Csak egy biztos...

Már elég rég nem írtam, ezért picit lelkiismeret furdalásom van, de tudom nem kéne annak lennie. Hiszen semmi mást nem tettem az elmúlt napokban, mint éltem. Úgy éltem, hogy közben semmi más nem érdekelt. Tudom, nekem is jogom van a lét adta jó dolgokhoz, örömökhöz, időnként önzőséghez… Épp ezért picit kivontam magam a forgalomból és most csak a saját életem rezdüléseire figyeltem. Erre volt szükségem.
A "marionett báb" megpihent, hogy ha ismét szükséges, remek élményekkel telve újra „életre” keljen.
Szóval megismertem valakit. Ahogy nálam ez már lenni szokott, nem szokványos módon történik, és nem is egy szokványos emberhez kapcsolódik. Valamiért állandóan ez jut nekem. Egyszer majd rájövök miért… most még az élet nem akarja megmutatni a történések valós okát. De én türelmes vagyok, várok. Nincs értelme a magyarázat elé sietni, mert akkor valami biztosan másképpen értelmeződik. Szóval várok. Mint ahogyan az elkövetkező időszakban is ezt fogom tenni.
Nem mondom, hogy szerelmes vagyok, de valami van. Nem tudom mi.
Csak annyit tudok most ez egy jó állapot. És ez a kellemes állapot pár nap múlva véget ér. Akkor jönnek majd a szürke napok, a magány… és a várakozás.
Megismertem valakit, aki már furcsállanám, ha magyar volna, ha nem utazna, ha szimplán itt élne Budapesten. Ezek engem elkerülnek, de őrületesen nagy ívben. Szóval Ő sem magyar, sokat utazik és valójában nem itt él. Ez a valóság. Ismerkedésünk elején rögtön elutazott, aztán 2 nap múlva újra Ferihegyen landolt. Azóta rengeteg jó élménnyel gazdagodtunk, amire tudom mindketten örömittasan fogunk visszaemlékezni. Lábat lógatva ültünk az Alagút felett, éjszaka sétáltunk, kirándultunk gyönyörű vidéken, jöttünk-mentünk mindenfele.
De, hogy ne csak rózsaszín felhőkben éljünk, és a realitások talaján maradjunk, ezért a köztünk fellépő ”gondokról” sem feledkeztünk meg. Megvitattuk a kulturális különbségeket, a terveket… Sok átbeszélt este van mögöttünk. Mindent tisztázni szerettünk volna, hiszen távozásának dátuma elég közel esett a naptárban. Aztán egy váratlan dologgal állt elő. Nem utazott el! Már árkon-bokron túl kéne lennie, de nem akaródzott elindulnia. Áttette repülőjegyét 10 nappal későbbre. Nekem ez a 10 nap jelenti most a felhőtlen boldogságot. Mert van valaki, akinek végre fontos vagyok, aki csak arra figyel, mit szeretnék, aki a mai világban elveszett udvarlást tudja, érti és megmutatja. Azt hiszem nem ő lesz életem párja, de most azt mondom, hogy minden úgy jó, ahogy van. Ha ezen az úton haladok, amin jelen pillanatban vagyok, kősziklákat kell megmásznom ahhoz, hogy célba érjek. Mert bár most minden színesen fest, de a rideg hónapokkal együtt ezek a színek kifakulnak és átcsapnak majd zord, üres és kietlen realitásba.
Éltem már távkapcsolatban, amiben elég megszenvedve „harcoltunk” a boldogságért, de megérte. Rengeteg mindent tanultam akkor. Főleg bízni a másikban. Most is csak ennyit tudtunk megígérni.
Ő fél, hogy neki ez nem fog sikerülni, mert a féltékenység mindig megöli. Kemény lecke lesz mindez számára, én tudom. Több ezer kilométer távolságból fenntartani ugyanazt az érzést, ami eluralmasodott rajta, szinte lehetetlen.
Imént beszéltem vele. Megkért ébresszem fel telefonon, mert mikor én útra keltem, még korán volt, ő aludt.
Nincs jól, beteg lett. Talán már emészti magát, hogy ebből a boldognak érzett állapotból ki kell lépnie… És pontosan tudja, hiszen mondta is, novemberben már annyira ki fog borulni, hogy lakásának berendezési tárgyai fogják megsínyleni távolságomat. Ugyanis Budapestre, már csak tavasszal fog visszaérkezni, de még ez sem biztos. Szóval minden bizonytalan. Csak egyben biztos. Szeret engem, nagyon szeret. És ez megrettenti. De ez az az érzés az, aminek nem lehet megálljt parancsolni, nem lehet időzíteni, nem lehet késleltetni… Az, ha jönni akar jön, ha nem, nem. Rajta mint egy intercity járat, átgázolt.
Én még csak október elejéig látom a napokat. Hogy utána mi fog történni, még számomra is rejtély. De, ha ismernénk életünk minden történését, nem is lenne izgalmas, nem is lenne értelme a napi küzdelmeknek, terveknek…
Tervek. Abból bőven van neki. Most, hogy beléptem az életébe mindent felrúgtam. Az álmait, az elképzeléseit… nem tudja, mit tegyen. Mert ahhoz, hogy az elképzelt életét megvalósítsa, és végig menjen az általa kijelölt úton, én nem férek bele. Vívódik. Talán ma reggeli betegsége is erre mutat rá.
Megígértem neki, ha hónapokkal később szomorúságot olvasok soraiban, ha azt látom, hogy a mosoly az arcán nem a boldogságot formázza, akkor meglépem számára azt, ami az egyetlen jó megoldás: elengedem.
Mert mit ér a boldogság, ha nem az örömforrásból táplálkozik? Ha a szomorúság, a vágy megöli mindazt, amit az elmúlt hetekben felépítettünk? Ezt nem akarom.
Úgy szeretnék majd kisétálni az ő életéből, hogy ha eszébe jut egy lány, akit nagyon szeretett, az én legyek. De itt még nem tartunk. És addig, míg nem érünk el a probléma kapujáig, nincs is értelme ezen morfondírozni.
Most egyszerűen csak a jelent kell megélni, az örömteli napokat, órákat. Ez jutott. Hogy mért megint csak ennyi, nem tudom. De most még nem is akarom megérteni. Egyszerűen csak élni, megélni szeretném mindazt, amit erre az időre elém tett a sors.

