Mindenki leizzadt

Kezdem ott, hogy landoltam. Telefonomért nyúlok, bekapcsolom, sms Murattól:
„Honey, kérlek várj meg a reptér kijáratánál, rohanok, de még metrón vagyok. Sietek, csók!”
Na szép… én a vízumvásárlás ablaka elé lépek, ő meg még sehol… Persze ahogy ilyenkor lenni szokott egy lélek sincs a reptéren, hogy feltartson… kb 25 másodperc alatt bélyeg máris az útlevelemben, haladhatok tovább. Vámvizsgálat, két ember toporog előttem… Szinte észre sem veszem máris a bőrönd szalagjánál állok. Ezt a csomagot tízezer közül is azonnal megismerem, ugye a megkülönböztető jelzéseim végett, tehát időt nem vesztek itt sem keresgélés végett… Mielőtt megpillantom, „fekete dobozom” azért tárcsázom számát.

-„Az ajtóval szemben állok és várom, hogy kilépj a fotocellás ajtón. Ideértem.” Na így már mégis más. Nem kell ülőalkalmatosságnak használnom kofferem, nem kell kitalálnom ki jön ki értem…. Itt van, nem késett, vár.
Húzom a „fekete dobozt” kerekei gurulnak, már látom a tükrös részt, ahol mindjárt kilépek, de előtte még egy nagy levegővétel…. és... következik a szokásos forgatókönyv, én intek neki, hogy jobbra megyek ki, ő mosolyog, én sietek, ő mégjobban… aztán találkozunk :)

Percekkel később mikor elindulunk kifelé hirtelen megcsap a meleg. Utána olvastam a neten és őt is megkérdeztem milyen hőfokra számítsak… a válasz: melegre, melegre, melegre, olyan 35 fokkal. Hát ez több volt, és konstatáltam is, ez nem embernek való. (de erről majd egy későbbi bejegyzésben)
Repülőtérről a városba az út még több, mint egy óra. Az utolsó jármű, amivel közlekedünk, az egy hajó. Már alig vonszolom magam, kikészít a magas páratartalom, de szedem lábaim, mert minél előbb a zuhanyrózsából áradó hideg vizet akarom bőrömön érezni. Hajó bent áll, ő húzza bőröndöm, hátamon egy hátizsák, töménytelen ember, mindenki siet, hogy elérje a vizijárművet, köztük mi is. Vágyom a vízre, már a látványát is imádom, ezért szememmel azt pásztázom... majd váratlanul felkiáltok!
-„Azonnal állj meg! Nekem itt és most egy fényképet kell készítenem!”
-„Mi van?”
-„Ott egy medúza!"

-"És?"

-"Nem érted, egy medúza!”
-„Jaj, ne hülyéskedj, ebből minden nap fogsz látni, gyere menjünk.”
-„De kolleganőm azt mondta, hogy úszó medúzát fényképezzek neki. És most itt van!”
Csomagjaim pont "az utca" közepén, emberek morognak, kerülgetnek, én a tengerparti sétány betonján próbálok minél előnyösebb pozícióba elhelyezkedni. Katt, katt, katt. Kész. Mosolyogva csapom hátamra zsákom, egy meglepetés máris kipipálva. A hajó persze nem várt meg bennünket, de itt olyan időintervallumban közlekednek ezek a vízi járművek, mint nálunk otthon hétvégén a villamosok, vagyis 10 percenként. Lakásban felfrissülés, utána előveszem kis dobozomat és azonnal belekezdek:
-„Azt mondtad semmilyen ajándékot ne hozzak, ám születésnapod volt, amire valójában meg akartalak lepni, azzal, hogy kiutazom, de nem sikerült. Olyan ajándékot szerettem volna készíttetni számodra, amire ha minden nap ránézel, én jutok róla az eszedbe…”
Majd kinyitom tenyerem, benne a doboz…. Ránézek arcára, lesápadt, szinte kapkodja a levegőt, alig hallhatóan annyit tud kipréselni magából, hogy Honey, Honey, Honey… Majd remegő kézzel, picit inogva, leemeli a fedelet és meglátja a medált :) Igen, mert azt kapott. Miért gondolt mindenki, őt is beleértve, gyűrűre :) Nem is értem :) A medálon lévő két tappancs a Földközi-tenger vízében lencsevégre kapott lábaink emlékképét jelképezi, amibe neveink betüjelét is belegravíroztattam.

Azért azt a gyűrűs viccet csak bemutattuk néhány nappal később, most már élesben. Legjobb barátja lakásának egyik kanapéján ülve belekezdtem szónoklatomba:
-„Mivel te vagy Murat legjobb barátja, ezért szeretném, ha részese lennél annak, ami most fog következni. Tudom, hogy fontos vagy az ő életében és én is nagyon kedvellek téged, ezért megosztom veled is azt az örömöt, amit szeretnék a barátoddal átélni.” Nézem a barát arcát, tiszta pánik, csak ficeg a kanapén… nem tudja mit is csináljon… mint mikor élesben adtam oda Muratnak a meglepit, pontosan azokat a "tünteteket" produkálja.... ha fokozzuk az izgalmakat szerintem mentőt hívhatunk. Így rövidre zárom mondandómat és átadom Muratnak a dobozt. Ő kinyitja, kiemeli belőle azt a gyűrűt, ami az enyém, és amit erre az időpontra kelléknek hívtunk segítségnek. Murat meghatódva nézi a gyűrűt, áhítattal szerelmet vall, a barát leizzad, ájulás kerülgeti… nem hisz a szemének. Mi röhögés nélkül már nem sokáig bírjuk… Egy váratlan fejfordítás a barát felé és azt mondja neki: -"Felhúznád az ujjamra?” Na ott, úgy tört ki belőlünk a nevetés, mint idén márciusban az Eyjafjöll izlandi tűzhányó. Hirtelen és nagyon sokáig tartott. A barát akkor értette meg, mindez csak vicc, amikor a dobozból kiemelte a medált, én visszakértem a gyűrűm és saját magam ujjára ismét felhúztam. Egy szempillantás alatt minden a helyére került.
De, hogy őszinte legyek bevallom, Murat felidézte neki azt a pillanatot, amikor én adtam át a dobozt, amikor az ő gondolataiban jelent meg a házasságkötés, amikor én mosolyogtam magamban, amikor ő pánikolt be, amikor én fokoztam a mondatokat, amikor ő kapott majdnem szívinfartust … közben a barátba szép lassan visszatér az élet, már nevetni is tud, és amit hirtelen "felindulásában” feltételezett az futótűzként tovaszállt…
Azért arra kíváncsi lettem volna, hogy ha ez az egész nincs előre megbeszélve és valóban a házasság előszelét jelentő gyűrűk lapulnak a dobozban, kihez kellett volna elsőre tárcsáznom azt a bizonyos mentőt…