2009. augusztus 28., péntek

Határtalan "örömök"

Helyszín: terasz
Tárgy: Ismét elmélkedés
Téma: Még mindig… „véletlen”
Napok óta foglalkoztat a gondolat, hogy mért mindig olyan férfiak jönnek velem szemben, amilyenekkel találkozom.
Fura. Itt ülök a kényelmes napozóágyamban és rájöttem nekem eddig összesen 3 olyan férfi volt az életemben, aki magyar volt, aki nem utazott, és akire nem kellett állandóan várni…
Ez utóbbi, ha tantárgy volna, és egyetemen oktatnák, nekem már profi diplomám lehetne belőle.

Summa cum laude-ra végeztem volna.
Szóval az összes többi, vagy azért utazott sokat, mert edzőtáborok és versenyek halmazai alkották naptárát, vagy azért mert oda kötötte a munkája, vagy mert valójában ott élt… Ráadásul ami az egészben a legfurcsább, bőven akadt köztük nem magyar származású.
Na ez mért van? Ezt magyarázza meg valaki.
Volt lengyel, erdélyi, német, argentin, aki lassan már ausztrál állampolgár is lesz...
Ha össze akarom foglalni őket, akkor azt kell mondjam, minden és mindenki külföldhöz kapcsolódott valamilyen szinten.
Barátnőimmel már azon nevetünk, mikor megismerek valakit, vajon melyik kategóriába tartozó fiú az.

Külföldi, vagy a nagy utazó. Vagy mindkettő.
Első randevú első kérdése már nem is az, hogy: -"Hogy hívnak?" Hanem, az: -"Utazol valahová?"

Ha nem tud erről az „aprócska” tényezőről én figyelmeztetem rá, mert tudom az élet, úgyis úgy fogja alakítani az életét: Csomagolni fog.
De megesett velem olyan is, amikor ott a helyszínen ért váratlanul az „arculcsapás”.
Azt gondoltam, veszíteni valóm nincs, elmentem egy megbeszélt randira, végre jól éreztem magam, nagyokat nevettem a pasival, minden tökéletes… el sem hiszem.... Majd egyszer csak hidegzuhany 1. megjelent a fiú csaja.
Remek. Sosem volt részem még ilyen randevúban…
Hármasban folytatva az estét a fiú egész végig nekem csapta a szelet… mindent tudni akart rólam. Iszonyú kínos percek, órák következtek… aztán kiderült az is, amit valahol már sejtettem. Nem lehet olyan egyszerű a dolog! Kis naivan nem gondolhattam azt, hogy a fiú majd dobja értem a barátnőjét és felhív… Nem!
Bár a nők mindig reménykednek. Szóval naivság létező fogalomkör minálunk.
Hidegzuhany 2. Kiderült, ő is bizony kétlaki életet él. Amerika és Budapest között ingázik. Mért is hittem, hogy Ő talán nem ilyen? Innentől kezdve nem érdekelt, hogy dobja e a csaját vagy sem.

Megszoksz, vagy megszöksz olvashattuk régen a hirdetésben. Hát én szököm.
Szóval külföld vagy külföldi pasi. Nem is tudom melyik volna jobb számomra.
De, hogy dolgom van ilyen téren az életben, abban biztos vagyok.

Vagy mennem kell valahova külföldre, és ott kell élnem, vagy egy külföldi fiú oldalán találom meg a tökéletes boldogságot, vagy a fiúval kell külföldre tartanom… vagy…. Mit tudom én!!!!
A lényeg az, hogy „határon túl” ott legyen valamilyen szinten a kapcsolatban.
Szomszédom számomra a következő megfogalmazást ajánlotta az iwiw-re a magamhoz rovatba: „Átutazók kíméljenek” :)
Ez jó szlogen lehetne, hiszen a „költöző madaraktól” már kezdek besokallni.
Lett volna lehetőségem fiúval külföldre költözni, de én még gyermek voltam akkor, bátorságom is csak külsőleg látszódott nagynak… valójában a kis szende nyuszi lapult meg bennem.
Mostanra már nem ezt érzem, de az a repülőgép, már rég landolt.
Szóval véletlen dolgok ezek? Nem hinném.

Valamit nem látok, valamit nem tudok megoldani ezzel a „problémával” kapcsolatban. Ebben az egyben biztos vagyok. Az én végzetem még nem jött el, még várat magára. A fenti sorok kimondása, illetve leírása után úgy hiszem, mégis csak közelebb kerültem a helyes meglátáshoz.
Akár határon innen vagy határon túl, az én türelmem sem határtalan :)

2009. augusztus 26., szerda

... a végzet

Kinek a keze irányítja életünket? Mért így történnek a dolgok? Létezik véletlen?
Vagy csak sors van? Vagy mindkettő?
Vagy egyik sem?
Pár éve tudatosan próbálom élni életem, és odafigyelek a váratlanul elém toppanó jelekre.
Vajon tudjuk, hogy mi miért történik, látjuk az ok-okozatok sorait...?

