg van arról győződve nincs a közelben bivaly”

Oh kalandparkba jöttünk és nem rezervátumba? A puli gyorsan szedi lábait, mi pedig farkas szemet nézünk a gyönyörű jószágokkal, míg végül sikeresen csukjuk be a túlparton magunk mögött a reteszes kiskaput. Utunkat folytattuk egészen addig, míg az egyik bivaly meg nem támadta kedves "idegenvezetőnket". Bevallom őszintén megtorpantunk és az volt bennünk, hogy szégyen a futás de hasznos elvet követjük… Aztán mégsem tettük. Megérkezett egy másik pár is, bennünk lakozó nagyobb bátorsággal, lendülettel… és ők tovább sétáltak. A bivaly pedig arrébb lépdelt, jó, jó csak a karám mögött, de akkor is félelmetes jelenet szereplői voltunk. Legalábbis így véltük. Mi nevetésben törtünk ki, de lábunkat kapkodtuk utánuk, mondván velük mégis csak biztonságosabban érezzük magunkat. Az itt „előírt” 45 perc helyett, melyet ajánlottak, hogy ennyi idő alatt körbe sétálhatunk és megnézhetünk mindent, nekünk a másfél óra volt csak elég, hiszen mindent felfedeztünk. Még az előttünk átfutó kisegér odu házát is. Tovább indulásunk előtt a házi néni térképet készít, személyre szabva nekünk lerajzolva  mindent. :) Rajta aznapi „állomásaink” fontos támpontjai feltüntetve, így hát biztosak voltunk benne, el nem tévedünk. Felfedeztünk egy csoda szigetet, ahova mindenképpen

visszatérünk! Kilátó, bográcsozó hely, vízpart, madarak, erdő… a természet érintetlen szépségei keveredve minden olyannal, ami a kirándulókat vonzza. Azonnal láttuk magunkat itt, miközben megy a számháború, rotyog a pörkölt, frizbi, tollas, foci… És ha már ez a kép előttünk megjelent biztosak vagyunk benne, nem csak álom marad, hanem valóság lesz. Következő "állomás" egy tavon való keresztbe haladás. Jobbra vízpart, balra vízpart, mi pedig középen az úton… ez az út mondhatni akkor, mint egy ösvény, hiszen karnyújtásnyira mindenhol pecások, beljebb vadkacsák,

hattyúk… nádasok. Álomszép! Ez a kis szakasz annyira rabul ejt, hogy az utat azonnal visszafelé is megtesszük még egyszer! Gondolom a pecások nagy bánatára :) 
Még a "bivalyos" néni mesélte, volt olyan, hogy meg kellett állnia ezen a szakaszon autóval, ugyanis egy kacsa család éppen akkor sétált át egyik vízből a másikba. És itt az állatoké az elsőbbség :) De megesett az is, hogy a víz megemelkedése végett, szemmel nem lehetett látni az utat, hiszen azt beborította. Most minden rendben volt :)

Aztán húsz kilómétert lemegyünk az utolsó célként kitűzött helyhez, amit ki nem hagyhattunk, hiszen itt szerzett kedves segítőink oly tiszta és jó szívvel ajánlottak, hogy muszáj volt megnézni. Nem bántuk meg azt sem. Nem sokkal később előkerül a házi diópálinka, a saját fehér bor, illetve a nemrég elkészült idei kolbász, szalámi, csalamádé… Mennyei csemege! És mindez hol máshol, mint vendégségben. :) Gyomornak nehéz megálljt parancsolni, pedig muszáj, hiszen vár a szállodai terülj-terülj asztalkám.

Azt sem hagyhattuk ki, ugyanis barátaink várnak bennünket, csak úgy mint a reggelinél, amikor is élménybeszámolót ígértünk, hogy beigazoljuk, végig mentünk minden olyan úton, melyet ajánlottak. A

szálloda római, gőz, pezsgő és egyéb fürdője ennyi élményt nem adott, mint a fenti túrák! Egy biztos, folytatás az ünnepek után, de akkor a Bakonyban!


Ui: azt nagy valószínűséggel más néven, más helyen, és már egy másik blogban!