Filmes napok

Ahogy öregszem, egyre jobban szeretem az elgondolkodtató filmeket. Az elmúlt napokban 3 ilyennel „vettem körbe magam”. Fura. Pedig nincs rossz kedvem, nincs miről agonizálnom…
Vagyok, élek és örülök. Mert örülni lehet, sőt kell is. Akár a szép időnek, egy mosolynak, egy örömkönnynek, egysoros levélnek, egy segítő kéznek, egy meglepi szülinapi bográcsozásnak… mindennek. Mert az élet szép, csak néha bárányfelhők takarják el egünket, amiket képesek vagyunk azonnal viharfelhőnek látni… ezáltal semmi mást nem teszünk, csak megteremtjük önmagunk baját.
Idővel rájövünk, hogy nincs az életnek olyan tragédiája, olyan negatív érzete, amin ne lehetne túl lépni.
Szomszédommal való egyik esti sétám beszélgetésének tárgya is valami hasonló volt.
-"Mért nem tudunk elengedni?"- tette fel a kérdést. Mért van az, hogy a legtöbb ember csak sajnáltatni tudja magát, csak a negatív mondatokat ismétlik… Arra jutottunk, -"azért, mert azon legalább uralkodhatunk, mert az a miénk, az a sajátunk."
Aki csak a tragédiában él, aki nem lép túl rajta, aki csak szorítani tudja a dolgok nem jó oldalát, az önmagától fosztja meg azokat a kellemes élményeket, amiket ezáltal, sikeresen kikerül.
Több mindent el lehet engedni. Belső feszültséget, rossz beidegződést, régi párkapcsolatot, emlékképet… múltat! Feszültségeinket, saját félelmeink irányítják. Be akarjuk biztosítani magunkat, ezáltal aggódva ragaszkodunk bizonyos külső formákhoz, amik nem engedik lényünket szabadon lélegezni. Ilyenkor csakis a bizalom és az elengedés segíthet. Ha meg akarunk szabadulni kínzó feszültségeinktől, de belső magatartásunkon semmit nem vagyunk hajlandóak változtatni, csupán felületi kezelést végzünk. Úgy is mondhatnám, összeszorított marokkal nem tudunk lazítani, csak akkor, ha kinyitjuk kezeinket és elengedjük, amit benne szorítunk. (A koldus sem becsukott tenyérrel kér) De ne úgy fordítsuk le ezt, hogy akkor most majd görcsösen elkezdünk erőlködni, hogy sikerüljön az elengedés…
A dolgok gyökerének felkutatása, rávilágítása az első lépcsőfok…és onnantól jöhet az öngyógyítás.
Elmúlt estéim három filmje volt az, ami mindezekre különböző szemszögekből is rávilágított.
Csütörtökön a Zsidó filmfesztiválon jártam. Nem volt megterhelő beülni a kényelmes „mozi” székbe, pedig a „Hagyd a köveket” című filmet már snittről snittre, kockáról kockára ismerem. Meg sem tudom számolni hányszor láttam már. Főleg azért, mert a film utolsó javítási fázisában, tervezésében már nekem is részem volt/van :)
Hogy egy kicsit közelebb hozzam a film tartalmát talán (kritikámat már egyszer megírtam. Klikk ide) a beharangozó „füzet” sorai segítenek nekem ebben a legjobban.
"Kétezer ölnél messzebbre nem szabad szombaton, ünnepkor menni. (Egy ölÍ=60cm)
A kétezer öl, a község, vagy város legvégső házától számítódik.
Ezt úgy mérjük, hogy a helység legutolsó házától mérünk először hetven ölet és ezen hetven öl után mehet még kétezer öl távolságra, de távolabb nem ehet. Friemann Izsák: A zsidó vallás törvényei.
Aznap szombat volt, amikor egy kis csapatnyi busz elindult Körösladányba és Mezőberénybe. Az utasok jórészt a déli féltekéről; Melbourne-ből érkeztek. Közöttük Julie Szegő is, aki Ausztráliában született, szüleinek késői gyerekeként. Felnőttként lefordította angolra édesapja magyarul megírt emlékiratait, kislányként azonban gyakran kifakadt az örökös téma hallatán: „Can’t we give Auschwitz a break tonight?” (Nem maradhatna ki a ma estéből Auschwitz?) Julie, aki ma a legnagyobb melbourne-i napilap publicistája úgy gondolta; már mindent tud a szülei múltjáról, sőt önmagáról is. Mindaddig hitte így, míg családjával meg nem látogatta őseinek szülőföldjét.
A kirándulás mindössze egy nap eseménye, de mint tudjuk, aznap szombat volt…"
A koncentrációs táborok, a gázkamrák, a marhavagonok, a sötétség, az imák… Borzasztó képek, ijesztő szavak, hangok. Ugye nem kell taglalnom mik azok az élmények, amiket ezen korok „szereplői”, mind mind magukban hordoznak. Félelmetesen nehéz, átélt emlékképek, amiket megérteni sosem lehet, de túllépni rajta, -talán elengedni is- igen. (a mi generációnknak egészen biztosan)
Családi gyökerekhez vezető utat mindenkinek meg kell ismerni, és ennek tudatában ki kell mondani:
„Soha többé.”