Ezeket, a minden valami-valamiért történik összefüggésekre keresett megoldásokat az adott pillanatban az intuícióink megfejti, vagy rosszabb esetben később csapunk fejünkhöz, mikor megérkezik a felismerés:
-„Hát ez az!” - kiáltjuk ilyenkor hangosan kórusban.
Barátnőim jól ismernek nagy elemző vagyok :) Ha valami bonyolult vagy csak bonyolultnak látszó dolgot kell puzzlekből összerakni, automatikusan tárcsázzák számomat. Nem tudom, hogy Columbo hadnagynak ebben mennyi szerepe van, de mivel ezen a sorozaton nevelkedtem, (jó ott volt Kojak, Derrick, meg Corrado Cattani a Polipból) biztosan belém ivódott néhány „trükkje”. A számomra legkedvesebb, szivarozó nyomozóval több közös dolgot vélek felfedezni.
A legszembetűnőbb: Neki a felesége láthatatlan, nekem sokszor a pasim. :)
Ő is elemez, fontoskodik, figyel… és a végén kimondja azt, amit valójában mindig sejtett, vagyis tudott…
Szóval hogy is van ez? Az életben a döntéseket mi hozzuk, a sors „csak” jeleket küld és az számít mi hogyan értelmezzük azokat.
Tehát véletlen és szerencsés felfedezések. Mint Columbus és Amerika :)
Az elmúlt időben velem két kiemelkedően fontos véletlen vagy szerencsés „felfedezés” történt:
Íme két levél részlet:
"Szia Kriszta!
Érdeklődöm, hogy hogy vagy mostanában? Nem hallok felőled semmit.
Én már feleség vagyok:) Nagyon izgi:) Na jó csak vicceltem, nem változott sok minden.
Ja de mégis: átköltöztünk a ... kerületbe, ... utcába. Hát ezerszer jobb mint a Keletinél, sokkal jobban érezzük magunkat.
Ha esetleg Pesten jársz összefuthatnák egy üccsire vagy fagyira. Mit gondolsz?
puszi"
Válaszom: "4. éve lakom ebben az utcában, ajánlhatom az utca sarkán található cukrászdát vagy a sörözőt?"
Mióta egymás közelében tudjuk magunkat, azóta szinte minden héten találkozunk. Evés, ivás, beszélgetés, elmélkedés… olyan természetes velük minden. Az ifjú feleséget eddig is ismertem, igaz csak felületesen.
Véletlen, hogy pont ide költöztek? De mért ide, mért most, mért ők…? Kérdések sorai érkeznek meg hirtelen fejemből. Figyelünk egymásra? Igen. Tanulnak tőlem? Ebben biztos vagyok. Tanulok tőlük? Ez is lehetséges. Mutatunk egymásnak valamit? Bizalmat? Őszinteséget? Alkalmazkodást? Életet... Még mindig véletlen?
Nem, ez már nem az.
De íme egy másik lánytól kapott levél részlete:
-"Cégünk pontosan oda költözik, ahol Te laksz! :)
A ... utcába vettünk egy ingatlant, most van a felújítása."
Itt már hangosan kacagtam, ugyanis ezen sorok írója az egyik legjobb barátnőm lett.
Mivel ezzel a rég nem látott kedves lánnyal nem futottam össze Pest egyetlen egy utcájában, parkjában, kávézójában sem, hát az élet jól elintézte, hogy mindez ne így legyen. Ide tették, az orrom elé!
Eddig kerülgettük egymást, amiről nekünk valójában fogalmunk sem volt.
Talán ez volt az, amit az élet nem nézhetett tovább tétlenül. Szinte el tudom képzelni, amikor valaki, -nem tudom honnan- elkiáltja magát:
-„Vegyétek már észre egymást! Lássatok, ne csak nézzetek”!
Megjegyzem már valóban ideje volt a nagy egymásra találásnak, hiszen egy 11éves barátság lezárása után valami, illetve valaki hiányzott. Már pontosan tudom ki és mi. Ez a lány és a barátsága!
Évekig kóbor kutyaként bóklásztunk a nagyvilágban, aztán „véletlenül” végre minden úgy alakult életünk ebben a szakaszában, hogy rátaláljunk a másikra. Nincs kóborlás, max a sarki cukrászdáig meg a jó kis közös programokig, utazásokig…. Idő kellett, hogy a tökéletesen együtt mozgó rezgéseink észre vegyék egymást. Jó egy kis segítséggel :)
Hogy ez véletlen volt? Nem hiszem! Sőt határozottan állítom:
Nem! Nem! Nem!
Akkor mi a véletlen? Tán nem is létezik? A véletlen tudatlanságunk mércéje? Vagy a véletlen nem más, mint világunk szabadsága?
A véletlen ellentéte a szükségesnek, szándékosnak, lényegesnek.
De minthogy ezen a világon minden szükségképp történik, mint okoknak okozata; minthogy voltaképp semmi se lényegtelen, amennyiben mindenesetre összefügg ezzel, amit lényegesnek tartunk.
Tehát véletlen ebben az értelemben valójában nem is létezik.
Akkor csak sors van? Az a sors, ami az emberi élet menetének az intézője?
Vagy az emberi élet összefoglaló képe (jó vagy rossz sors).
Nem hiszem, hogy életemben véletlenszerűen jönnek velem szemben azok az emberek, akik meglátnak, akiket én észreveszek...
Nem hiszem, hogy véletlen történt meg velem a válás, az életben való újra indulás, ezen az úton való haladás és ott figyelés, a betegség, a pofonok és örömök… Nem hiszem, hogy családom véletlenül van ezekből az emberekből „összerakva”… Mindenből és mindenkitől tanulni lehet és tanulni kell valamit. Hogy mit? Hát ezt nekünk kell észrevenni és értelmezni. Itt van az a banánhéj, amin rendszerint elcsúszunk…
Ilyenkor mehetünk rá egy másik útra, amiről utólag mindig kiderül: vakvágány… és máris vakvagányokká váltunk. :)
Aztán jönnek a pofonok, jönnek a: -„Mért van ilyen rossz sorsú életem” dühöngésbe átcsapó mondatok….
Egy dolog biztos:
Néha hagyni kell, hogy a sors fogja kezünket és oda vigyen ahová akar.
Az élet nem csupán értelmetlen véletlenek és egybeesések sora. Nem!
Sokkal inkább események szövevénye, melyek végül tökéletes és fennkölt tervben végződik.
Csak úgy lehetünk harmóniában, ha erősen hiszünk abban, amire mostanában úgy szoktunk gondolni: a végzet.

