Csak egy biztos...

Már elég rég nem írtam, ezért picit lelkiismeret furdalásom van, de tudom nem kéne annak lennie. Hiszen semmi mást nem tettem az elmúlt napokban, mint éltem. Úgy éltem, hogy közben semmi más nem érdekelt. Tudom, nekem is jogom van a lét adta jó dolgokhoz, örömökhöz, időnként önzőséghez… Épp ezért picit kivontam magam a forgalomból és most csak a saját életem rezdüléseire figyeltem. Erre volt szükségem.
A "marionett báb" megpihent, hogy ha ismét szükséges, remek élményekkel telve újra „életre” keljen.
Szóval megismertem valakit. Ahogy nálam ez már lenni szokott, nem szokványos módon történik, és nem is egy szokványos emberhez kapcsolódik. Valamiért állandóan ez jut nekem. Egyszer majd rájövök miért… most még az élet nem akarja megmutatni a történések valós okát. De én türelmes vagyok, várok. Nincs értelme a magyarázat elé sietni, mert akkor valami biztosan másképpen értelmeződik. Szóval várok. Mint ahogyan az elkövetkező időszakban is ezt fogom tenni.
Nem mondom, hogy szerelmes vagyok, de valami van. Nem tudom mi.
Csak annyit tudok most ez egy jó állapot. És ez a kellemes állapot pár nap múlva véget ér. Akkor jönnek majd a szürke napok, a magány… és a várakozás.
Megismertem valakit, aki már furcsállanám, ha magyar volna, ha nem utazna, ha szimplán itt élne Budapesten. Ezek engem elkerülnek, de őrületesen nagy ívben. Szóval Ő sem magyar, sokat utazik és valójában nem itt él. Ez a valóság. Ismerkedésünk elején rögtön elutazott, aztán 2 nap múlva újra Ferihegyen landolt. Azóta rengeteg jó élménnyel gazdagodtunk, amire tudom mindketten örömittasan fogunk visszaemlékezni. Lábat lógatva ültünk az Alagút felett, éjszaka sétáltunk, kirándultunk gyönyörű vidéken, jöttünk-mentünk mindenfele.
De, hogy ne csak rózsaszín felhőkben éljünk, és a realitások talaján maradjunk, ezért a köztünk fellépő ”gondokról” sem feledkeztünk meg. Megvitattuk a kulturális különbségeket, a terveket… Sok átbeszélt este van mögöttünk. Mindent tisztázni szerettünk volna, hiszen távozásának dátuma elég közel esett a naptárban. Aztán egy váratlan dologgal állt elő. Nem utazott el! Már árkon-bokron túl kéne lennie, de nem akaródzott elindulnia. Áttette repülőjegyét 10 nappal későbbre. Nekem ez a 10 nap jelenti most a felhőtlen boldogságot. Mert van valaki, akinek végre fontos vagyok, aki csak arra figyel, mit szeretnék, aki a mai világban elveszett udvarlást tudja, érti és megmutatja. Azt hiszem nem ő lesz életem párja, de most azt mondom, hogy minden úgy jó, ahogy van. Ha ezen az úton haladok, amin jelen pillanatban vagyok, kősziklákat kell megmásznom ahhoz, hogy célba érjek. Mert bár most minden színesen fest, de a rideg hónapokkal együtt ezek a színek kifakulnak és átcsapnak majd zord, üres és kietlen realitásba.
Éltem már távkapcsolatban, amiben elég megszenvedve „harcoltunk” a boldogságért, de megérte. Rengeteg mindent tanultam akkor. Főleg bízni a másikban. Most is csak ennyit tudtunk megígérni.
Ő fél, hogy neki ez nem fog sikerülni, mert a féltékenység mindig megöli. Kemény lecke lesz mindez számára, én tudom. Több ezer kilométer távolságból fenntartani ugyanazt az érzést, ami eluralmasodott rajta, szinte lehetetlen.
Imént beszéltem vele. Megkért ébresszem fel telefonon, mert mikor én útra keltem, még korán volt, ő aludt.
Nincs jól, beteg lett. Talán már emészti magát, hogy ebből a boldognak érzett állapotból ki kell lépnie… És pontosan tudja, hiszen mondta is, novemberben már annyira ki fog borulni, hogy lakásának berendezési tárgyai fogják megsínyleni távolságomat. Ugyanis Budapestre, már csak tavasszal fog visszaérkezni, de még ez sem biztos. Szóval minden bizonytalan. Csak egyben biztos. Szeret engem, nagyon szeret. És ez megrettenti. De ez az az érzés az, aminek nem lehet megálljt parancsolni, nem lehet időzíteni, nem lehet késleltetni… Az, ha jönni akar jön, ha nem, nem. Rajta mint egy intercity járat, átgázolt.
Én még csak október elejéig látom a napokat. Hogy utána mi fog történni, még számomra is rejtély. De, ha ismernénk életünk minden történését, nem is lenne izgalmas, nem is lenne értelme a napi küzdelmeknek, terveknek…
Tervek. Abból bőven van neki. Most, hogy beléptem az életébe mindent felrúgtam. Az álmait, az elképzeléseit… nem tudja, mit tegyen. Mert ahhoz, hogy az elképzelt életét megvalósítsa, és végig menjen az általa kijelölt úton, én nem férek bele. Vívódik. Talán ma reggeli betegsége is erre mutat rá.
Megígértem neki, ha hónapokkal később szomorúságot olvasok soraiban, ha azt látom, hogy a mosoly az arcán nem a boldogságot formázza, akkor meglépem számára azt, ami az egyetlen jó megoldás: elengedem.
Mert mit ér a boldogság, ha nem az örömforrásból táplálkozik? Ha a szomorúság, a vágy megöli mindazt, amit az elmúlt hetekben felépítettünk? Ezt nem akarom.
Úgy szeretnék majd kisétálni az ő életéből, hogy ha eszébe jut egy lány, akit nagyon szeretett, az én legyek. De itt még nem tartunk. És addig, míg nem érünk el a probléma kapujáig, nincs is értelme ezen morfondírozni.
Most egyszerűen csak a jelent kell megélni, az örömteli napokat, órákat. Ez jutott. Hogy mért megint csak ennyi, nem tudom. De most még nem is akarom megérteni. Egyszerűen csak élni, megélni szeretném mindazt, amit erre az időre elém tett a sors.