Ákos-Muratok-Piaf... és Szent Terézia

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy még pár hete szólt barátnőm, menjünk Dobrády koncertre. Kinézte magának Szarvast… én meg beírtam telefonom noteszébe.
Egy valamivel egyikünk sem számolt. Azóta mindkettőnkkel „picit” fordult a világ. Én új munkahelyre mentem, (ez is megérne egy blogbejegyzést) Ő meg elkezdett új bútorokat vásárolni és festeni. Szóval, olyan megújulós napok vannak mögöttünk.
Mai nap előzményéhez még hozzátartozik egy igen fontos történet. Van egy nemzetközi barátkozós oldal, ahol még kb. 2 éve egy ismerősöm által felregisztráltam. Akkor irogatott valami amerikai srác nekem, de nem foglalkoztam írásával. Most pedig, hogy tudom minden út külföld felé vezet, illetve külfölddel van kapcsolatban, ismét felléptem erre az oldalra.

1 fiún kívül nem írtam vissza senkinek. Ezen a helyen nem lehet lapítani, nincs a másik háta mögött fotónézegetés... Itt nincs! Látom kik és mikor néztek meg, ki van fent a weboldalon...

Mikor "benyomom a zöld gombot", vagyis fellépek ide, általában csak elolvasom leveleimet, és ennyiben is hagyom a dolgot. Olyan jó önbizalom növelőnek, gondolom az egészet.

Szóval 1 ember és kész.

Aztán egyik hétfőn, kaptam egy számomra érdekes fiútól levelet. Megnéztem adatlapját, a fotóit… láttam, hogy rendőr és pilóta egyben. Na, ez ám a kihívás :) Nem tudom miért, neki visszaírtam. Azonnal jött is a válasz sor, na jó inkább sorok. Zúdultak a kérdések, a történetek… majd a végén csak kibökte. Szeretne velem beszélni. Hát itt megijedtem. Most mit tegyek? A fiú Isztambulban él, én meg Budapesten. Ebből úgysem lesz semmi gondoltam, rendben, nesze, megkapod. Azt azért tudni kell, amire nagyon háklis vagyok, az a telefonszámom. Nem csak az itthoni vonalam, de még a mobilom is le van titkosítva. Ha valaki helyettem kiadja, azt nem szeressem. Mivel több is veszett már Mohácsnál, átküldtem elérhetőségem Muratnak (így hívják) és rá 10 percre máris csörgött telefonom. Azt hittem, csak szórakozik és leteszi, vagy nem is ő az… De mikor felvettem, beleszólt. Áááááááá! Ebből egy röpke fél órás beszélgetés alakult ki. Fura, de én ilyet, ha hiszitek, ha nem, nem szoktam tenni. Majd jöttek-mentek az sms-ek, a levelek, és a skype. Minden nap hallottam, milyen szép vagyok, milyen csodásak a szemeim, milyen csinos vagyok… leszögezhetjük, udvarolt.
Közben kért is. De azt nagyon komolyan: "Honey, kérlek, higgy nekem. Kérlek, bízz bennem… Én téged akarlak szeretni… A legfontosabbat, ne felejtsd el, én nem olyan vagyok, mint a többiek, én bennem megbízhatsz…"
Most mi legyen? Tetszett a fiú kedvessége, figyelme, hihetetlen türelme… Elég sok mindent mesélt magáról… Aztán szerdán közölte, hogy ne vegyem tolakodásnak, de szeptember végén szeretne meglátogatni.
"Micsoda???" Csattantak fel barátnőim. Én meg mosolyogtam, és mindent elmeséltem nekik.

Muratka (mert néha így hívtam) minden nap, órákon keresztül életem részévé vállt, egészen péntek estig. Aznap is vártam, hogy jelentkezzen, de semmi. Már elég késő volt, írtam neki egy sms-t.

Válasz: "Sajnálom Honey, nem vagyok otthon. Beszéljünk holnap. Szép álmokat"…. (bla, bla, bla)

Hát ha holnap akkor holnap. Rendben. Igen ám, de holnap is ugyanez ismétlődött meg. Muratka ismét csak egy sms-t dobott. "Honey, a szüleim házában vagyok, ahol nincs internet. Beszélünk, ha hazamentem." Bla, bla, bla. Hát, ha ő azt mondja, hogy beszélünk, ha hazamentem, akkor nincs mese. Ki kell várnom.

Vasárnap: "Honey, még mindig a szüleimnél vagyok. Holnap beszélünk." Bla, bla, bla.
Na, hát azóta sem beszéltünk. :) Muratka eltűnt. Illetve nem tűnt el, hiszen látom, mikor van fent a nemzetközi oldalon, mikor lép fel a skype-ra… De velem elfelejtett valamit közölni. Lehet Amerikába utazott, mert ott laknak a szülei és még nem ért haza... :) Na ennyire azért még én sem vagyok naiv.
Magamban elmondtam, hogy én hülye, hittem, bíztam… pedig nem kellett volna. Elvégre már többször megtettem ezt, aztán mégis elváltam… 33 évesen a mesében már nem kéne hinnem... Mindenesetre nagyon fura érzés van bennem, mert a fiúnak valójában csak megköszönni tudom ezeket a napokat. Olyan jó volt ismét látni, hogy fontos voltam, hogy figyelte a dolgaimat, hogy bátorított, hogy udvarias volt, hogy türelmes volt velem, hogy kiszámíthatatlan időpontokban meglepett…