Ui: Az utca, ahol lakom nem forgalmas, nincs a központban, csendes, kertvárosi...
Olyan igazi "Született feleséges" környék. Itt mindig történik valami, mint a Lila akác közben.
Most már tudjátok miért :) Hogy ez véletlen? Mindenki döntse el maga.

2009. augusztus 14., péntek

Kis csillag

Fel kéne hívnom a dokimat. Abban maradtunk, hogy augusztus közepén jelentkezem és megbeszéljük a szeptemberi kontrolom időpontját.
Picit tartok tőle, mert ha nem lesznek jók eredményeim, akkor lehet, ismét kapok egy kezelést. Újra kórház, újra elzárás… újra végig kell csinálnom mindent elölről.
Ki akarok törni ebből a körforgásból. Már elegem van.
Nehéz ezt a betegséget kés, vagyis műtét nélkül kezelni. Én pedig nem akartam, hogy vágjanak.
Főleg nem a hangszálaim környékén. Néma embernek az anyám sem értené a szavát :)
Minden embernek másképpen reagál szervezete ezekre a folyadékokra, amikkel engem próbáltak gyógyítani. Az enyém elég furán.
De aki ismer, az tudja, egyébként sem vagyok egy egyszerű eset. :) Velem bármi megtörténhet. 10 éve tudom, hogy beteg vagyok, de fittyet hánytam az egészre. Fájt? Nem! Zavart? Nem!
Mindaddig, kacérkodtam vele, amíg ő komolyan nem jelzett.
Emlékszem akkor már vittek, én meg remegtem, nem bírtam uralni testem rázkódásait…. Borzalmas érzés. Már tudom mit érezhet egy parkinson-kórban szenvedő.
Azonnal rám csatolták a gépeket...mindenki rémülten futkosott…
Most már csak mosolygok ezen, de ha eszembe jutnak az orvosok tekintetei, a féltés, az aggódás akkor máris az ellentéte érződik rajtam is.
Mindenhol riadt szempárok, senki nem értett semmit.
Olyan gyorsan és hangosan szóltak a számomra idegen gépek, hogy kedves szomszédom (aki azonnal bevitt) meg is kérdezte:
-"Ugye csak azért hallom ezeket a hangokat, mert a gépeket most kapcsolták be?"
Dokinő pedig hirtelen csendre intette és közölte:
-"Nem, ez a Kriszta szive, pulzusa..."
Jött is a nyugtató, meg a szívgyógyszer… Majd a folyamatos vizsgálatok, új orvosok, más helyek, új kórházak, új gépek … És végül kikötöttem a mostani dokimnál. (ezekről korábban írtam)
Már várja, hogy hívjam, de valamiért nem akaródzik ez még nekem.
Még picit tolok a napokon. Pedig lehet jobb volna túl lenni rajta.
Azt kell mondjam, már elegem van abból, hogy megint agyonszurkálnak, megint kinéznek a váróból, ismét jönnek a pillantások, a tekintetek….
Már hallom a jól belém „rakott” mondatokat:
-„Ilyen fiatal és már ezen az osztályon van”.
Döntöttem, hétfőn felhívom. Jobb előbb túlesni rajta. Most ezt érzem.
Ma felhívhattam volna, mert tudom bent volt a kórházban, de nem bírtam tárcsázni számát. Valamire vártam. Erőre, jelre, egy noszogatásra, egy szóra, egy öröm levélre… Magam sem tudom, hogy mire.
Imént szomszédommal beszélgettem kint teraszomon. Közben hulló csillagokat akartunk keresni, mert mindkettőnkre ránk fér a kívánság listánkról való (legalább) 1 kérés teljesítése.
De a fránya felhők eltakarják előlünk őket. Még ez is. Miért teszitek ezt?
Legalább egy valamit had kívánjak. Olyan nagy kérés ez?
Nem is tudom mi volna az. Új munka, pasi, vagy egészség. Talán csak a sorrend lenne más. Talán. Ki tudja.
Jönnek, mennek a felhők.
A sziget zaja rondít bele a csöndbe. Kertvárosban lakom és nem is közel a Hajógyárhoz, de az idei fesztivál valahogy mindegyiknél hangosabb. Idáig elhallatszik a zenebona.
Idén nem vágyom oda. Nem akarok tombolni. Most csöndre vágyom és ez most nincs.
Teraszomon pislákolnak kis lámpáim, virágjaim kinyílva, laptop az ölemben én meg a kényelmes napozóágyban, bort iszogatok. Ez most nem szekszárdi :) ez villányi száraz, vörös. Ez van itthon, meg Tokaji… De a villányi hívogatott.
Szeretek esténként kiülni borozni és elmélkedni. A tücskök ciripelnek, néha fel fel villan egy repülőgép fénye… Sehol egy csillag. Felhők takarják őket. Olyan a látványa, mint mikor a lepedőt leteríted az ágyra és az teljesen sima, hívogató. Most szívem szerint bele ugranék a felhőbe. Ott elnyúlnék, és fentről nézném a sok fényt, az épületeket, a parkokat, a hangya nagyságúra összetöpörödött embereket…
Talán ettől a töpörödéstől félek. Mert ha új kezelésre kell jelentkeznem… úgy fogalmaznám meg finoman, összemennék, és az nem lenne jó.
Ólom tartály, ólom mellény, sugárfolyadék… Brrrr.
Már ismerem ezt az érzést. És ez nem a Silán :)
Ezek a kezelésemhez tartozó dolgok.
Hol egy csillag? Még mindig nem látom őket, nincsenek felettem. Pedig volna értelme a kérésemnek.
-"Látod kis csillag, nem akarok én sokat. Csak egy apró kérés. Neked apró, nekem nagydolog volna. Kérlek, bújj elő."
Boromat kortyolom. Ez most jól esik. Hogy lenne nekem bajom, mikor mindenem megvan? Nem is értem mért kesergek. Nincs is mire. Vagy mégis?
Tavaly lezártam egy kapcsolatot, majd utána visszatért valaki az életembe. De ő most már nem ezt a csillagot látja, (megjegyzem én sem, hiszen elbújtak) hanem a föld túloldalán lévőt nézi. Igaz, ott épp most a napocska ereszti ki sugarait… Ebből is látszik közös útkereszteződésünkből nem tudtunk egy felé elindulni.
Én a Holdat látom, ő a Napot.
Nem egy az utunk.
Sokszor váltunk e-mailt, mint ahogyan ma is. Hiszen a munkát, a filmeket ettől függetlenül közösen készítjük.
Októberben beköltözünk egy montírozóba, és készre vágjuk azt, amin az elmúlt hónapokban ténykedtünk. De addig még forgatások, ötlettelések… sok munka vár ránk. Ő ott dolgozik vele, én pedig itthon.
Ott és itt. Ez is a távolságot mutatja.
Fura, mert bár van bennem csalódás és büszkeség, mégsem tudok haragudni rá. 7 oldalas levelemre eddig válasz nem érkezvén (gyanítom már nem is fog) pontosan tudja, tartozik vele, és át fogjuk beszélni mindazt, amit akkor papírra vetettem. Ha szemtől szembe kerülünk egymással, jönni fognak a mondatok, a védőbeszéd…
Úgy, ahogyan mikor itt járt nálam és 7h-át társalogtunk.
Annyi különbség lesz, hogy én már nem fogok érvelni, már nem fogok harcolni. Elfáradtam, belefáradtam…
Nem akarok olyan kapcsolatot, ahol nincs meg az egyensúly. Ahol több áldozatot kell hoznom azért, hogy boldog lehessek. Ahol feladva önmagamat és utamat, nem jó érzettel kéne haladnom.
Tudom egy hajó sem járja az élet óceánját úgy, hogy ne találkozna viharral.
Sajnos hajóm ettől a vihartól képes volna állandó hajótörést szenvedni, így oda nem vágyom.
A hajóról való menekülés közben is olyan ingoványos talajon lépkednék, ahol bármikor elsüllyedhetnék. Megfulladni pedig nem akarok. Abból egyszer elég volt. Hiszen a válóperem után darabokra hulltam szét, innen kellett újra építeni életem minden egyes részét. Sikerült.
A legjobban sikerült.
Pontosan úgy, mint mikor egy számítógép vírusossá válik, és le kell mindent gyalulni róla, majd a működéséhez az összes programot újra kell telepíteni rá. Nálam is így történt mindez.
Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni. Ez pedig nem a múltban keresendő.
-"Szóval kis csillag hol is vagy? Kérlek bújj elő!
Látod rám férne néhány kérés teljesítése arról a kívánságlistáról.
Na jó, tudod mit? Adok még egy kis időt. Mondjuk hétfőig."

