Igazi focimeccs San Marió ellen

Csörög a telefonom.
- Figyu, eljössz velem a pénteki válogatott meccsre?
Na most ilyenkor mit mond egy keresztanya a 8 éves keresztfiának?
- Igen.
- Szupeeer!
- És tudod hol lesz? A legnagyobb stadionban, ami Budapesten van.
- Nagyobb, mint amiben együtt voltunk a lovas show-n?
- Nagyobb.
- Nagyobb, mint amiben együtt voltunk a motoros show-n?
- Persze, hogy nagyobb, mert az ugyanabban, az Arénában volt. Ez szabadtéri lesz, kérlek, öltözz fel melegen. Ha lehet, még harisnyát is húzz magadra, úgysem látja majd senki, de neked meg jól fog jönni az esti hidegben egy kis plusz meleg.
Bevallom őszintén a lelkesedésem nem volt akkora, mint amekkorának hallatszott a telefonban, de mit tehet ilyenkor az ember? Megy és kész.
Hűvösek az esték, a meccs sem lesz fenomenális, telt ház sem lesz… jobb lenne itthon, a kanapén elnyúlva, meleg pokrócomba beburkolózva végig unatkozni ezt a 90 percet. Helyette hidegben, pár ember közt majd kiabálhatjuk a hajrá magyarokat.
Zsombor a meccs napjának reggelén már úgy ébredt, hogy ő ma igazi focimeccsre megy, mindenkinek ezt újságolta. De ekkor még várt rá az iskola, aztán egy foglalkozás, majd gyors öltözés… szerintem élete leglassúbb napján volt túl, mire azt mondhatta: irány Budapest.
Picit messzebb álltunk meg a bejárattól, de amíg lépdeltünk a kapu felé őt figyeltem. Izgatottság tükröződött arcán! Tátott szájjal nézte, ahogyan a sok szurkoló jön-megy keresztbe-kasul át az úttesten, nem érdekelték a szabályok, fittyet hánytak a rendőrökre… itt biza meccs lesz.
Bejáratnál kezét kezembe tette, picit szorította is, talán a félelem, hogy elveszíthetjük egymást, egy csöppet most dominált nála. Elindultunk befelé.
Aztán jött számára a következő meglepődés, a motozás. Ő ilyet még nem hogy nem élt át, de nem is látott. Kérdőn rám tekint, most mit kell csinálni… mindent rendben találtak a biztonsági őrök, átjutottunk a forgós beléptetőn. Rögvest felnézett a stadionra, melynek még az aréna vagyis a pálya részét nem láthatta, de már ekkor annyit mondott:
-„Uh, apám én ekkora stadionban még sosem voltam. Hu, de izgulok…”

Szinte hallottam, ahogyan a szíve hevesebb ütemet diktál, ő pedig egy gyorsabb menetelésre kapcsol lábaival. Ha tehette volna, azonnal felfut a hosszú lépcsőn, hogy minél előbb meglássa hol is van valójában. De a tömeg látványa visszatartotta, na meg a kezem sem engedte a szorításból. Közelítettünk a fények, vagyis a lépcső teteje felé, ő már bakkecskeugrásokkal gyorsította lépteit, végre megpillantotta a zöld gyepet. Leírhatatlan, ami akkor lejátszódott benne. Mint amikor valaki megnyeri a lottó ötöst és nem tudja, most mit is kezdjen hirtelen örömében. Fusson, megálljon, óriásit kiáltson, átöleljen mindenkit… talán mindent egyszerre.
Miután megtaláltuk szektorunkat, feltűntek a barátai is. Először mellém ült le, mozdulni sem akart, majd kábé másfél perc múlva már csak a hűlt helyét találtam. A focistársak közvetlen közelében mégis jobb a kilátás :)

Elindult a meccs, és felharsant a hajrá magyarok, meg a a ria, ria, Hungária… gyermekkorom emlékképei jelentek meg szemeim előtt. Édesapám volt az, aki vasárnaponként megfogta kezeinket bátyámmal és vitt minket rangadókra. Nem titok, Szentendrén nevelkedtem, gyerekkoromat itt töltöttem, majd mikor már kirepültem a családi fészekből beköltöztem Budapestre… szóval abban az időben ennek a városnak a csapata NB II- NBIII. -as bajnokságban játszott, és szinte kötelezőszerűen minden mérkőzésen mi ott ültünk a lelátón. Ez engem nem kötött le, de a mogyorós csoki, amit ilyenkor kaptam a bácsiktól, na az viszont igen. A labda egyébként is központi szerepet töltött be életünkbe. Ha kirándulni mentünk vittük magunkkal, ha nyaraltunk, sosem felejtettük otthon, ha csak gyereknapra mentünk, akkor is velünk volt…
Pénteken csak úgy potyogtak a gólok 1-0, 2-0, 3-0, 4-0; mindet mi lőttük az első félidőben. Volt sok kiabálás meg örömünnep. Zsombor és barátai percenként ugrottak fel a székükről és csaptak egymás tenyereibe… élveztek minden pillanatot!
Aztán a második félidőben is elkezdték „fiaink” a gólgyártást, és ismét négyet lőttek. Közben azért a gyerekek nem hagyták szó nélkül a támadások meneteit, „nagy” taktikai bekiabálásokkal irányították a csapatot. „Add ki a szélre, lőj már… na… ez szép volt.” Valóban az volt, de még szebb lett volna, ha válogatottunk egy erősebb ellenfél ellen tudja ezt a teljesítményt produkálni. Mérkőzés lefújása után Zsombor azonnal mellém szegődik, keze ismét kezemben… lépdelünk kifelé.
- Én nem is tudtam, hogy mi ennyire jobbak vagyunk San Mariónál.
- Kinél?
- San Mariónál!
- Valóban sokkal jobbak vagyunk, de nem San Mariónál, hanem San Marinonál.
- Jaaa. Ez olyan igazi foci volt, és én úgy izgultam, hogy mi lesz, kikapunk vagy nyerünk, vagy hogy egyáltalán milyen is élőben, de most már tudom, szuper volt. A szívem olyan gyorsan vert, hogy azt el sem tudod te képzelni. Nagyon éveztem az egész hangulatot. Ugye legközelebb is kijövünk?
Na, erre mit lehet a mai nap után felelni?