De, hát mért is lepődök meg eltűnésén? Ha végig nézem volt pasijaim listáját (erről már írtam) akkor Ő simán belefér ebbe a remek társaságba. Külföldi is és el is utazott… Minden kritériumnak "megfelel" :) Olyan, mint régen az autóskártyában a mindent vivő. Mi így hívtuk bátyámmal a leggyorsabban száguldó autót. :) Csak ő nem autóval száguld, hanem kis repülőgépekkel. Le, majd felszálló pályája, meg az én életem volt.
Na ezek után jött a munkaváltás, a barátnő bútor vásárlása, a lakás festése és a mára tervezett koncert. Ráadásul a szép idő teljesen meghozta kedvemet a fotózáshoz. Kitaláltuk, hogy időben lemegyünk Szarvasra, sétálunk az Arborétumban, ott fotózok picit, majd vacsizunk valahol, és a nap végén irány a koncert.
Igen ám, de kiderítettük a koncert 21h-kor kezdődik, és csak 40 perces lesz, barátnőm a festés, pakolás, káosz végett elég fáradt... Döntöttünk, maradunk Budapesten, beülünk valahová egy kávéra és utána átmegyünk Kata barátnőmhöz dvd-t nézi. Szóval jó kis vidám csajos estét csapunk. Délelőtt kitakarítottam, mostam, beszéltem telefonon (ezek a szokásos körök) odaültem laptopomhoz… majd megírtam soraimat "fotós tanáromnak", hátha szerencsém van és már a hétvégén, elkezdjük a „tanfolyamot”…
Majd közben látom egy fiú írt a weboldalon. Megnézem nemzetiségét: Ő is török. Majd a nevét. Itt már hangosan felnevetek. Nem! Nem! Nem! Ilyen nincs! De van, hát látom. Hogy hívják? Murat K.A. Szóval, az én fordításomban Muratka. :) A titok című film és könyv mondja ezt: "Kérd és megadatik". Na, de én nem őt kértem :) Ezzel szemben elég gyorsan érkezett. Visszanéztem levelesládámat, látom ez a fiú sokszor próbált már kommunikálni velem. Szegény. Na jó, ha már ennyiszer mentél fejjel a falnak kedves „barátom”, és én mindannyiszor visszadobtalak, akkor most írok egy sort. Nem többet, csak egy sort. És csak azért, mert Muratka vagy :) Ebből lett egy pár órás levelezés, kiderült ő építész, 1 éve itt lakik Budapesten. Méghozzá ugyanabban a kerületben, ahol én. De ezt neki nem kell tudnia. :) Nem is akarok tőle semmit, csak megsajnáltam a sok próbálkozás végett. Búcsúzás mondatain törtem épp a fejem. Nekem készülődnöm kellett, hiszen megyek kávét inni, meg dvd-zni, a csajos estét nem hagyom ki.

Mielőtt ezt megírtam volna neki, már itt is volt a nem tudom hányadik üzenete.

-"Nekem most el kell mennem, mert 19h-kor indulok Prágába (mért is nem lepődök meg ezen, elvégre mindenki utazik, aki engem megismer) de hétfőn hazajövök, és mindenképpen jelentkezem. Kérlek, higgy nekem, kérlek, bízz bennem"… bla, bla, bla. Mintha, Muratot hallottam volna. De, hát ő is az. :) Mért gondolják a pasik, hogy ez csak úgy egy csettintésre megy nekünk nőknek. Na mindegy. Jó utat kívántam és elbúcsúztam. Vagy eltűnik vagy írni fog. :) Két választása van :)

De én mást fogok kérni. Hátha, ő is ugyanolyan gyorsan érkezik, mint Murat K.A. :) Ezután jobban odafigyelek, mit mondok... :)

Szélvészként elvezettem barátnőmhöz, aki bepattant autómba és a Szamos egyik kávézójának teraszán megittuk szokásos kávénkat. Közben jól kidumáltunk mindent, majd indulnunk kellett, mert Kata barátnőm már hívott.

-"10 perc és kész a lasagne. Az pedig, melegen jó." Azért elöljáróban annyit megjegyeztem KisVirágnak, hogy ahova, illetve akihez megyünk, nem a konyhatündér oldaláról híres. De ha összeszedi magát, meg tud főzni.

Belépünk a lakásba, azonnal megcsapott minket a finom illat. Megjegyzem, -"na éppen időben érkeztünk. Pont ki tudták előttünk hozni a rendelést" :) Mire Kata felcsattant! -"Dehogy, ezt én sütöttem nektek!" Aztán kiderült, szakácsművészetét nekünk most nem mutatta meg, ugyanis a lasagne bolti volt, csak sütni kellett, de így is elfogyott.
Figyelmeztetett minket, hogy sajtot még szórt a kajára, tehát nyugtáztuk, -"ennyit érdemeltünk főzőtudományából. Reszelt sajtot." Tévedtünk, azt is reszelve vette :) Először új munkámról csacsogtunk, majd természetesen a pasikról. Elmeséltem nekik, hogy ahol a cégnek az egyik központi irodája van, "ott lakik Nagy Ervin is". Mosolyogtunk, de ez sem tartott sokáig. Őszinte odamondó Kata barátnőm befejezte mondatomat: -"A csajával". Igen. Még ezt az apró, fikarcnyi kis örömöt sem hagyta meg nekem. Rögtön lelombozott.
Mindegy, Ervinnel tehát bármikor összefuthatok :) … és köszönhetek neki. Max ennyi, meg majd jól elcsodálkozik, hogy én mit keresek ott… megkérdezzük kivel mi van, aztán mindenki megy majd a dolgára.

