Az idő

Hétfő. Régen adásszünet volt ezeken a napokon, és én azért kedveltem az ilyen estéket, mert családunk mindig közösen játszott valamit. Hol nagy kártyacsatákat vívtunk, hol ping-pongoztunk, hol társasoztunk… Jó volt együtt. Most sem szólt a tv. Mintha adásszünet lett volna. Ültem egy fiúval a kanapémon és beszélgettünk. Először a közös filmekről, a soron következő munkafázisokról, a már megírt szinopszis felépítéséről, a leforgatott képsorokról, mentek az ötletelések. Haladtunk a munkával. Nem is emlékszem hogyan és mikor, de hirtelen azt vettem észre laptopja már lecsukva és nem a filmek körül forogtak a mondatok, a szavak. Saját életünk hibáit, előnyeit, közös dolgait, gondjait osztjuk meg egymással. Őszintén. „Az idő mindent megold” – mondta. Már hányszor, hallottam úgy, mint jó tanács, megszámolni nem tudom, hányan próbálták ezzel a bölcs gondolattal gyógyítani sebeimet. Mindig gyenge és gyáva magyarázatnak, vigasztalásnak éltem meg. Engem zavart ez a mondat, valami bántott benne. Eddig nem gondolkodtam el rajta igazán, hogy miért illetve mi hiányzik ebből a mondatból, de hétfőn a beszélgetés közben, összeállt a kép ezzel kapcsolatban. Az idő valóban mindent megold. De időben teszi mindezt? Mindig az a legjobb megoldás, amit vagy elhamarkodottan, vagy már annyira átgondoltan, és ez által sokkal később lépünk meg? Nem lehetett volna előbb megoldani? … Kérdések sorai kavarogtak bennem. Abban biztos vagyok, hogy nem mindegy mikor bukkan elő a megoldás. Lehet, már csak úgy tehetünk pontot a végére, ha annak súlyos következményeivel nézünk szembe. A végeredmény persze, hogy egy megoldás, és az időnek szoktuk „megköszönni”, de nem hiszem, hogy a húzott halasztott dolgok után a legkedvezőbb megoldás fog megszületni. Fel kell ismerni, hogy a döntést a legjobb időben kell meghozni. Nem szabad arra várni, hogy majd az idő elrendezi helyettünk. Nekünk kell tenni, lépni, meglátni, érezni…
Az időt mérhetjük másodpercben, percben, órában, napban, hétben, évben… Tud hosszú lenni és rövid, tud elröpülni és ránk nehezedni… Fura arcai vannak. Mindenki tapasztalta már, hogy néha repül az idő, azaz egy hosszú időszak gyorsan elmúlni tűnik, vagy éppenséggel az idő "szinte megáll". E jelenségek érzelmi állapotunktól függenek: Ha az adott történést érdekesnek, izgalmasnak, vagy kellemesnek, kívánatosnak tartjuk, akkor az időt rendszerint felgyorsulni érezzük, ha ugyanazt unalmasnak, vagy kellemetlennek érezzük, számunkra az idő lelassul.
