Kis csillag

Fel kéne hívnom a dokimat. Abban maradtunk, hogy augusztus közepén jelentkezem és megbeszéljük a szeptemberi kontrolom időpontját.
Picit tartok tőle, mert ha nem lesznek jók eredményeim, akkor lehet, ismét kapok egy kezelést. Újra kórház, újra elzárás… újra végig kell csinálnom mindent elölről.

Ki akarok törni ebből a körforgásból. Már elegem van.
Nehéz ezt a betegséget kés, vagyis műtét nélkül kezelni. Én pedig nem akartam, hogy vágjanak.

Főleg nem a hangszálaim környékén. Néma embernek az anyám sem értené a szavát :)
Minden embernek másképpen reagál szervezete ezekre a folyadékokra, amikkel engem próbáltak gyógyítani. Az enyém elég furán.

De aki ismer, az tudja, egyébként sem vagyok egy egyszerű eset. :) Velem bármi megtörténhet. 10 éve tudom, hogy beteg vagyok, de fittyet hánytam az egészre. Fájt? Nem! Zavart? Nem!

Mindaddig, kacérkodtam vele, amíg ő komolyan nem jelzett.

Emlékszem akkor már vittek, én meg remegtem, nem bírtam uralni testem rázkódásait…. Borzalmas érzés. Már tudom mit érezhet egy parkinson-kórban szenvedő.
Azonnal rám csatolták a gépeket...mindenki rémülten futkosott…
Most már csak mosolygok ezen, de ha eszembe jutnak az orvosok tekintetei, a féltés, az aggódás akkor máris az ellentéte érződik rajtam is.

Mindenhol riadt szempárok, senki nem értett semmit.

Olyan gyorsan és hangosan szóltak a számomra idegen gépek, hogy kedves szomszédom (aki azonnal bevitt) meg is kérdezte:

-"Ugye csak azért hallom ezeket a hangokat, mert a gépeket most kapcsolták be?"

Dokinő pedig hirtelen csendre intette és közölte:

-"Nem, ez a Kriszta szive, pulzusa..."

Jött is a nyugtató, meg a szívgyógyszer… Majd a folyamatos vizsgálatok, új orvosok, más helyek, új kórházak, új gépek … És végül kikötöttem a mostani dokimnál. (ezekről korábban írtam)
Már várja, hogy hívjam, de valamiért nem akaródzik ez még nekem.

Még picit tolok a napokon. Pedig lehet jobb volna túl lenni rajta.

Azt kell mondjam, már elegem van abból, hogy megint agyonszurkálnak, megint kinéznek a váróból, ismét jönnek a pillantások, a tekintetek….

Már hallom a jól belém „rakott” mondatokat:

-„Ilyen fiatal és már ezen az osztályon van”.

Döntöttem, hétfőn felhívom. Jobb előbb túlesni rajta. Most ezt érzem.
Ma felhívhattam volna, mert tudom bent volt a kórházban, de nem bírtam tárcsázni számát. Valamire vártam. Erőre, jelre, egy noszogatásra, egy szóra, egy öröm levélre… Magam sem tudom, hogy mire.
Imént szomszédommal beszélgettem kint teraszomon. Közben hulló csillagokat akartunk keresni, mert mindkettőnkre ránk fér a kívánság listánkról való (legalább) 1 kérés teljesítése.
De a fránya felhők eltakarják előlünk őket. Még ez is. Miért teszitek ezt?
Legalább egy valamit had kívánjak. Olyan nagy kérés ez?
Nem is tudom mi volna az. Új munka, pasi, vagy egészség. Talán csak a sorrend lenne más. Talán. Ki tudja.
Jönnek, mennek a felhők.

A sziget zaja rondít bele a csöndbe. Kertvárosban lakom és nem is közel a Hajógyárhoz, de az idei fesztivál valahogy mindegyiknél hangosabb. Idáig elhallatszik a zenebona.

