Nehéz "Az idő"-t (előző bejegyzés) megemészteni, elfogadni és hozzá még mosolygó arcot is vágni. Ezekkel birkóztam az elmúlt napokban, az elmúlt héten.
Azért közben történt jó dolog is. Ugyanis az utolsó orvosi vizsgálatomtól számított 2 hét letelt, így ideje volt, meglátogatnom kórházi dokimat. Teljes nyugalommal várakoztam a várótermében, mert tudtam, vagyis inkább csak éreztem, nem lesz baj. Minden utasítást betartottam. (na jó csak igyekeztem mindent betartani)
Jókedvem akkor fokozódott igazán, mikor megláttam, szokásosnál kevesebben vártuk a vizsgálatot, az eredményt… A friss szellő átjárta a termet, besütött a nap, a székeken az emberek szinte csak magukkal voltak elfoglalva, észre
sem vettek… (ez utóbbit nem bánom) Talán már megszokásból, talán már ösztönösen nem tudom, de elővettem soron következő könyvemet és belemélyedtem soraiba.3-as „rajtszámom” nem indokolt sok várakozást, de én mégis „menekültem” a lefelé nézésbe, a könyvsorokba. Mikor láttam a 2. beteg is kijött, tudtam csukhatom be a kemény kötésű írást, én következem. Az asszisztensnő csak rám nézett és intett. -„Gyere, Te jössz.” Hát igen, amikor az ember ennyit jár ide, már szinte barátként kezelik. Lehet a professzornak köszönhetem, aki „továbbadott” erre a kezelésre, mint a saját betegét, lehet a cserfes számnak, ami mindig jókedvűen csak csacsog, és közben mosolyog, lehet egyszerűen csak megsajnáltak, hogy ilyen fiatalon ezt a kezelést kellett végig csinálnom… nem tudom. De igazán ez most nem is érdekelt.
Amikor beléptem abba a szobába, ahol dokim mindig gondterhelt arccal fogadott, most rajta sem láttam semmi ehhez hasonló jelet. Fura. Jó helyen járok? Lehet nem is engem várt? Lehet, összetévesztették eredményemet valaki mással…? Vagy egyszerűen mindenkinek csak jó kedve van? Mi van itt?
Nem tétovázott, azonnal belekezdett. -„Nem értem magát, most túl jó eredményt produkált. Hogy lehet ez?” És én csak ültem vele szemben, nagy szemeimet még nagyobbra nyitottam. Vártam, a kérdést válaszolja meg ő, hiszen ez az ő szakterülete. Ha az iránt érdeklődött volna, hogy kronológiailag mért így van felépítve egy film, akkor azt természetesen kapásból megválaszolom. Na de, hogy mért vagyok most jól… talán erős kérdés ez nekem. Csak nézte papírjaimat, friss leleteimet… közben fejét csóválta. -„Most akkor örülünk vagy sem?” -törtem meg végül a csendet. -„Örülünk, mert ezekből a számokból azt látom, hogy használt az első radiojód sugárkezelés. Ennek az eredménynek kellett volna már decemberben megmutatkoznia. Valószínű valami gyulladás lehetett magában, ami gátolta javulását. Nem mutat semmi jel arra vonatkozóan, hogy kiújult volna valami. Bár most meg a ló túlsó oldalára esett, vagyis alulműködése lett. De ezt könnyebb felhozni, mint a túltermelést megszüntetni….” Remek, gondoltam magamban, míg beszélt hozzám. Azért Damoklesz kardja még mindig ott maradt fejem felett. Hiszen, ha mégsem jók a leleteim illetve rosszabbodik állapotom, újra ihatok sugárlöttyöt. Ismét várhatok, ismét visszafelé számolhatom napjaimat… és ez a legrosszabb érzés.
Aztán egyeztettünk egy következő kontrol napot, mikor kiderül merre "billentem" tovább, (június 4.) majd utamra bocsátott. (Gyógyszerek szedése és a jóddiéta továbbra is megmaradt.)
Felemás érzések kavarogtam bennem. Most, akkor hogy is vagyok? Hirtelen minden annyira jó lett, hogy már túl jól vagyok? Azért ezt nem mondanám. Minap szüleimhez készülődtem ebédre, és az egyik sug
árgyógyszer pulzuscsökkentőjétől olyan rosszul lettem, hogy hirtelen nem tudtam, friss levegőre vágyom, vagy a wc közelebbi látványára vagy jobb lenne vízszintesbe vágni magam… Végül ez utóbbi mellett döntöttem és kb. két óra múlva jobb közérzettel ébredtem fel ismét. Aznap nálam, kétszer volt reggel egymás után :-)Megmondom őszintén, annak örülök, hogy nem kell innom ilyen színtelen, szagtalan, de nagyon ártalmas folyadékot, annak is, hogy nem kell a kórházba befeküdnöm, annak is, hogy végre valami mégiscsak dolgozott/dolgozik szervezetemben, hogy nem hiába roncsoltak szét bennem annyi mindent, (pl májamat) hogy …
Nem vagyok elégedetlen. Hiszen több mint 10éve diagnosztizálták már ezt a betegségemet, csak akkor fittyet hánytam az egészre, jól megvoltunk mi együtt. Csak időnként zavartuk egymást. Néha fájt a szívem, néha szenvedtem, de bírtam, mentem és tettem a dolgom. Most ez az, ami nem maradt büntetlenül. 10évért cserében lassú gyógyulási folyamatra tett az élet.
Végül beigazolódott, hogy amióta mostani orvosaim kezei alá kerültem, jó irányba mentem végig, csak ahogyan én is titkoltam betegségem, most a gyógyulásom pozitív iránya is rejtve maradt előttem. De eljött ez a csütörtöki nap és végre kaptam egy visszajelzést, ez volt a helyes gyógyulási út, ezen kell tovább mennem. Türelmemet nem veszthetem el, gyógyulásom útját jól járom.
"Az idő"-t meg majd csak elfogadom, majd csak megbékélek vele valahogy. Minden téren.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése