Kenya-i edzőtábor

Édes, drága, kedvenc unokabátyám mikor megtudta, hogy Kenyába készülök, azonnal felhívott.
„Normális vagy? Megőrültél? Önkéntesnek állsz Kenyába…?
Krisztuka, te nem mehetsz… Nem engedlek el…”
De drága. Gondoltam magamban. Még el sem indultam, Ő máris aggódik.
Az Ő nem más, mint Péter.
Családom, bocsánat unokatesók közül Ő az, aki a legközelebb áll hozzám. Talán, mert rengeteg közös élményünk van, talán mert mind a ketten saját családunk fekete bárányai vagyunk, talán, mert...nem tudom.
Nem volt olyan nyár, amikor ne találkoztunk volna. Ilyenkor az unalmas szürke hétköznapok mindig megszínesedtek. Jó, ebben neki nagy szerep jutott, hiszen a sok csínytevésben mondanom sem kell nem én, hanem Ő járt élen :) Éjjeli samponcsurgatás fülünkbe, tv híradós játszás, vaddisznó elől menekülés, puskával a dió lelövése a fáról, szálloda medencéjében ruhástól csobbanás, transzvesztitának öltözés...
Lehet ez utóbbi videófelvételt fel kéne a blogba rakni? :)
Szóval Ő Péter, a kedvenc unokabáty.
De hol is tartottam? -„Normális vagy? Megőrültél? Önkéntesnek állsz Kenyába…? Krisztuka, te nem mehetsz… Nem engedlek el…”
Miután én is szóhoz jutottam mellette, megértette csak 1 hónapra megyek, és nem egyedül. Megnyugodott.
Abban biztos voltam, útravaló és jó tanács nélkül nem fog utamra engedni. Arra viszont nem számítottam, hogy segíteni fogja felkészülésemet. :)
Teszi ezt mindazért, mert talán félt, talán csak fel akar készíteni, hogy semmi ne érjen váratlanul… Talán egyszerűen csak jól ki akar cseszni velem….
(ezt mindenki döntse el a fenti példák alapján, melyiket gondolja róla)
Múlt héten, miután megérkeztem hozzájuk, rögtön két dolgom volt.
Egyik, hogy kipakoljam bőröndöm tartalmát, másik, hogy közben kávét kérjek, mert a fáradtság eluralkodott testemen. Gondoltam lehörpintek egy jó kis koffein adagot és máris társaságképes, vagyis inkább társalgásképes vagyok. Miután nagytáskámat automatikusan bepakoltam „szobámba”, rám nézett és elcsodálkozott.
-"Mit csinálsz? De hát ez már nem a Te szobád… Gyere velem…”
Nem értettem mit akar. Mért nem itt alszom? Mért pakoltat velem át máshová… Mi vaaaan? Meglepetésemre a lakás felső részén lévő teraszon, ami levezet a kertbe, kitessékelt. Hová megyünk? Hiszen erre már nincs több szoba? Mosolyogva rám nézett és csak ennyit mondott:
„Na, ime, itt az első kenyai edzőtáborod. Pakolj ki, rendezkedj be… Aztán ha kérsz valamit, szólj. Be ne gyere a házba, mert Kenyában sem lesz lehetőséged az összkomfortra.”
Mivel 5perccel előtte kértem meg őt, hogy készítsen nekem egy kávét, máris megvolt az első feladatom: Tüzet kellett volna gyújtanom. De se gyufa, se öngyújtó, se nagyító nem volt nálam. Mért hoztam volna? Tudtam én, hogy itt fogok kikötni? Neeem. Picit sajnálva vettem tudomásul, kávé „kilőve”. Megszemléltem kenyai udvaruk (bocsánat lakásom) elrendezését. Bízom benne, szocpol támogatást nem vettek fel rá. :) Miután mindenkivel összebarátkoztam, bemásztam szálláshelyem belső „elrendezését” is megnézni. A kényelem fontosabb, mint a külsőség. Sátor belsejében található hőmérséklet, azt hiszem valóban hasonlítható a Kenyaihoz. 9 kilót fogytam, az elmúlt hónapokban, de ha sokáig bent feküdtem volna, szerintem a célnak kitűzött 6 kiló, amit még szeretnék leadni, pikk pakk leolvadt volna rólam. :)
Minden ház ajtaján van névtábla, vagy valamilyen tábla… Még Micimackónak is. Így az enyém sem maradhatott csupaszon. Ezek igazán „hívogató” sorok...:)
(Képre ráklikkelni és úgy el lehet olvasni a sorokat)
Ettől még az elefánt is "beájult", bocsánat leájult a sátort tetőről... :)
Az első nagy vadat máris elejtettem. :)
Örségben is „álltam” puskával a kézben. Bár vadjaim, a zsiráf, a krokodil és a kutya elég védelmet adott, de Péternek abban igaza van, mindenre fel kell készülnöm.