2009. augusztus 10., hétfő

Xavér a marionett báb

Elindultunk. Napfény, jókedv, gondtalan kilométerek…
és a Déli pályaudvarnál máris megálltunk.
Én a gyógyszertárba, egy lány meg az autóba ugrott be. Utána pedig irány a Balaton.
3 lány egy kocsiban. Azt hiszem, erről többet nem kell írnom. :)

Mindenki tudja, hogy az éneklés, a sok beszéd, aminek számunkra volt alja :) a nagy nevetések milyen mennyiségben jelentek meg. Egy dologra azért próbáltunk koncentrálni. A 89-es kilométerkőre.
Minket ismerve még mindig mennénk előre, ha nem figyeljük a zöld táblákat. De most szerencsére résen voltunk, mint Kuzmics felügyelő, nem hajtottunk tovább.
Első dolgunk mi is lehetett más, mint megkeresni "Zséművészt", aki állítólag már várt bennünket. Ezt mi annyira nem érzékeltük, hiszen nem találtuk „helyén”. Hogy mi várjunk egy pasira? Na azt már nem.
Ellenszavazat nélkül döntöttünk: "irány kávét inni."
"3 lüke pesti liba" - gondolhatták rólunk a parti cukrászdában. Sosem nevettünk még ennyit, mint ott és akkor. Csak úgy röpködtek a poénok, a megjegyzések… Vertük az asztalt, töröltük könnyeinket, sminkünk már rég a múlté volt addigra… :)
Mikor kezdtük kínosan érezni magunkat, vagy inkább a közelünkben ülők, ekkor visszatértünk a sétány "főterére". Lám, lám „grafikusunk” már ott téblábolt. Meglepő ölelő üdvözlés, és baráti kézfogás… ki mit érdemelt :) Egyeztettük vele programunkat (az övé késő estig rajzolás) majd elvittük kedves Napsugarunkat a dolgára, ami természetesen nem sikerült zökkenőmentesre. Vonat előtt kellett volna megérkeznie a füredi vasútállomásra, de mire odaértünk már a vonat befutott. Így Napsugár is futott egyet, ugyanis segítenie kellett kerékpárokat leemelni. Mi ezen is csak nevettünk, más biztosan nem. :) Majd lányos zavarunkban kétszer lefulladt autónk, ezáltal nagy sor torlódott össze végettünk… aztán egy forgalmatlannak hitt utcában sminkigazítás Virággal, és séta vissza a partra. "Zséművésszel" beszélgetés, vagyis inkább munkájában feltartás, pici fejmosás, majd az általa „támogatott Helló Kitty" fagyizóban „landolás”. Ezt az élményt semmiképpen nem akartuk kihagyni. :)
Mennünk kellett. Nem szerettünk volna rossz helyet, ezért 1h val a koncert előtt elindultunk célállomásunk felé. Az óváros legmagasabb épülete, az egytornyú "fehér templomhoz" igyekeztünk.

