Nyuszi úton

Húsvét. Városi emberek már nem nagyon tartják ezt az ünnepet, szokást. Nekem még nem volt olyan évem, amikor ne készültem volna rá, ne festettem volna tojásokat…Mivel drága Nagymamám vidéken egy kis faluban élt, ezért szüleim általában oda vittek le minket húsvétolni. Előtte való napon mindig két dolgot kellett Bátyámmal megtennünk. Árok partján füvet szedni egy nagy barna fonott kosárral, majd fészkünket jól látható helyre tenni ennek az édes állatkának, nehogy ne találja meg a tett helyszínét :-)
(Bár az akkori „nyuszik”, mindig kijöttek megnézni a végeredményt, így beazonosították melyik fészek kié)
Másik pedig a tojásfestés! Imádtam dunsztos üvegekbe beletenni a frissen főtt tojást és várni a szép színt. Jó néha nem olyan színárnyalattá váltak, mint amilyet szerettünk volna, de mivel mi gyerekek készítettük, ezért szüleinknek csodás színben pompázott mindegyik. Pláne akkor, amikor még matricákat is tettünk rá, vagy saját kézzel festettük meg őket :-) (Na ez volt az a pont, amikor már tényleg el tudtuk rontani az egész művet) Ilyenkor este mindig izgatottan feküdtem le, és fejemben kavargó kérdésektől sosem tudtam gyorsan álomba szenderülni. Vajon kik jönnek el meglocsolni, milyen verseket mondanak…? Emlékszem, volt olyan év, amikor még ágyban ért a locsoló. Mit ágyban? Álomban ért engemet. Nekem hajnali, az itt élőknek már csak reggeli 6.30h-kor ott topogott a konyhában én pedig még ágyban szunyókáltam. Hát ekkor nem tetszett ez az ünnep! De, aztán gyorsan, morcosan, csipásan átgondoltam az egészet. Ha ennek a fiúnak fontos voltam, hogy bekopogjon és megöntözzön, mégsem bánthattam meg azzal, hogy kikiáltok: "gyere vissza később"… Így szélsebesen felöltöztem. (Kb. 10-15 perc, ez egy nőnél, bocsánat kislánynál elég gyors tempó. Hiszen a harisnya, a szép ruha, a copfkészítés…eltart egy ideig) Volt, mikor vödör vizet kaptam nyakamba, volt mikor szódásüveggel locsoltak meg, de kölnis „harmatos vízzel”, is megöntöztek engem, illetve minket. (unokahúgaimmal) Mi meg csak mosolyogva osztottuk a festett tojásokat, a pénzeket. Mindenkit megkínáltunk szülők által (ahogy cseperedtünk, általunk) sütött sütikkel, és az ilyenkor szokásos kérdések (hol jártatok már, hová mentek még) átbeszélése után vendégeink tovaálltak. Egy dolgot ilyenkor irigyeltem a fiúktól. Mindig rengeteg pénzt locsoltak össze. Na ez az, amit kicseszésnek tartottam! 4 sorért cserébe dőlt a pénz hozzájuk. Ezt nem is óradíjnak mondanám, hanem "szódíjnak", vagy "betűdíjnak". Az jobban fizet. Mi készülünk, tojást festünk, sütünk, takarítunk… Ők meg csak jól laknak, megtömik hasukat és mindezekért még pénzt is kapnak! Ráadásul csak abba a házba kopogtatnak be, ahová Ők akarnak. Mi csajok meg nem válogathatunk, hogy kit engedünk be, mi nem lehetünk válogatósak. Na, mindegy. Azért ez nem okozott akkora lelki törést. Vagy igen? :-) Legjobban az fájt, amikor láttam Tesóm kéjes arcát, amint megszámolja összelocsolt pénzét… majd pár héttel később az abból vásárolt vadonatúj stoplis cipőjét a lábán. És én mit vehettem? Na mit? Egy nagy mély levegőt :-) Amióta Bátyámnak gyerekei vannak a szokásokat Ők vették át. Előtte való napon tojásfestés, sütés, takarítás, fűszedés a barna fonott kosárba, fészekkészítés…. Fészkekbe való ajándékokért a „nyuszi” tegnap bevásárló körútra indult. Nem szeretem, amikor csoki tojással, csoki nyuszikkal árasztjuk el őket… ezért nyakamba vettem a várost és nézelődtem. Sok mindent láttam, sok mindenen nevettem. Hová fejlődött a mai gyerekvilág? Milyen kütyükért tudnak rajongani a mai lurkók. Borzalom. Néhány dolognál azt sem tudtam, mit ábrázol, miket lehet összerakni a darabokból… Pedig tényleg nyitott vagyok a mostani csodákra, de ehhez már több egyetem elvégzése is kevés volna, hogy megértsem a lényeget. Aminek nagyon megörültem, az egy könyvespolc közepén lakozó Pöttyös Panna könyv. Kezembe vettem, belelapoztam, hirtelen kislányként láttam magam, ahogy olvasom a könyvet. Két copffal, rövidnadrágban, kint az udvaron, vagy a hűvös szobában… megszűnt számomra létezni a külvilág. Valahogy így éreztem most is magam. Engem, családunk néhány tagja Pankának hív, ami számomra igen kedves név. Mert nekem Pöttyös Panni volt a kedvenc olvasmányom. Nem tudom pontosan megmondani, nem emlékszem hányszor olvastam el történeteit, de kívülről fújtam őket. Pöttyös Panni Hetedhétországban, Szia Világ, Bolondos szerszámok, Eleven képeskönyv, Csupaszín, Harkály anyó, Zsákbamacska, Rőzse néni kunyhója, Pöttyös Panni az idővonaton… Ezek mind Szepes Mária zseniálisan, lebilincselő Pöttyös Panni sorozatának könyvei. De sajnos vissza kellett tennem a polcra, mert Tesóm fiú gyerekeinek mégsem vehettem meg őket, lánya Lilla pedig túl nagy hozzá. Náluk HSM őrület van. (igen, ők így mondják, én meg tanulom a trendet, ezért így írom) :-) Végül egy kis keresgélés után nagy mesés ládák mellett döntöttem, amikbe „kacat szigetük” kincseit rejthetik el. Persze az alakok, amik rá vannak nyomva az oldalára, a tetejére, aljára pont olyan arcok, képek, amik az ő kedvenc meséik, filmjeik szereplői. Nem hiszem, hogy mérete gondot okoz majd a telepakolásnál. :-) Nekem anno nem ládám volt, hanem játék kofferem. Egy maci díszelgett az elején, aki helikopterrel repült. Ebbe pakoltam be állandóan a féltett kincseket, a játékokat… pont úgy, mint majd teszik ezt ládáikkal Lilla, Zsombor, és Bálint is. Sajnos már nincs meg gyerekkori játék kofferem, de még ebbe a lakásba is fontosnak tartottam magammal hozni néhány régi emlék tárgyait, figuráit, leveleit… Mert lehetünk kicsik vagy nagyok, fiatalok vagy öregek… az emlékek illetve az ezzel járó „kacatokat” szívesen pakolgatjuk egyik dobozból a másik ládába. Éppen ezért, én tudom, (legalábbis nekem) mindig jól jön egy új láda is :-)