Hétfő. Érvek, ellenérvek, elmélkedések, egyetértések… 7h-ás eszmecsere végén mégsem született olyan döntés, ami mindkettőnk számára előnyös volna. Csak egy döntés lett kimondva, ami nekem fáj. Nagyon fáj. Vagy mindkettőnknek fáj? Nem tudom. Pontosan látja, tudja, és Ő is kimondta: „közös útkereszteződéshez értünk.” Nagyon megfontolt döntésnek kell születnie, hiszen az ember nem minden nap kerül ilyen „kiindulási” pontra. Innen nehéz úgy tovább haladni, hogy mindkét fél fejében, szívében bár ott vannak az érzelmek, a vágyak, de az egyik mégsem tudja, vagy csak nem meri, vagy ki tudja, mit nem akar és miért nem, de a lényeg nem látja a probléma megoldását. Talán az ő fejében elfelejtődött, hogy mindig a megoldásra kell összpontosítani, nem pedig az adott problémára. Látom, hogy a fiú érzelmei csatát vívnak ha szemeimbe néz, látom, hogy csillogó tekintete nekem szól, hogy számára nem közömbös, hanem fontos vagyok… de mégsem vagyok olyan fontos, hogy érdemben is tegyen értem. Mégsem képes olyan döntést hozni, ami egy irányba, egy érzelmi irányba vinné Őt és engem. Egyszer már megtettük, egy felé haladtunk, hiszen egymás párjai voltunk, de akkor kapcsolatunk végét egy több éves Új-Zélandi távolság okozta. Elszakított bennünket az élet egymástól. És ez most újra megismétlődik, újra ugyanott vagyunk. „Az élet körforgása” - mondom én. Azt hiszem évekkel ezelőtt, sem jó döntést hoztunk. A külön töltött tanulási évek fázisai után az élet újra érdemesnek tartott minket arra, hogy ismét szembe nézzünk a megoldatlan problémával és mára már sokkal érettebben sokkal felelősségteljesebben, sokkal nagyobb érzelmekkel… próbáljuk mindezt meglépni. Fel kéne neki is tűnnie, hogy ha valamit kétszer tesznek ugyanúgy elénk, akkor az, elsőre nem lett jól megoldva. Újra át kell kelni rajta, de nem úgy, ahogyan azt egyszer már megléptük. Már látom, akkor hibásan léptünk tovább. Az idő évekkel ezelőtt is adott egy választ, (elvitte Őt messzire) és most is ugyanezt teszi. És bár most is kitettük a mondat végére a pontot, vagyis egy olyan döntés született, aminek még nincs súlyos következménye, de nem hiszem, hogy ebben az esetben ez ismét jó döntés volna. Csak megismételni tudtuk, csak lemásoltuk első döntésünket. Félelemből, gyengeségből, gyávaságból, önmagunk féltése végett vagy egyszerűen azért, mert ez egyszerűbb menekülési útvonal? Ilyenkor nem kell erősnek lenni, nem kell a következményekkel, a felelősséggel elszámolni... Mért nem látja, hogy az élet úgy alakította ismét dolgainkat, hogy mindketten ugyanakkor érjünk ahhoz az útkereszteződéshez, aminél épp horgonyzunk.
"Az idő kereke forog, jönnek-mennek a korok. Emlékek lassan legendákká halványulnak, majd mítoszokká válnak, s lassan a feledés homályába merülnek, mielőtt a kor, melyből eredtek, visszatérhetne. …Egy korban, amely még nem jött el, egy korban, amely rég elmúlt már, a Fény és az Árnyék újra vívja soha véget nem érő háborúját."

Lehet naiv voltam, és nem láttam jól mondatait, nem értelmeztem jól szép szavait? Hinni, bízni kezdtem benne. Ez az, ami egy őrült nagy pofon után nekem a legkevésbé megy. Hinni és bízni valakiben. Mert aki megégette már magát, és aki fájdalmát képes volt sokáig magában hordani, úgy, mint én, Ő pontosan tudja, miről beszélek…
Sokáig nehezen hittem el magamról, hogy szerethető vagyok, hogy folyamatos téves önképzavarok soraival küzdöttem… ezek még be bevillannak mostanság is, bár kemény tanulás után mára már egyre kevésbé, egyre halványabban "zaklatnak". De a bélyege, a súlya, a nyoma bennem van: nehezen kezdek igazán megnyílni, és nehezen adom ki magam valakinek. Neki megadtam az esélyt, hittem, bíztam… és vártam. Nagyon vártam. Majd jött az a bizonyos beszélgetés...
Mindenből tanulunk. A boldogtalan időszakból, a boldog napokból, a magányból, a szárnyalásból …. Mindenből. Az adott pillanat tanulási fázisait nehezen éljük meg. Most nekem fáj. Fáj, mert a miértet még nem látom, nem értem… Talán össze tudom rakni a képet, talán van benne fényt kapott, ezáltal nem tiszta kép is, lehet az általam levetített kockák erősebb magyarázatok miközben az Ő szavait kéne mondogatnom… Tanulnom kéne ebből az egész beszélgetésből. Tanulnom kéne általa, az Ő és a saját magam álláspontjából… mindenből. Lesz még maratoni beszélgetésem vele, lesznek még érvek… de valahol pedig azt is tudom, megette a fene, ha bizonygatnom kell a dolgokat és arra várni, hogy melyik mondatom után gondolja meg magát! Nem ebben kéne bíznom, nem ezt kéne várnom.