„Amikor gyerekek vagyunk, másokra van szükségünk a túléléshez. Amikor haldoklunk, szintén másokra van szükségünk. De itt van a titok! A kettő között még inkább szükségünk van másokra.”
Ez a nagy igazság hallható, az igaz történeten alapuló „Leckék az életről” című filmben.
Szombat éjjel, miután megnéztem percekig, csak ültem nappalim kényelmes kanapéján és irányíthatatlanul, szinte azonnal cikázva érkeztek a gondolatok.
Ebben a mai rohanó világban észrevétlenül minden mellett elmegyünk, mindenen csak átgázolunk… jönnek a rosszul beidegződött szokásaink... nem kíméljük sem magunkat, sem másokat, csak törtetünk előre. Mint mikor az akadályfutó elindul versenyén, átugorja a soron következő gátat, közben pedig tudja milyen részidőket kell futnia ahhoz, hogy első lehessen. Ráadásul mindezt a rajttól a célig magányosan teszi.
De mikor ezek az emberek elérnek halálos ágyukhoz, akkor vajon mi játszódik le a fejükben? Mire emlékeznek? Milyen emlékeket őriznek életük napjairól?
"Ha már tudod, hogyan kell meghalni, akkor tudod, hogyan kell élni." – mondja a főszereplő, vagyis Jack Lemmon, akinek ez volt az utolsó és egyik legjobb filmje.
Ő pontosan tudja itt a vége, mennie kell… hiszen gyógyíthatatlan betegségére nincs orvosság, nincsenek csodaszerek…
Mit mondhat, hogyan látja életének megélt napjait? Hogyan segíthet egy olyan tanítványon, aki örök körforgásban, örök taposómalomban él és aki a professzornak tett ígéretét is csak majdnem két évtized múlva tartja be?
A bölcs mester gyors leépülése ellenére sem felejti, az utolsó óra leckéjének tananyagát, tanítványának még nem adta le. Még nem! Még maradnia kell.
– Megijeszt Téged minden, amiről beszélgetünk, a halál, a sírás…
– Ezért nem szoktak az emberek ezekről a dolgokról beszélgetni. Spórolnak az érzelmeikkel.
– Látod, ezt soha nem tudtam megérteni. Hogyan tudsz spórolni valakinek az érzelmeivel azzal, ha visszautasítod...?
Életének még olyan napjai vannak hátra, amiben el kell magyaráznia, mit is jelent élni.
"Volt egyszer egy kis hullám, aki odakint hullámzott az óceánon fel és le az idők kezdete óta. Csak élvezte a napsütést és a szelet. Egyszer meglátta a többi hullámot, amint a parthoz csapódtak. Nagyon megijedt. Egy másik hullám azt kérdezte tőle:
– Miért vagy olyan szomorú?
A kis hullám így válaszolt: – Mert össze fogunk ütközni és mind semmivé válunk. Hát nem érted?!
– Te nem érted! Te nem csak hullám vagy, hanem az óceán egy része. És mindig az is maradsz. Örökké."

A harmadik szintén egy drámai film volt. Nem is tudom mióta, de már egy ideje szemezgetek vele. Címe: Sherry Baby. Ebből ítélve mindenki azt gondolja ez egy hülye kis szőke nős vígjáték, aminek se tartalma, se mondanivalója… Olyan érdektelen film lehet. Pedig éppen az ellenkezője. Az újrakezdés-drámák egyik legjobbika
Sherry Swanson (Maggie Gyllenhaal) gyerekkorát elvették a drogok, és a lopások. 23 évesen frissen szabadul több éves börtönbüntetéséből.
Rengeteg tervvel, optimista álmokkal érkezik meg szálláshelyére. Újrakezdésének fő indoka és húzó ereje a kislánya.
Már az első napokban a valóság hidegzuhanyként éri - se lakása, se munkája, lánya pedig elidegenedett tőle. De hogyan lehet beilleszkedni jobban mondva vissza illeszkedni a társadalomba? Mennyire számkivetettek ezek az emberek? Kik azok, akik valójában megértik problémájukat? És akik nem, azok hogyan használják őket…?
Egy tragikus női sors küzdelme, az életbe való visszatérésbe.
A film rendezője a forgatás megkezdése előtt, több mint fél évig ex-drogos és börtönviselt nőkkel beszélgetett arról, hogy milyen a szabad élet hideg valósága egy társadalom által megbélyegzett anyának. Az ott hallottak ellenére sem a tanító jelleg és az érzelgősség érződik a filmes képsorokon. Ráadásul a történet végén sem a jól kigondolt happy end található.
Ez, ebbe a drámai kulcsmomentumokkal fűszerezett tragikus női sorsba nem fér bele.
Mindezek után teszem fel ismét a kérdést? Tényleg nehéz nekünk elengedni? Most mondhatjátok: -"Ezek csak filmek." Igen, ebben igazatok van.
De mindhárom valós, megtörtént esemény feldolgozása. Tehát ezek nem mások, mint az élet filmjei.
Szóval tenyeret kinyitni, belső feszültséget, rossz beidegződést, régi párkapcsolatot, emlékképet… múltat elengedni!Akinek nem sikerül, azoknak szívesen kölcsön adom a fenti filmeket gyűjteményemből.