Itt ért bennünket az első sokk. Megrökönyödve vettük tudomásul már mindenki ott téblábolt a templom előtt.
„Abban a világban, ahol túl sokáig csakis a beszűkült képzeletű, szerény tehetségű, rossz technikájú orgonisták uralták a mezőnyt, a 22 esztendős Varnus Xaver, ki túlárad mind tehetség dolgában, mind virtuozitásban, mind pedig képzelőerejének gazdagságában, gyorsan rajongókra fog lelni.”

Ezeket a prófétikus sorokat 1986. augusztus 20-án írta le a hírneves észak-amerikai zenekritikus, Arthur Kaptainis a Montreal Gazette hasábjain.
Ő már akkor tudta, hogy milyen tömeg lesz Xavér összes koncertjén. :)
Aztán rájöttünk, aki jeggyel érkezett, azokat soron kívül beengedik. Mosolyogva megelőztünk mindenkit.

Nyert ügyünk van – gondoltam. De ez a széles jókedv azonnal lefagyott arcunkról és megérkezett a 2. sokk is. A templom, zsúfolásig telve.
Átverekedtük magunkat mindenkin és mindenen (dobon, marimbán, pótszékeken, embereken) mire végül találtunk olyan padsort, ahol helyet tudtunk foglalni és elkezdtünk várni…
Mást nem tehettünk, mert ha felállunk félő 1 másodperc múlva más ül helyünkön.
A templomban a helyen kívül a levegőt is keresni kellett. Ráadásul ami bent szorult a teremben az sem a tavaszi szellő illatához volt hasonlítható.
A főbejáratnál 21h után pár perccel már állóhelyekre sem engedték be a későn érkezőket, egészen egyszerűen azért, mert állóhely sem volt már.
Ültünk, vártunk és türelmetlenkedtünk. Mi akartuk ezt az estét! Jó nem ilyen formában, erre nem számítottunk.
Aztán tanakodtunk vajon ebben a levegőtlen templomban mennyi ideig tarthat majd a koncert?
Kiegyeztünk 5 ájulással :) Gondoltam, az elég rövid lesz, ugyanis az átlagéletkor igen magas volt.
Egyszer csak taps, lábdobogás és és, és ... nem történik semmi.

Ez kb. 5 perc múlva, újra megismétlődik, és és, és ... végre megérkezik Varnus Xavér. Érte, miatta jöttünk. Na meg Johann Sebastian Bach jól ismert muzsikáiért, amik új hangszerelésben szólaltak meg. Köszönhető mindez az orgonavirtuóznak és az Artisjus - díjas Talamba ütőegyüttesnek.
Xavér se szó, se beszéd azonnal belekezdett. Mit belekezdett? Bekezdett.

Tátott szájjal hallgattam és néztem. Ilyen nem létezik…
Csodáltam a kezét, az ujjait, az arcát… majd megfordult és elmesélte az est első történetét. Mindenki hangosan nevetett.
Aztán visszaült „helyére” és újra játszott.
Én pedig néztem a lábát, a tekintetét, az ujjhegyét… és jött a következő történet. Jártunk Bergamóban, New Orleansban… számomra ismeretlen sztorik a világ legkülönbözőbb székesegyházaiból, füstös kocsmáiból… Jacques Loussierről az immáron hetvenöt esztendős, legendás jazz zongoristáról…
Közben bevonult 5 fiatal srác. Az általunk kerülgetett hangszerekhez odaálltak, elkezdtek játszani.