Nem nagyon szoktam utána nézni havi horoszkópomnak, imént mégis rákattintottam. Az élet fura fintora, ha nem tudnám, még le is írja helyettem gondolataimat…Köszönöm szépen :-)
"Az április számodra nem lesz se unalmas, se könnyű. Olykor érthető módon súlyosnak fogod érezni a feladataidat, de néha hajlamos leszel túlzásba vinni a helyzet súlyosságának megítélését. Próbálj meg mindig a megoldásra koncentrálni! Ha nem a problémákkal vagy elfoglalva, hanem a kivezető út keresésével, akkor energetikailag nem az örvényszerűen lehúzó, hanem az emelő rezgések fognak dominálni benned, és körülötted is. Rengeteg könnyítő tényezőt és segítő kezet fogsz találni! Ebben a hónapban készülj fel rá, hogy több régi barát, ismerős, szerelem térhet vissza az életedbe. Ők okkal jönnek. Keresd meg ezeket! Próbálj meg elvonatkoztatni a konkrét személytől, és figyelj inkább az érzéseidre! Fontos, sorsszerű felismerésekre fogsz szert tenni. Olyasmikre jöhetsz rá, amik eddig visszatartottak. Tudatosításukkal viszont megkönnyebbülve léphetsz tovább, feljebb…"
Persze ezek után azonnal megnéztem a másik fél „előrejelzéseit” is.
„Áprilisban nagy jövés-menés lesz körülötted. Lesz, aki visszatér a múltadból. Lehet, hogy régi érzelmeket kavar fel benned. Semmi baj a nosztalgiázással, de ne azért vedd fel vele ismét a kapcsolatot, mert régen fontos szerepet töltött be az életedben! Igyekezz a jelen érzéseire figyelni!”
Jelen érzései hol vannak? Elképzelek egy rózsabimbót: szirmai zárva vannak, ragyogó, szenvedélyes érzésekkel teli szíve felett, ám még nem borult virágba, nem mutatta meg önmagát teljes pompájában. Kétségei nem engedik teljesen kivirágozni. Ő itt tart. Én már előbbre. Szerinte „az érzelmeinket kell most óvni.” Az enyémet és az övét. Szerintem pedig fél a következménytől, fél a benne elnyomott érzelmi világtól, amik felszínre tudnának törni, de inkább elfolytja… Ezáltal nem kell szembenéznie tettével, majd Önmagával.
Abban igaza van, hogy lehetnek megélt átélt boldog napok, percek, hetek, és a pillanatnyi boldogság óráit bekebelezhetjük, elraktározhatjuk, de abból csak ideig, óráig fogunk tudni táplálkozni. Az pedig nem elég. 1hónap múlva újra elszakít bennünk az élet. Ő ismét útnak indul a Föld túloldalára. Bár nem örökre, de kisebb megszakításokkal évekre utazik. Ez, most az örökkévalóságot jelképezi számomra. Mert bár megkaptam a kérdést, hogy a kétlakiság számomra milyen időtartamot jelent, de feleletem végén rögtön kaptam egy, -„az kivitelezhetetlen” választ. Csak a probléma villant be neki, nem a megoldás. A külön töltött idő alatt sok mindent tanultam. Mások által, önmagam által, általa... hiszen mindenki tanít és mindenkinek tanulnia kell valamit. A legfontosabbat már képes volnék megtenni érte. Anno ezt hibáztam el. Hiszen, első közös próbatételünknél még nem voltam elég erős ahhoz, hogy magam mögött hagyjam az itthoni dolgaimat. Mostanra talán elég erőssé váltam még ehhez is.… Szerintem erre a problémára több megoldás is létezik, de ezt a gondolatsort most inkább magamnak megtartom.

Az idő:
„Az idő a legérdekesebb dolgok egyike.
Szubjektív és objektív egyszerre.
Elmúlt és lesz.
A múltat felidézzük, kutatjuk, a jövőt tervezzük, megpróbáljuk megjósolni az elkövetkezőket.
Legrövidebb a jelenben. Mire megragadnánk, tovatűnik.”