Idén nem vágyom oda. Nem akarok tombolni. Most csöndre vágyom és ez most nincs.
Teraszomon pislákolnak kis lámpáim, virágjaim kinyílva, laptop az ölemben én meg a kényelmes napozóágyban, bort iszogatok. Ez most nem szekszárdi :) ez villányi száraz, vörös. Ez van itthon, meg Tokaji… De a villányi hívogatott.
Szeretek esténként kiülni borozni és elmélkedni. A tücskök ciripelnek, néha fel fel villan egy repülőgép fénye… Sehol egy csillag. Felhők takarják őket. Olyan a látványa, mint mikor a lepedőt leteríted az ágyra és az teljesen sima, hívogató. Most szívem szerint bele ugranék a felhőbe. Ott elnyúlnék, és fentről nézném a sok fényt, az épületeket, a parkokat, a hangya nagyságúra összetöpörödött embereket…
Talán ettől a töpörödéstől félek. Mert ha új kezelésre kell jelentkeznem… úgy fogalmaznám meg finoman, összemennék, és az nem lenne jó.

Ólom tartály, ólom mellény, sugárfolyadék… Brrrr.

Már ismerem ezt az érzést. És ez nem a Silán :)

Ezek a kezelésemhez tartozó dolgok.
Hol egy csillag? Még mindig nem látom őket, nincsenek felettem. Pedig volna értelme a kérésemnek.

-"Látod kis csillag, nem akarok én sokat. Csak egy apró kérés. Neked apró, nekem nagydolog volna. Kérlek, bújj elő."
Boromat kortyolom. Ez most jól esik. Hogy lenne nekem bajom, mikor mindenem megvan? Nem is értem mért kesergek. Nincs is mire. Vagy mégis?
Tavaly lezártam egy kapcsolatot, majd utána visszatért valaki az életembe. De ő most már nem ezt a csillagot látja, (megjegyzem én sem, hiszen elbújtak) hanem a föld túloldalán lévőt nézi. Igaz, ott épp most a napocska ereszti ki sugarait… Ebből is látszik közös útkereszteződésünkből nem tudtunk egy felé elindulni.

Én a Holdat látom, ő a Napot.
Nem egy az utunk.
Sokszor váltunk e-mailt, mint ahogyan ma is. Hiszen a munkát, a filmeket ettől függetlenül közösen készítjük.
Októberben beköltözünk egy montírozóba, és készre vágjuk azt, amin az elmúlt hónapokban ténykedtünk. De addig még forgatások, ötlettelések… sok munka vár ránk. Ő ott dolgozik vele, én pedig itthon.

Ott és itt. Ez is a távolságot mutatja.
Fura, mert bár van bennem csalódás és büszkeség, mégsem tudok haragudni rá. 7 oldalas levelemre eddig válasz nem érkezvén (gyanítom már nem is fog) pontosan tudja, tartozik vele, és át fogjuk beszélni mindazt, amit akkor papírra vetettem. Ha szemtől szembe kerülünk egymással, jönni fognak a mondatok, a védőbeszéd…
Úgy, ahogyan mikor itt járt nálam és 7h-át társalogtunk.

Annyi különbség lesz, hogy én már nem fogok érvelni, már nem fogok harcolni. Elfáradtam, belefáradtam…
Nem akarok olyan kapcsolatot, ahol nincs meg az egyensúly. Ahol több áldozatot kell hoznom azért, hogy boldog lehessek. Ahol feladva önmagamat és utamat, nem jó érzettel kéne haladnom.

Tudom egy hajó sem járja az élet óceánját úgy, hogy ne találkozna viharral.

Sajnos hajóm ettől a vihartól képes volna állandó hajótörést szenvedni, így oda nem vágyom.

A hajóról való menekülés közben is olyan ingoványos talajon lépkednék, ahol bármikor elsüllyedhetnék. Megfulladni pedig nem akarok. Abból egyszer elég volt. Hiszen a válóperem után darabokra hulltam szét, innen kellett újra építeni életem minden egyes részét. Sikerült.

A legjobban sikerült.

Pontosan úgy, mint mikor egy számítógép vírusossá válik, és le kell mindent gyalulni róla, majd a működéséhez az összes programot újra kell telepíteni rá. Nálam is így történt mindez.

Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni. Ez pedig nem a múltban keresendő.

-"Szóval kis csillag hol is vagy? Kérlek bújj elő!

Látod rám férne néhány kérés teljesítése arról a kívánságlistáról.

Na jó, tudod mit? Adok még egy kis időt. Mondjuk hétfőig."