Xavér a marionett báb

Elindultunk. Napfény, jókedv, gondtalan kilométerek…
és a Déli pályaudvarnál máris megálltunk.
Én a gyógyszertárba, egy lány meg az autóba ugrott be. Utána pedig irány a Balaton.
3 lány egy kocsiban. Azt hiszem, erről többet nem kell írnom. :)
Mindenki tudja, hogy az éneklés, a sok beszéd, aminek számunkra volt alja :) a nagy nevetések milyen mennyiségben jelentek meg. Egy dologra azért próbáltunk koncentrálni. A 89-es kilométerkőre.
Minket ismerve még mindig mennénk előre, ha nem figyeljük a zöld táblákat. De most szerencsére résen voltunk, mint Kuzmics felügyelő, nem hajtottunk tovább.
Első dolgunk mi is lehetett más, mint megkeresni "Zséművészt", aki állítólag már várt bennünket. Ezt mi annyira nem érzékeltük, hiszen nem találtuk „helyén”. Hogy mi várjunk egy pasira? Na azt már nem.
Ellenszavazat nélkül döntöttünk: "irány kávét inni."
"3 lüke pesti liba" - gondolhatták rólunk a parti cukrászdában. Sosem nevettünk még ennyit, mint ott és akkor. Csak úgy röpködtek a poénok, a megjegyzések… Vertük az asztalt, töröltük könnyeinket, sminkünk már rég a múlté volt addigra… :)
Mikor kezdtük kínosan érezni magunkat, vagy inkább a közelünkben ülők, ekkor visszatértünk a sétány "főterére". Lám, lám „grafikusunk” már ott téblábolt. Meglepő ölelő üdvözlés, és baráti kézfogás… ki mit érdemelt :) Egyeztettük vele programunkat (az övé késő estig rajzolás) majd elvittük kedves Napsugarunkat a dolgára, ami természetesen nem sikerült zökkenőmentesre. Vonat előtt kellett volna megérkeznie a füredi vasútállomásra, de mire odaértünk már a vonat befutott. Így Napsugár is futott egyet, ugyanis segítenie kellett kerékpárokat leemelni. Mi ezen is csak nevettünk, más biztosan nem. :) Majd lányos zavarunkban kétszer lefulladt autónk, ezáltal nagy sor torlódott össze végettünk… aztán egy forgalmatlannak hitt utcában sminkigazítás Virággal, és séta vissza a partra. "Zséművésszel" beszélgetés, vagyis inkább munkájában feltartás, pici fejmosás, majd az általa „támogatott Helló Kitty" fagyizóban „landolás”. Ezt az élményt semmiképpen nem akartuk kihagyni. :)
Mennünk kellett. Nem szerettünk volna rossz helyet, ezért 1h val a koncert előtt elindultunk célállomásunk felé. Az óváros legmagasabb épülete, az egytornyú "fehér templomhoz" igyekeztünk.
Itt ért bennünket az első sokk. Megrökönyödve vettük tudomásul már mindenki ott téblábolt a templom előtt.
„Abban a világban, ahol túl sokáig csakis a beszűkült képzeletű, szerény tehetségű, rossz technikájú orgonisták uralták a mezőnyt, a 22 esztendős Varnus Xaver, ki túlárad mind tehetség dolgában, mind virtuozitásban, mind pedig képzelőerejének gazdagságában, gyorsan rajongókra fog lelni.”
Ezeket a prófétikus sorokat 1986. augusztus 20-án írta le a hírneves észak-amerikai zenekritikus, Arthur Kaptainis a Montreal Gazette hasábjain.
Ő már akkor tudta, hogy milyen tömeg lesz Xavér összes koncertjén. :)
Aztán rájöttünk, aki jeggyel érkezett, azokat soron kívül beengedik. Mosolyogva megelőztünk mindenkit.
Nyert ügyünk van – gondoltam. De ez a széles jókedv azonnal lefagyott arcunkról és megérkezett a 2. sokk is. A templom, zsúfolásig telve.
Átverekedtük magunkat mindenkin és mindenen (dobon, marimbán, pótszékeken, embereken) mire végül találtunk olyan padsort, ahol helyet tudtunk foglalni és elkezdtünk várni…
Mást nem tehettünk, mert ha felállunk félő 1 másodperc múlva más ül helyünkön.
A templomban a helyen kívül a levegőt is keresni kellett. Ráadásul ami bent szorult a teremben az sem a tavaszi szellő illatához volt hasonlítható.
A főbejáratnál 21h után pár perccel már állóhelyekre sem engedték be a későn érkezőket, egészen egyszerűen azért, mert állóhely sem volt már.
Ültünk, vártunk és türelmetlenkedtünk. Mi akartuk ezt az estét! Jó nem ilyen formában, erre nem számítottunk. Aztán tanakodtunk vajon ebben a levegőtlen templomban mennyi ideig tarthat majd a koncert?
Kiegyeztünk 5 ájulással :) Gondoltam, az elég rövid lesz, ugyanis az átlagéletkor igen magas volt.
Egyszer csak taps, lábdobogás és és, és ... nem történik semmi.
Ez kb. 5 perc múlva, újra megismétlődik, és és, és ... végre megérkezik Varnus Xavér. Érte, miatta jöttünk. Na meg Johann Sebastian Bach jól ismert muzsikáiért, amik új hangszerelésben szólaltak meg. Köszönhető mindez az orgonavirtuóznak és az Artisjus - díjas Talamba ütőegyüttesnek.
Xavér se szó, se beszéd azonnal belekezdett. Mit belekezdett? Bekezdett.
Tátott szájjal hallgattam és néztem. Ilyen nem létezik…
Csodáltam a kezét, az ujjait, az arcát… majd megfordult és elmesélte az est első történetét. Mindenki hangosan nevetett.