Elvégre mi ismerjük egymást, hiszen egyik filmünk főszereplője ő volt.
Csajok roset ittak, (én autóval voltam, tehát maradtam a víznél) Na és jött a film. Edith Piaf életéről szóló dráma mellett döntöttünk. Az elején, vendéglátónk elkezdte tekerni a képkockákat. Igen, ám, de már a filmbe is belefutott. Mire közöltem vele:

-„Értem én, hogy nem akarsz minket sokáig vendégül látni, de ne tekerd, mert mi szeretnénk rendesen végig nézni. Viszont ígérem, utána nem beszélgetünk, sietünk haza."

Mi nevettünk, ő meg teljesen komolyan rávágta:

-„Ez jó ötlet”. Itt már mindannyian röhögtünk. Hát a filmről, ha azt írom elég érdekes volt, akkor nem túlzok. Számomra is fura vágásokkal van teli, picit túl is lőttek a célon, mert néhol követhetetlenné váltak a szálak.

Amit az a nő átélt, megélt. Hát mit ne mondjak. Ha valamit rossznak nevezünk, akkor az nála triplán jelentkezett. Ráadásul totális önpusztítások sorait láttuk. Kontraszt meghozta hatását. Megállapítottuk milyen csodás is az életünk… Semmi bajunk hozzá képest. Ráadásul gyönyörűen énekel, tehát megkaptuk a koncertet is, igaz picit másképpen. Nesze neked Dobrády, itt is, mármint a filmben is van Fekete gyémánt… :)

Piaf végig Szent Teréziától kérte a jobb dolgokat. /ezekben az esetekben mindig meg is történt a jó/ Ekkor rájöttünk, mi itt hibázunk. Mi sosem tőle kérünk. Hoppá, hoppá, máris megvolt az este tanulsága!
Aztán ahogyan ígértük, gyorsan távoztunk. Barátnőmet hazavittem autóval, felhangosítottam Dobrádyt a kocsiban, elvégre koncertre indultunk… végig jöttem a városon, gyönyörködtem a kivilágított Dunapartban amit imádok, egészen a mélygarázsig meg sem álltam. Ott rájöttem engem csak az üres lakás vár, meg talán néhány e-mail. Megjegyzem semmi fontos nem volt közte. Így elővettem a kibontott fehér bort a hűtőből és épp azt iszogatom.

Mai napom címszavakban:

Elutazó török fiú, bizalom, hit, ami már rég a múlté, „elmaradt koncert" és arborétum, fotózás elhalasztva, vidámnak tervezett csajos este… helyette érfelvágós film, bor, magány…