Ők Talambáék. :) velük együtt pedig megérkezett a jazz!
Igen, az a fülbemászó jazz.
Erre a zenére Xavér „rájátszotta” Bach műveit és máris egy olyan kavalkád alakult ki, ami egy teljesen új műfajt formázott meg. Ilyen nincs! És mégis van :) Hát hallom, látom…
Mintha minden a feje tetejére állna, pedig nem így van. Minden a helyén van, és mégsem úgy hangzik, nem úgy látszik. Belecsípek a kezembe. Meg akarok győződni arról, nem álmodom e? A fájdalom utolért, tehát valóban Balatonfüreden a templomban ülök és hallgatom ezt a frenetikus kavalkádot.
Időnként olyan hangosan szólt minden, hogy mikor barátnőimmel összenéztünk, megállapítottuk 1 ájulás már ott a hangszerek környékén biztosan lehetett.
A világ legnagyobb hordozható koncertorgonáján a Rogers Trilliumon, amely hangzásában és technikai tökéletességében felülmúlhatatlan Xavér csak játszott és játszott… én pedig elgondolkodtam az általam vetített képeken. Láttam egy őszi vízpartot, ami a távolban az elmúlás érzetét nyújtotta, de ahogyan egyre jobban átvette a jazz a zene szerepét, megjelentek az érzelmek, mint ahogyan a képen a meleg színek. Magány és vágy.
Talán így lehetne a legjobban megfogalmazni mindazt, ami számomra abban a pillanatban lefutott képzeletem filmszalagján.
Figyeltem Xavért miközben játszott. A keze, az újja, a lába, a feje, az alkarja, a … mind mind külön mozgott. Egy marionett bábúhoz tudnám hasonlítani, akit a bábosok úgy „rángatnak” ahogyan ők szeretnék. Minden porcikájukat tudják egyszerre, de külön-külön is mozgatni kedves figurájuknak. Xavért is ilyennek láttam. Önmaga „rángatta” testrészeit és mindezt tökéletesen.
Én is voltam már marionett bábú. Egy 4 éves kapcsolatomban a fiú a vége felé már csak játszott velem. Illetve önmaga sem tudta eldönteni valójában mit is akar.
4. évben időnként megjelent életemben, időnként meggondolta magát… (ezek hetente váltakozó állapotok voltak)
Aztán édesapám egyik alkalommal leültette étkezőnk asztalához és közölte a fiúval:
- „Ide figyelj! A lányom, nem egy marionett bábú, akit csak úgy rángatni lehet. Döntsd el mit is szeretnél.”
Persze ott megkaptam, hogy csak engem … Volt még pár szép hónapunk, majd végleg bezárult az ajtó. Mindenki ment a maga útján tovább. Ez a fiú, sok mindenre képes volt értem. Még ezüst gyűrűt is húzott az ujjára, hogy pajzsként védje magát a nőktől. Elmesélte, ha rajta van a kapcsolat szimbóluma az ujján, mennyire elkerülik a nők. Ha nem veszi fel, akkor pedig szabad "prédának" nézik. Ugyanígy volt az autókkal is. Ha szülei autóját vezette minden nő megnézte, ha a sajátját, észre sem vették. Azok a fránya külsőségek. Sokan a szemünk által vetített képeknek hiszünk, pedig nem kéne. Sokszor megtévesztjük önmagunkat a látottak végett.
Nem szabad a szemünknek hinni a dolgok mögé kéne látnunk. :)
De vissza a koncertre. Bach + Jazz + Jazz-Bach.
Ezt így fordítanám le:
Zseniális + leírhatatlan + leírhatatlanul- zseniális.
A 2. óra végefelé „önök kértéket” játszottunk.
Xavér, általunk bekiabált két népdalt összekevert, és azt orgonálta el. (Tavaszi szél vizet áraszt és az A csitári hegyek alatt) Rögtönzött! Ebből egy 10 perces áll-leesés, majd percekig tartó tapsvihar lett.
Hallottunk egy fiatal gitárvirtuózt is, aki Bach egyik művét kísérte hangszerével. Orgona és gitár.
A jazz után egy sokkal szerényebb dallam, halkabb hangzás…
Koncert legvégén jött a közös éneklés. Tavaszi szél vizet áraszt első két versszakát énekeltük el, miközben Xavér orgonán kísérte "kórusát". :)
Vastaps, meghajlások, kivonulás, lábdobogás… újra zenélés…

De sajnos ez is véget ért egyszer.
Esténk viszont még nem. :)
Kedves barátainkat elvittük szálláshelyükre, mi pedig visszamentünk forgalmatlannak hitt „utcánkba” ahol átöltöztünk az autóban, :) miközben percenként megjelent hol egy család, hol egy szerelmespár, hol kutyát sétáltató emberek… majd Virág barátnőmmel és "Zséművésszel" irány a Tagore sétány, ahol a borhetek előestéjén megkóstoltunk néhány finom bort.

Cuvee, riesling, chardonnay és pici tramini volt a sorrend.
Elmélkedtünk az életről a párkapcsolatokról…
Holdfény, vízpart, kellemes borok...
Jó kis lezárása lett volna a napnak. De még a visszaút előttünk állt...

2009. augusztus 5., szerda

Egy fiú kattintásai, vagyis Lang Nándor fotói

Mit látunk meg először egy képen? Talán a színeket, a fényeket, az alakokat, a vonásokat…
Mindenki mást érzékel belőle.
A fotós, a „néző”, a szereplő…
Nincs olyan ember, aki ne őrizne képeket. Legyen az gyerekkorból hozott, családi, baráti felvételek… abban megegyezhetünk, ezek mind mind emlékképek.
Valaki fotóalbumba rendezi, valaki hanyagul bánik velük és össze-vissza, elszórva, különböző fiókokban tárolja...
Az élmény az, ami ott legbelül bennünk örökre megmarad.
Most készülő filmünk (egy halálos autóbaleset és egy szerencsés kimenetelű ütközés dokumentumfilmje) is a képekkel foglalkozik. De ez nem az, amit lerajzolunk, vagy amit fényképezőgéppel fotózunk. Nem!
A szemünk által készített fotókat (is) boncolgatjuk.
Adottak a kérdések:
-"Honnan „hívjuk” elő azokat? Hol vannak ezek a képsorok?..."
Ez ügyben konzultáltam már szemész professzorral, orvosokkal, akik az egész folyamatot a fényképezőgép mechanikájához hasonlították.
A látás illetve a kép "előhívása" az agyban képződik. De hogyan?
Filmünkben arra is keressük a választ, hogy az „eltűnt” képek hova lesznek, miért zárja el azokat az agy és teszi egy időre vagy esetleg teljesen hozzáférhetetlenné?
Állítólag a halál pillanatában is leperegnek fontosabb képkockáink.
Képek, képek, képek. Mindenhol képek!
Nem olyan régen gyönyörű képkockákra bukkantam az interneten. Nem ismerem személyesen a fotók készítőjét, sosem találkoztam vele. Néhány róla készült "portré" ami segítségemre sietett, hogy meglássam Őt.
Nekem, mint kívülálló "nézőnek" érdekes dolgokról beszélnek arcának fotográfiái.
Szemében határozott céltudatosságot és ugyanakkor mély érzelmeket vélek felfedezni. Azt is látom, hogy a lelke nyugodtságot sugall. Talán tévedek, talán nem, de nekem ez volt az érzésem, ezeket láttam meg először vele kapcsolatban. Számomra ezt sugallták arcának színei, fényei, vonásai...
Amikor átnéztem az általa készített fotókat, azonnal „tollat ragadtam”, gratuláltam műveihez.
Hogyan is fogalmaztam azokban a sorokban?
-„Beájultam kattintásaidtól. Mondhatni bekattantam tőlük. Lenyűgöztek.”