Aztán visszaült „helyére” és újra játszott.
Én pedig néztem a lábát, a tekintetét, az ujjhegyét… és jött a következő történet. Jártunk Bergamóban, New Orleansban… számomra ismeretlen sztorik a világ legkülönbözőbb székesegyházaiból, füstös kocsmáiból… Jacques Loussierről az immáron hetvenöt esztendős, legendás jazz zongoristáról…
Közben bevonult 5 fiatal srác. Az általunk kerülgetett hangszerekhez odaálltak, elkezdtek játszani.
Ők Talambáék. :) velük együtt pedig megérkezett a jazz!
Igen, az a fülbemászó jazz.
Erre a zenére Xavér „rájátszotta” Bach műveit és máris egy olyan kavalkád alakult ki, ami egy teljesen új műfajt formázott meg. Ilyen nincs! És mégis van :) Hát hallom, látom…
Mintha minden a feje tetejére állna, pedig nem így van. Minden a helyén van, és mégsem úgy hangzik, nem úgy látszik. Belecsípek a kezembe. Meg akarok győződni arról, nem álmodom e? A fájdalom utolért, tehát valóban Balatonfüreden a templomban ülök és hallgatom ezt a frenetikus kavalkádot.
Időnként olyan hangosan szólt minden, hogy mikor barátnőimmel összenéztünk, megállapítottuk 1 ájulás már ott a hangszerek környékén biztosan lehetett.
A világ legnagyobb hordozható koncertorgonáján a Rogers Trilliumon, amely hangzásában és technikai tökéletességében felülmúlhatatlan Xavér csak játszott és játszott… én pedig elgondolkodtam az általam vetített képeken. Láttam egy őszi vízpartot, ami a távolban az elmúlás érzetét nyújtotta, de ahogyan egyre jobban átvette a jazz a zene szerepét, megjelentek az érzelmek, mint ahogyan a képen a meleg színek. Magány és vágy. Talán így lehetne a legjobban megfogalmazni mindazt, ami számomra abban a pillanatban lefutott képzeletem filmszalagján.
Figyeltem Xavért miközben játszott. A keze, az újja, a lába, a feje, az alkarja, a … mind mind külön mozgott. Egy marionett bábúhoz tudnám hasonlítani, akit a bábosok úgy „rángatnak” ahogyan ők szeretnék. Minden porcikájukat tudják egyszerre, de külön-külön is mozgatni kedves figurájuknak. Xavért is ilyennek láttam. Önmaga „rángatta” testrészeit és mindezt tökéletesen.
Én is voltam már marionett bábú. Egy 4 éves kapcsolatomban a fiú a vége felé már csak játszott velem. Illetve önmaga sem tudta eldönteni valójában mit is akar. 4. évben időnként megjelent életemben, időnként meggondolta magát… (ezek hetente váltakozó állapotok voltak)
Aztán édesapám egyik alkalommal leültette étkezőnk asztalához és közölte a fiúval:
- „Ide figyelj! A lányom, nem egy marionett bábú, akit csak úgy rángatni lehet. Döntsd el mit is szeretnél.”
Persze ott megkaptam, hogy csak engem … Volt még pár szép hónapunk, majd végleg bezárult az ajtó. Mindenki ment a maga útján tovább. Ez a fiú, sok mindenre képes volt értem. Még ezüst gyűrűt is húzott az ujjára, hogy pajzsként védje magát a nőktől. Elmesélte, ha rajta van a kapcsolat szimbóluma az ujján, mennyire elkerülik a nők. Ha nem veszi fel, akkor pedig szabad "prédának" nézik. Ugyanígy volt az autókkal is. Ha szülei autóját vezette minden nő megnézte, ha a sajátját, észre sem vették. Azok a fránya külsőségek. Sokan a szemünk által vetített képeknek hiszünk, pedig nem kéne. Sokszor megtévesztjük önmagunkat a látottak végett.
Nem szabad a szemünknek hinni a dolgok mögé kéne látnunk. :)
De vissza a koncertre. Bach + Jazz + Jazz-Bach.
Ezt így fordítanám le:
Zseniális + leírhatatlan + leírhatatlanul- zseniális.
A 2. óra végefelé „önök kértéket” játszottunk.
Xavér, általunk bekiabált két népdalt összekevert, és azt orgonálta el. (Tavaszi szél vizet áraszt és az A csitári hegyek alatt) Rögtönzött! Ebből egy 10 perces áll-leesés, majd percekig tartó tapsvihar lett.
Hallottunk egy fiatal gitárvirtuózt is, aki Bach egyik művét kísérte hangszerével. Orgona és gitár.
A jazz után egy sokkal szerényebb dallam, halkabb hangzás…
Koncert legvégén jött a közös éneklés. Tavaszi szél vizet áraszt első két versszakát énekeltük el, miközben Xavér orgonán kísérte "kórusát". :)
Vastaps, meghajlások, kivonulás, lábdobogás… újra zenélés…
De sajnos ez is véget ért egyszer.
Esténk viszont még nem. :)
Kedves barátainkat elvittük szálláshelyükre, mi pedig visszamentünk forgalmatlannak hitt „utcánkba” ahol átöltöztünk az autóban, :) miközben percenként megjelent hol egy család, hol egy szerelmespár, hol kutyát sétáltató emberek… majd Virág barátnőmmel és "Zséművésszel" irány a Tagore sétány, ahol a borhetek előestéjén megkóstoltunk néhány finom bort.
Cuvee, riesling, chardonnay és pici tramini volt a sorrend.
Elmélkedtünk az életről a párkapcsolatokról…
Holdfény, vízpart, kellemes borok...
Jó kis lezárása lett volna a napnak. De még a visszaút előttünk állt...