Hogyan is kezdjem mondatomat? Kedves Szent Terézia…

Távol Afrikától

"Picit" mérges vagyok. A történet ott ér végett, mikor ma a Magyarország-Portugália mérkőzés lefújása után szövetségi kapitányunk azt nyilatkozza:
-„Motiválatlan volt a csapatom.”
Micsoda??? Had tegyem fel azt a kérdést: -„De Uram, önnek mi a dolga?”
Az, hogy a játékosait csak úgy felküldje a pályára?
A történet ott kezdődik, kedves fiatal házaspár barátaim vártak minket (barátnőimmel) meccsnézésre hozzájuk.
Vittünk házi készítésű tiramisut, a fényképezőgép tortám maradékát, ők meg csülköt főztek, és behűtötték a söröket. Mi kell még? Minden tökéletes. Mérkőzés elején, szerte széjjel volt kis társaságunk. Akár a pályán a játékosok.
„Nálunk” valakik még a teraszon beszélgettek, valaki épp innivalót öntött… ketten pedig azt látjuk: Gól! Többiek talán jobban is jártak, hogy nem azt nézték, amint Pepe elnyomja Vadóczot, majd megelőzi szegény Babos Gábort. Valljuk be, Babos rosszul is jött ki a kapuból. Megjegyzem, ő legalább a mérkőzés után elismerte felelősségét. Ha határozottabban érkezik a labdára, elüthette volna, vagyis megelőzhette volna a portugál gólfejelőt. Mivel riporteri iskolában azt tanítják, tilos a "mi lett volna ha", kérdéssel kérdezni, ezért ez az eszmefuttatás máris felesleges. A lényeg az, ami az eredményjelzőn látható 0:1. Pepe gólt fejelt.
Nekünk, valljuk be őszintén nem nagyon voltak helyzeteink. Illetve voltak, de jelentős helyzetről én inkább nem beszélnék. Teljesen védekező állásban sikerült végig játszani az első félidőt.
Egyszer csak megüti fülemet a kommentátor következő mondata:
-"Erwin Koeman elég sokat magyaráz". Mi vaaaan? Jól hallok? Nem már nem csak hallom, látom is. Rendező bevágta, megmutatta… Folyamatosan mutogat, kiabál… Hát igen, aki nem az edzésen mondja el a taktikát, nem ott beszéli át a többiekkel kinek mi a dolga, milyen felállást játszanak… annak valamikor végre el kell árulnia mit is gondolt. Igaza van, jobb később, mint soha.
Mi is csak magyarázunk „idegenben”, konstatáljuk isteni a csülök, meg a sör. A tiramisut a második félidőre tartogatjuk. Ha mindent felfalnánk, semmi élvezet nem maradna a következő 45 percre. Időnként felszisszenünk, időnként jót mosolygunk… Valójában nem jó a meccs.
A közönség buzdít, lelkesít. Hallani a „harcoljatok, harcoljatok" rigmust. Szerintünk játszani kéne, nem harcolni. Lefújják az első félidőt. Na talán majd az öltözőben mindenki megtudja mi a dolga, talán jobb folytatás következik. Mi legalábbis bizakodunk.
Ez az érzés nem tartott sokáig, ugyanis a kimért futball folytatódott. Letámadni nem mertük a portugálokat, mert akkor nagyon kinyílunk. Abból könnyen jöhet a kontra és a 2. gól. Szóval inkább csak néztük a portugálokat, akik szépen kényelmesen, ráérősen hátul adogattak.
Csere. Mit csere, végre cserék. Nem hiszek a szememnek! Támadó középpályás, és egy csatár. Na végre, valami. Jó a nevekkel már nekem személy szerint gondom van, de talán valami történik. Talán felrázzák a csapatot. Igaz, hogyan mikor nincs meg a kondíció, a mérkőzésrutin…. De legalább a tiramisu isteni. Próbálkozások itt is, ott is. Babos bravúr… Majd jött Nani, aki majdnem az első labdaérintésből gólt szerez… De ahogy írtam már, a gól a lényeg. Elvégre ezt a sportot arra játszák. Úgyhogy köszönjük Nani, hogy mellé lőtted.
90. percben Torghelle nem indult el a labdára, mikor is a kommentátor megjegyzi: -„Végig futotta a 90 percet, elfáradt”. Ez teljesen természetes, ha valaki 90 percet fut, elfárad. Na de egy válogatott mérkőzésen??? Aki nem bírja a tempót, az iramot az mért is válogatott?
„Taktikailag és technikailag is sokkal több kell ahhoz, hogy egy olyan masszív csapattal, mint a portugál fel tudjuk venni a versenyt” – mondta a szövetségi kapitány a mérkőzés lefújása után. Eddig mit tetszett itt Magyarországon csinálni? Nem értem.
Szombaton ott volt a svéd meccs. Első félidőben csatár nélkül játszunk. Igen! Mindenki láthatta. Aztán tudjuk a földön kéne őket megverni, mert a mi kis 160cm-es játékosaink nem tudnak akkorát ugrani, hogy az álló helyzetben lévő svéd játékosok feje búbjáig felugorjanak… Erre mit csinálunk? Ívelgetünk. Én meg nevetek.
Meghívja az Ipswich játékosát Priskin Tamást a keretbe, majd felküldi a lelátóra, még a kispadra sem ülteti le. Indoka: -"fizikális és mentális problémák". Akkor mért is kapott meghívót ez a fiú? Neki nem az volna a dolga, hogy előtte mindenkiről tájékozódjon, ki milyen állapotban van, mennyit játszott, mi van vele… Erwin Koeman hogyan térképezte fel a játékosokat?
De minek is tegye, hiszen a novemberben lejáró szerződését már augusztus 26-án két évre meghosszabbították. 2011 októberéig egészen biztosan a magyar labdarúgó-válogatott élén marad. Ember nem hallott még ilyet, hogy a sorsdöntő mérkőzések előtt már valakivel, kvázi produktum nélkül aláíratnak egy újabb szerződést. Ilyen is csak Magyarországon létezik…
A francia bíró lefújja a mérkőzést. Mi legalább jól teljesítettünk, elfogyott a sör, a csülök, na meg a desszert.
Játékosok mennek le a pályáról, közben adják a nyilatkozatokat… mindenki még a világbajnokságra való kijutás esélyéről beszél. Nem is értem, ez még hogyan is lehet téma… Se csatár, se kondíció, se taktika, se technika…
Mégis igazat adok. Esély még van rá. De a fenti dolgok hiányában lássuk be, mindez csak papíron létezik. Sajnos azt kell mondanom: nem csak kilométerben, de távol vagyunk Afrikától.
Egy utolsó kérdés még kapitány Úr: -"Mindezek után mi lesz már a következő mérkőzéseken a motiváció?"