Ahogy ránéztem alkotásaira a legszembetűnőbb számomra, az az igényesség. Nincsenek túl cizellálva, nincsenek beállítva… egyszerű de érdekes látószögből bemutatott képek.
Neki mindegy, hogy esőben, fagyban, ha
jnalban, napsütésben kell órákon át állítani imádott masináján… Szerintem már az elején látja a „végterméket”, és ha pici hiányérzete támad, akkor kezdi előröl a "beállítást".
Újra lejátssza fejben mit honnan, mikor, mivel, mennyire döntve...
A cél viszi előre, ezáltal a tökéletességre törekszik. Valahogy így tudom elképzelni Őt, ismeretlenül.
Képei időnként blogomat fogják s
zínesíteni, mivel engedélyt kaptam Tőle, hogy használjam őket. :)
Ha majd írásom színessége elvész, legalább a fotókon elidőztök picit :)
Mikor megtaláltam "weboldalát" (ajánlom figyelmetekbe:
http://www.usefilm.com/photographer/18474.html)
elkezdtem nézni alkotásait és úgy éreztem magam, mint aki visszament a gyerekkorba, ugyanis mindegyiknél felkiáltottam:
-"Ez de jóóó. Nem, ez még jobb... és ez! uhhhh".
Azt gondoltam, beleszeretek az egyik képbe, és arról egy külön bejegyzést írok, de most látom, bajban vagyok. Mindegyikbe valamiért beleszerettem.
Így akkor melyikről írjak? Melyiket ragadjam ki? Nem tudom eldönteni! Anyuuuuu segíííííts! :)
Kísértetiesen hasonlít az érzés ahhoz, mikor megmondják, hogy az anyag hossz, amit kérnek 5 perces legyen,
de mondjuk 5.30-ra fűztem fel a történet szálát. Honnan vegyem ki, hol tudok lecsípni belőle? Szívem szakad meg a mellőzött mondatok végett… Nehéz feladat.
Most én is így vagyok ezzel. Tetszenek a különleges meglátásban tálalt, természetben rejlő apróságok végtelen halmazai, a színek, az időnként fura mélységélességek, a mozgások, a fények...
Nem vagyok fotós, de mindig vonzott ez a dolog.
Egyszer jó lenne megtanulni mikor milyen látószöget használnak, mi az a felpattintó előtétlencse, rekesz.... Nekem ezek idegen szavak. Még :)
Egy biztos, Lang Nándor fotóit nem csak bedobálom fiókomba, hanem szépen rendszerezve elraktározom őket. Engem megnyert magának. Szerencsés ember ;)
Ezúton üzenem neki:
"Bízom benne, nem ezek lesznek az utolsó képek amiket megőrzök Rólad/Tőled.."

2009. augusztus 3., hétfő

Kenya-i edzőtábor

Édes, drága, kedvenc unokabátyám mikor megtudta, hogy Kenyába készülök, azonnal felhívott.
„Normális vagy? Megőrültél? Önkéntesnek állsz Kenyába…?
Krisztuka, te nem mehetsz… Nem engedlek el…”
De drága. Gondoltam magamban. Még el sem indultam, Ő máris aggódik.
Az Ő nem más, mint Péter.
Családom, bocsánat unokatesók közül Ő az, aki a legközelebb áll hozzám. Talán, mert rengeteg közös élményünk van, talán mert mind a ketten saját családunk fekete bárányai vagyunk, talán, mert...nem tudom.
Nem volt olyan nyár, amikor ne találkoztunk volna. Ilyenkor az unalmas szürke hétköznapok mindig megszínesedtek. Jó, ebben neki nagy szerep jutott, hiszen a sok csínytevésben mondanom sem kell nem én, hanem Ő járt élen :) Éjjeli samponcsurgatás fülünkbe, tv híradós játszás, vaddisznó elől menekülés, puskával a dió lelövése a fáról, szálloda medencéjében ruhástól csobbanás, transzvesztitának öltözés...
Lehet ez utóbbi videófelvételt fel kéne a blogba rakni? :)
Szóval Ő Péter, a kedvenc unokabáty.
De hol is tartottam? -„Normális vagy? Megőrültél? Önkéntesnek állsz Kenyába…? Krisztuka, te nem mehetsz… Nem engedlek el…”
Miután én is szóhoz jutottam mellette, megértette csak 1 hónapra megyek, és nem egyedül. Megnyugodott.
Abban biztos voltam, útravaló és jó tanács nélkül nem fog utamra engedni. Arra viszont nem számítottam, hogy segíteni fogja felkészülésemet. :)

Teszi ezt mindazért, mert talán félt, talán csak fel akar készíteni, hogy semmi ne érjen váratlanul… Talán egyszerűen csak jól ki akar cseszni velem….
(ezt mindenki döntse el a fenti példák alapján, melyiket gondolja róla)
Múlt héten, miután megérkeztem hozzájuk, rögtön két dolgom volt.