Főleg arra, hogy legyen majd nálam lassúbb táborlakó is, hiszen ha megtámadnak, és menekülni kell ne én legyek az utolsó…
Mit szoktak mondani?
Szégyen a futás, de hasznos. Hogy is van ez? Szégyen a futás?
Vagy hasznos? Nem...nem hinném, hogy szégyen!
Kenyában pedig biztosan hasznos is.
Du-i program: fürdés a Duna Holtágában. (strandon) Szentendrei lány lévén gyerekkorom legtöbb idejét a Duna mellett töltöttem. Nem tudom miért, de ha 1 hétig nem látom ezt a folyót, hiányérzetem támad. Pontosan ezért, ha egy hosszabb útról térek haza, lehúzott ablak mellett mindig a rakparton autózom. Imádom ennek a víznek az illatát, a látványát… veszélyes és tekintélyt parancsoló, mégis látok benne békességet és nyugalmat is.
Ellentétek, de az én szememben mégis jól megférnek egymás mellett.
Szóval fürödtünk a Dunában… Igazából most jutott eszembe, hogy ez már egy próbatétel volt? Vagy csak egyszerűen hűvösre vágytak ők is? :)
Vagy szimplán útban voltam?
Péter nem jött le fürdeni. Egy barátjuk nyaralójában maradt, isteni bográcsos vacsorát készíteni nekünk. Hozott íjat is, amivel vacsora előtt a fiúk gyakoroltak. Felajánlottam, hogy ha fut előttem, mozgó vadra való lövészetből azonnal vizsgázhatnék is…
Nem értem mért, de ez az ötlet nem tetszett neki :)
Biztosan a fokozatosságot kell tanulnom. Mindent egyszerre nem lehet. Történt ugyanis, hogy lövészet alatt rám bízta a bográcsra, illetve a vacsorára való odafigyelést (5 percenként kevergetés, bogrács rázogatás volt a feladatom) Mi ez nekem? Szeretek és állítólag jól is tudok főzni.
Azt kell mondjam ezt itt jól titkoltam. :)
Mikor visszatértek az íjjászkodásból, akkor vette észre, nekem ebből a feladatból is sikerült megbuknom.
Egy nagyon fontos tényező elkerülte figyelmemet. Elaludt a tűz. Úgy meg nehéz főzni… Lehet a finom szekszárdi száraz vörös vonta el figyelmemet? :) Nem tudom. Szóval a tűzön aznap másodjára buktam el… Mennyivel egyszerűbb otthon a jó kis tűzhelyemen főzni. A vacsora, a bor, a társaság mind mind első osztályú volt. Egy valami nem kellett volna oda.
Ők nagyon nem hiányoztak. A szúnyogok!
De aki este kint akar étkezni a nagy fák alatt és mindezt a Duna közelében teszi, annak ezekkel is meg kell birkóznia… Elég, nem panaszkodom tovább. Kenyában sokkal nagyobb, több, veszélyesebb dologra kell majd oda figyelnem.
Tehát jobb idejében felkészülni még az olyan esetekre is, amikről azt gondolnám nem probléma.
Attól tartok legközelebb a kenyai ételek, italok "izgalmas" íz világából fogok vizsgázni. Kisgéppel való repülést már kibírt a gyomrom, gyanítom ezt már nem fogja. Lehet a végén visszasírom első "edzőtáboromat"...?
Minden csak megközelítés kérdése :)