Filmes napok

Ahogy öregszem, egyre jobban szeretem az elgondolkodtató filmeket. Az elmúlt napokban 3 ilyennel „vettem körbe magam”. Fura. Pedig nincs rossz kedvem, nincs miről agonizálnom…
Vagyok, élek és örülök. Mert örülni lehet, sőt kell is. Akár a szép időnek, egy mosolynak, egy örömkönnynek, egysoros levélnek, egy segítő kéznek, egy meglepi szülinapi bográcsozásnak… mindennek. Mert az élet szép, csak néha bárányfelhők takarják el egünket, amiket képesek vagyunk azonnal viharfelhőnek látni… ezáltal semmi mást nem teszünk, csak megteremtjük önmagunk baját.
Idővel rájövünk, hogy nincs az életnek olyan tragédiája, olyan negatív érzete, amin ne lehetne túl lépni.
Szomszédommal való egyik esti sétám beszélgetésének tárgya is valami hasonló volt.
-"Mért nem tudunk elengedni?"- tette fel a kérdést. Mért van az, hogy a legtöbb ember csak sajnáltatni tudja magát, csak a negatív mondatokat ismétlik… Arra jutottunk, -"azért, mert azon legalább uralkodhatunk, mert az a miénk, az a sajátunk."
Aki csak a tragédiában él, aki nem lép túl rajta, aki csak szorítani tudja a dolgok nem jó oldalát, az önmagától fosztja meg azokat a kellemes élményeket, amiket ezáltal, sikeresen kikerül.
Több mindent el lehet engedni. Belső feszültséget, rossz beidegződést, régi párkapcsolatot, emlékképet… múltat! Feszültségeinket, saját félelmeink irányítják. Be akarjuk biztosítani magunkat, ezáltal aggódva ragaszkodunk bizonyos külső formákhoz, amik nem engedik lényünket szabadon lélegezni. Ilyenkor csakis a bizalom és az elengedés segíthet. Ha meg akarunk szabadulni kínzó feszültségeinktől, de belső magatartásunkon semmit nem vagyunk hajlandóak változtatni, csupán felületi kezelést végzünk. Úgy is mondhatnám, összeszorított marokkal nem tudunk lazítani, csak akkor, ha kinyitjuk kezeinket és elengedjük, amit benne szorítunk. (A koldus sem becsukott tenyérrel kér) De ne úgy fordítsuk le ezt, hogy akkor most majd görcsösen elkezdünk erőlködni, hogy sikerüljön az elengedés…
A dolgok gyökerének felkutatása, rávilágítása az első lépcsőfok…és onnantól jöhet az öngyógyítás.
Elmúlt estéim három filmje volt az, ami mindezekre különböző szemszögekből is rávilágított.
Csütörtökön a Zsidó filmfesztiválon jártam. Nem volt megterhelő beülni a kényelmes „mozi” székbe, pedig a „Hagyd a köveket” című filmet már snittről snittre, kockáról kockára ismerem. Meg sem tudom számolni hányszor láttam már. Főleg azért, mert a film utolsó javítási fázisában, tervezésében már nekem is részem volt/van :)
Hogy egy kicsit közelebb hozzam a film tartalmát talán (kritikámat már egyszer megírtam. Klikk ide) a beharangozó „füzet” sorai segítenek nekem ebben a legjobban.
"Kétezer ölnél messzebbre nem szabad szombaton, ünnepkor menni. (Egy ölÍ=60cm)
A kétezer öl, a község, vagy város legvégső házától számítódik.
Ezt úgy mérjük, hogy a helység legutolsó házától mérünk először hetven ölet és ezen hetven öl után mehet még kétezer öl távolságra, de távolabb nem ehet. Friemann Izsák: A zsidó vallás törvényei.
Aznap szombat volt, amikor egy kis csapatnyi busz elindult Körösladányba és Mezőberénybe. Az utasok jórészt a déli féltekéről; Melbourne-ből érkeztek. Közöttük Julie Szegő is, aki Ausztráliában született, szüleinek késői gyerekeként. Felnőttként lefordította angolra édesapja magyarul megírt emlékiratait, kislányként azonban gyakran kifakadt az örökös téma hallatán: „Can’t we give Auschwitz a break tonight?” (Nem maradhatna ki a ma estéből Auschwitz?) Julie, aki ma a legnagyobb melbourne-i napilap publicistája úgy gondolta; már mindent tud a szülei múltjáról, sőt önmagáról is. Mindaddig hitte így, míg családjával meg nem látogatta őseinek szülőföldjét.
A kirándulás mindössze egy nap eseménye, de mint tudjuk, aznap szombat volt…"
A koncentrációs táborok, a gázkamrák, a marhavagonok, a sötétség, az imák… Borzasztó képek, ijesztő szavak, hangok. Ugye nem kell taglalnom mik azok az élmények, amiket ezen korok „szereplői”, mind mind magukban hordoznak. Félelmetesen nehéz, átélt emlékképek, amiket megérteni sosem lehet, de túllépni rajta, -talán elengedni is- igen. (a mi generációnknak egészen biztosan)
Családi gyökerekhez vezető utat mindenkinek meg kell ismerni, és ennek tudatában ki kell mondani:
„Soha többé.”

„Amikor gyerekek vagyunk, másokra van szükségünk a túléléshez. Amikor haldoklunk, szintén másokra van szükségünk. De itt van a titok! A kettő között még inkább szükségünk van másokra.”
Ez a nagy igazság hallható, az igaz történeten alapuló „Leckék az életről” című filmben.
Szombat éjjel, miután megnéztem percekig, csak ültem nappalim kényelmes kanapéján és irányíthatatlanul, szinte azonnal cikázva érkeztek a gondolatok.
Ebben a mai rohanó világban észrevétlenül minden mellett elmegyünk, mindenen csak átgázolunk… jönnek a rosszul beidegződött szokásaink... nem kíméljük sem magunkat, sem másokat, csak törtetünk előre. Mint mikor az akadályfutó elindul versenyén, átugorja a soron következő gátat, közben pedig tudja milyen részidőket kell futnia ahhoz, hogy első lehessen. Ráadásul mindezt a rajttól a célig magányosan teszi.
De mikor ezek az emberek elérnek halálos ágyukhoz, akkor vajon mi játszódik le a fejükben? Mire emlékeznek? Milyen emlékeket őriznek életük napjairól?
"Ha már tudod, hogyan kell meghalni, akkor tudod, hogyan kell élni." – mondja a főszereplő, vagyis Jack Lemmon, akinek ez volt az utolsó és egyik legjobb filmje.
Ő pontosan tudja itt a vége, mennie kell… hiszen gyógyíthatatlan betegségére nincs orvosság, nincsenek csodaszerek…
Mit mondhat, hogyan látja életének megélt napjait? Hogyan segíthet egy olyan tanítványon, aki örök körforgásban, örök taposómalomban él és aki a professzornak tett ígéretét is csak majdnem két évtized múlva tartja be?
A bölcs mester gyors leépülése ellenére sem felejti, az utolsó óra leckéjének tananyagát, tanítványának még nem adta le. Még nem! Még maradnia kell.
– Megijeszt Téged minden, amiről beszélgetünk, a halál, a sírás…
– Ezért nem szoktak az emberek ezekről a dolgokról beszélgetni. Spórolnak az érzelmeikkel.
– Látod, ezt soha nem tudtam megérteni. Hogyan tudsz spórolni valakinek az érzelmeivel azzal, ha visszautasítod...?
Életének még olyan napjai vannak hátra, amiben el kell magyaráznia, mit is jelent élni.
"Volt egyszer egy kis hullám, aki odakint hullámzott az óceánon fel és le az idők kezdete óta. Csak élvezte a napsütést és a szelet. Egyszer meglátta a többi hullámot, amint a parthoz csapódtak. Nagyon megijedt. Egy másik hullám azt kérdezte tőle:
– Miért vagy olyan szomorú?
A kis hullám így válaszolt: – Mert össze fogunk ütközni és mind semmivé válunk. Hát nem érted?!
– Te nem érted! Te nem csak hullám vagy, hanem az óceán egy része. És mindig az is maradsz. Örökké."