Egyik, hogy kipakoljam bőröndöm tartalmát, másik, hogy közben kávét kérjek, mert a fáradtság eluralkodott testemen. Gondoltam lehörpintek egy jó kis koffein adagot és máris társaságképes, vagyis inkább társalgásképes vagyok. Miután nagytáskámat automatikusan bepakoltam „szobámba”, rám nézett és elcsodálkozott.
-"Mit csinálsz? De hát ez már nem a Te szobád… Gyere velem…”
Nem értettem mit akar. Mért nem itt alszom? Mért pakoltat velem át máshová… Mi vaaaan? Meglepetésemre a lakás felső részén lévő teraszon, ami levezet a kertbe, kitessékelt. Hová megyünk? Hiszen erre már nincs több szoba? Mosolyogva rám nézett és csak ennyit mondott:
„Na, ime, itt az első kenyai edzőtáborod. Pakolj ki, rendezkedj be… Aztán ha kérsz valamit, szólj. Be ne gyere a házba, mert Kenyában sem lesz lehetőséged az összkomfortra.”
Mivel 5perccel előtte kértem meg őt, hogy készítsen nekem egy kávét, máris megvolt az első feladatom: Tüzet kellett volna gyújtanom. De se gyufa, se öngyújtó, se nagyító nem volt nálam. Mért hoztam volna? Tudtam én, hogy itt fogok kikötni? Neeem. Picit sajnálva vettem tudomásul, kávé „kilőve”. Megszemléltem kenyai udvaruk (bocsánat lakásom) elrendezését. Bízom benne, szocpol támogatást nem vettek fel rá. :) Miután mindenkivel összebarátkoztam, bemásztam szálláshelyem belső „elrendezését” is megnézni. A kényelem fontosabb, mint a külsőség. Sátor belsejében található hőmérséklet, azt hiszem valóban hasonlítható a Kenyaihoz. 9 kilót fogytam, az elmúlt hónapokban, de ha sokáig bent feküdtem volna, szerintem a célnak kitűzött 6 kiló, amit még szeretnék leadni, pikk pakk leolvadt volna rólam. :)
Minden ház ajtaján van névtábla, vagy valamilyen tábla… Még Micimackónak is. Így az enyém sem maradhatott csupaszon. Ezek igazán „hívogató” sorok...:)
(Képre ráklikkelni és úgy el lehet olvasni a sorokat)
Ettől még az elefánt is "beájult", bocsánat leájult a sátort tetőről... :)
Az első nagy vadat máris elejtettem. :)
Örségben is „álltam” puskával a kézben. Bár vadjaim, a zsiráf, a krokodil és a kutya elég védelmet adott, de
Péternek abban igaza van, mindenre fel kell készülnöm.
Főleg arra, hogy legyen majd nálam lassúbb táborlakó is, hiszen ha megtámadnak, és menekülni kell ne én legyek az utolsó…
Mit szoktak mondani?
Szégyen a futás, de hasznos. Hogy is van ez? Szégyen a futás?
Vagy hasznos? Nem...nem hinném, hogy szégyen!
Kenyában pedig biztosan hasznos is.
Du-i program: fürdés a Duna Holtágában. (strandon) Szentendrei lány lévén gyerekkorom legtöbb idejét a Duna mellett töltöttem. Nem tudom miért, de ha 1 hétig nem látom ezt a folyót, hiányérzetem támad. Pontosan ezért, ha egy hosszabb útról térek haza, lehúzott ablak mellett mindig a rakparton autózom. Imádom ennek a víznek az illatát, a látványát… veszélyes és tekintélyt parancsoló, mégis látok benne békességet és nyugalmat is.

Ellentétek, de az én szememben mégis jól megférnek egymás mellett.
Szóval fürödtünk a Dunában… Igazából most jutott eszembe, hogy ez már egy próbatétel volt? Vagy csak egyszerűen hűvösre vágytak ők is? :)

Vagy szimplán útban voltam?
Péter nem jött le fürdeni. Egy barátjuk nyaralójában maradt, isteni bográcsos vacsorát készíteni nekünk. Hozott íjat is, amivel vacsora előtt a fiúk gyakoroltak. Felajánlottam, hogy ha fut előttem, mozgó vadra való lövészetből azonnal vizsgázhatnék is…
Nem értem mért, de ez az ötlet nem tetszett neki :)
Biztosan a fokozatosságot kell tanulnom. Mindent egyszerre nem lehet. Történt ugyanis, hogy lövészet alatt rám bízta a bográcsra, illetve a vacsorára való odafigyelést (5 percenként kevergetés, bogrács rázogatás volt a feladatom) Mi ez nekem? Szeretek és állítólag jól is tudok főzni.
Azt kell mondjam ezt itt jól titkoltam. :)
Mikor visszatértek az íjjászkodásból, akkor vette észre, nekem ebből a feladatból is sikerült megbuknom.
Egy nagyon fontos tényező elkerülte figyelmemet. Elaludt a tűz. Úgy meg nehéz főzni… Lehet a finom szekszárdi száraz vörös vonta el figyelmemet? :) Nem tudom. Szóval a tűzön aznap másodjára buktam el… Mennyivel egyszerűbb otthon a jó kis tűzhelyemen főzni. A vacsora, a bor, a társaság mind mind első osztályú volt. Egy valami nem kellett volna oda.
Ők nagyon nem hiányoztak. A szúnyogok!
De aki este kint akar étkezni a nagy fák alatt és mindezt a Duna közelében teszi, annak ezekkel is meg kell birkóznia… Elég, nem panaszkodom tovább. Kenyában sokkal nagyobb, több, veszélyesebb dologra kell majd oda figyelnem.
Tehát jobb idejében felkészülni még az olyan esetekre is, amikről azt gondolnám nem probléma.
Attól tartok legközelebb a kenyai ételek, italok "izgalmas" íz világából fogok vizsgázni. Kisgéppel való repülést már kibírt a gyomrom, gyanítom ezt már nem fogja. Lehet a végén visszasírom első "edzőtáboromat"...?
Minden csak megközelítés kérdése :)