A harmadik szintén egy drámai film volt. Nem is tudom mióta, de már egy ideje szemezgetek vele. Címe: Sherry Baby. Ebből ítélve mindenki azt gondolja ez egy hülye kis szőke nős vígjáték, aminek se tartalma, se mondanivalója… Olyan érdektelen film lehet. Pedig éppen az ellenkezője. Az újrakezdés-drámák egyik legjobbika
Sherry Swanson (Maggie Gyllenhaal) gyerekkorát elvették a drogok, és a lopások. 23 évesen frissen szabadul több éves börtönbüntetéséből.
Rengeteg tervvel, optimista álmokkal érkezik meg szálláshelyére. Újrakezdésének fő indoka és húzó ereje a kislánya.
Már az első napokban a valóság hidegzuhanyként éri - se lakása, se munkája, lánya pedig elidegenedett tőle. De hogyan lehet beilleszkedni jobban mondva vissza illeszkedni a társadalomba? Mennyire számkivetettek ezek az emberek? Kik azok, akik valójában megértik problémájukat? És akik nem, azok hogyan használják őket…?
Egy tragikus női sors küzdelme, az életbe való visszatérésbe.
A film rendezője a forgatás megkezdése előtt, több mint fél évig ex-drogos és börtönviselt nőkkel beszélgetett arról, hogy milyen a szabad élet hideg valósága egy társadalom által megbélyegzett anyának. Az ott hallottak ellenére sem a tanító jelleg és az érzelgősség érződik a filmes képsorokon. Ráadásul a történet végén sem a jól kigondolt happy end található.
Ez, ebbe a drámai kulcsmomentumokkal fűszerezett tragikus női sorsba nem fér bele.
Mindezek után teszem fel ismét a kérdést? Tényleg nehéz nekünk elengedni? Most mondhatjátok: -"Ezek csak filmek." Igen, ebben igazatok van.
De mindhárom valós, megtörtént esemény feldolgozása. Tehát ezek nem mások, mint az élet filmjei.
Szóval tenyeret kinyitni, belső feszültséget, rossz beidegződést, régi párkapcsolatot, emlékképet… múltat elengedni!Akinek nem sikerül, azoknak szívesen kölcsön adom a fenti filmeket gyűjteményemből.

Szétcsúszásom címszavakban

0.00h Jönnek a beállított időzített képeslapok, szépen sorban…
Olvasok, elérzékenyülök…
"Köszönöm, hogy Te vagy.
Az órát köszönöm,
amelyben fényül nyert
e világtalan világ,
köszönöm, hogy kezed
kinyújtottad felém,
s árnyául elfogadtál
sugárzó életednek...”
(Móra Ferenc)
Azt kívánom, hogy ezen a napon ne számold a múló perceket,
hanem csak éld meg őket! Hogy könnyeid csak boldog könnyek legyenek,
s annyi mosolyod szülessen ajkaidon, hogy elfeledd valaha is sírtál!
Boldog születésnapot Drága Barátnőm! :)
Telefon csörren. -"Boldog születésnapot Panka" – hallom a vonal túlsó végén…
Döbbenettől meglepődök! Azt gondoltam ilyenkor kedves ötvös barátom már régen alszik… De nem, kivárt, hogy első lehessen. :)
Újabb üzenet:
„Ma mosoly, holnap könnyek, ma még nehéz, holnap könnyebb
Nézz az égre, a legszebb fényre, láss egy álmot, s harcolj érte !!!
Nagyon boldog születésnapot !!!”
Hirtelen skype hangom jelez… Miamiból egy barátnőm "integet". Levelezés, e-mailek válaszolása… aztán elkezdem gyorsan blogom írását.
Újra képeslap:
Drága Kislányom!
Születésnapodon nem kívánunk egyebet, csendes lépteidet kísérje szeretet. Szívedben béke, lelkedben nyugalom, légy nagyon boldog ezen a napon. Szívünk szeret, ezt ne feledd a legtöbb, mit adhatunk a CSALÁDI SZERETET. Boldog születésnapot! Millió puszi: Anyu és Apu.
Könnyem csordul. -„Anyu, szeretlek!”
4.00h. Agyam már off üzemmódba „kapcsol”, fáradok, aludni térek.
7.15h. jól hallok??? Valaki kapukódommal érkezik. Számaimat kevesen tudják... ki lehet az? Újra pittyen, valaki tényleg érkezik. Ugrok ki az ágyból, ajtóhoz botorkálok.
Barátnőm „torta szelettel” rajta égő gyertya… Szemem csipás, alig látok.
Majdnem sírok, meghatódok. Ajándék bontás, örömködés.
Reggeli kávémat vele kortyolom, közben gyors beszélgetés… mennie kell. Így is miattam késik el. Megbeszéljük: -"este még látjuk egymást."
Visszabújok ágyamba, laptopomat bekapcsolom… blogbejegyzésem béna, újat írok. Lassan haladok.
Jönnek az sms-ek, e-mailek… Mai találkozóm lemondják, tehát van még időm, kényelmesen teszek, veszek…
11h után pár perccel ismét a reggeli hang kétszer. Hát ez meg ki lehet?
Ajtót nyitok, barátnőm visszatért.
Újabb csomag, ismét ajándékot bontok… Döbbenettől tátott szájjal percekig csak meredten állok. Szélvészként érkezett, így is távozott.
Blogbejegyzésem készen… indul, bocsánat folytatódik napom.
Szentendrére, családomhoz készülődöm. Bográcsozás, köszöntésem… közben családi szeretet.
Mindenkim otthon, szüleim, tesómék, sógornőm, gyerekek… Térülök fordulok, majd egy váratlan pillanatban előkerül csokorba kötve 33 szál vörös rózsa. Szólni nem bírok, torkomban egy gombóc… Meglepődök… akkor még nem sejtettem, ez még csak az itteni kezdet.
Bográcsban elkészült a vacsi, már mindenki éhes. Épp teríteni készülünk, mikor valaki csenget.
Ajtónyitás végett anyu nekem kiált…
Kezem a kilincsen, ajtót kitárom és mit látok?
Barátaim állnak velem szemben. Egyikük kezében torta, rajta 33 szál égő gyertya. Ők rákezdtek énekükre én meg az öröm könnyekre. Gyertya fújás, könny nyelés, közben kívánság „mormolás”.
Ott az utcán, egyesével mindenkit átölelek, miközben könnyeim már elerednek. Meghatódok.
Teraszon kibővülnek az asztalok, jönnek a terítékek… én meg ismét ajándékokat bontogatok.
Egy kis Afrika, néhány ékszer, bakancs, könyv, koncertjegyek... és megannyi szeretet...
Fotózni szeretnék, de még nem tudom merre induljak, segítséget ők maguk hoztak. Addig míg hezitálok, vagy "tanárom készül", egy kis édes meglepetésben részesültem. Pörköltcukorból mintáztak nekem egy nagyon komoly gépezetet.
Bármerre is nézek, mindenhol jó embereket látok.
Koccintáshoz készülünk… tudom nekem most beszélnem kell. De hogy mondjam el nekik, mennyire szeretem őket? Hogy beszéljek, miközben folyamatosan könnyeimet nyelem… Küszködök, és próbálom tartani magam.
Ez nekem most nem megy. Mindenkihez kéne valamit szólni… Neee! Most még ne.
Máskor olyan lazán, előveszem legvidámabb arcomat … Jelen pillanatban lábam földbe gyökerezve, hangom mindjárt remeg. Poharak pedig már telve, és felemelve…
Rájuk nézek, hát belekezdek.
-„Ne haragudjatok, de csak annyit tudok most mondani: Köszönöm nektek. Ha tovább folytatom, ismét sírok.”
Ők meg mosolyognak, huncutul összekacsintanak és örülnek nekem. Itt szenvedek, ők meg csak nevetnek! :) Vacsora alatt kiderül minden. Ki kivel mikor mennyit beszélt… hogyan folyt az egész szervezkedés… Olyan természetesen elhitették velem:
-„Majd találkozunk csütörtökön vagy pénteken és bepótoljuk az ünnepet.”
Én, aki mindig mindent megsejtek, aki figyel és elemez… rá kell jöjjek átvertek. Szüleim is az egészben nyakig benne voltak… Hiszen ők is hallgattak, titkoltak. Mindezek után elkönyvelem:
-„Mindenki szemrebbenés nélkül hazudott nekem. Profik voltatok, el kell ismernem. De nem haragszom érte.”
Ülünk a teraszon, jóízűen eszünk...
Talán most kezdjek el beszélni? Most mondjam el nekik azt, ami ott legbelül van? Hallgatok és várok.
Nem megy. Még nem. Búcsúzásnál újra könnyek… 33 évesen rá kell jöjjek, érzékeny lettem!
Hazafelé még mindig küszködöm ezzel az újfajta ténnyel.
Kör sms-t küldök... De hogyan írjam le azt a hálát, amivel "tartozom" nekik? Hogy írjam le mennyire szeretem őket? Gondolataim össze vissza mennek.
Aztán belekezdek: -„Szerencsés ember vagyok! Jó tudni és érezni, hogy ilyen BARÁTAIM vannak! Ezt köszönöm Nektek! Mindenkit szeretettel ölelek még egyszer és még sokszor.”
Tudom ez kevés, ez nem volt elég kifejező. De nézzétek most el nekem.
Mosolyomat ismeritek… ma ez „picit” átalakult, örömkönnyek lettek.
De hogyan is volt az első képeslapban: „könnyeid csak boldog könnyek legyenek…”
Hősiesen bevallom, ezen a napon, csak ezt az egy feladatot tudtam teljesíteni! :) Szétcsúsztam teljesen!
Még egyszer köszönök mindent!
A barátságot, a szeretetet és azt, hogy vagytok Nekem.
Szeretlek Benneteket!

Ui: Előzmények pedig itten... (klikk ide)

Életképek

Ő már sejtett valamit.

Ajjjajjjj, Ajjjajjjj

Itt baj lesz!!!!!

1976. szeptember 2.

vagyis

Életem, képekben

Volt, aki örült nekem, (anyu és apu)
és volt aki nem... (bátyám)
ha akarták, ha nem,
kérem szépen pici késéssel,
de 12.43-kor megjöttem.
Érthető, hogy vidám gyerek voltam,
hiszen elég korán felfigyeltem a sörre, borra,
vagyis a jóra...
Már akkor ragaszkodtam
minden olyan dologhoz,
amihez nem lehetett volna...
Elég korán kezdeni semmit nem lehet,
ezt tanítják mindenhol a nagy emberek.
Kerestem, kutattam is valamit.
Hogy valójában mit, azt ki tudja már?
Talán Bátyámat, kincset, titkot, pénzt, csillogást...?
Nem tudom jól jártam e vagy sem,
Bátyámat megleltem,
"többieket" azóta se kerestem...
Bújócska, olvasás... Pöttyök rajtam "maradás".

Családban futó egyik nevem, (Panka)
most már Ti is tudjátok, innen ered.
Teltek múltak az évek, túl nyugis napokat éltem...
változás kellett, így éreztem én,
felkerekedtem a sport területén.
Jöttek is a kisebb nagyobb sikerek.
Itt kiélhettem bennem szunnyadó képességeimet.
Iskolába járni nem igazán vágytam.
Vissza, visszahúztak a gyerekkori vágyak.
Nekem jó élmények, másnak már nem annyira,
játszótársaim sosem díjazták újításaimat.

Gimnáziumból (bevallom őszintén) rossz gyerek lévén, kirakták a szűröm... ... szakközépben végeztem,
ahol magamat furcsán éreztem... ezért inkább tanulni kezdtem.

Majd jött az újságíró iskola,
és egy kis koleszos év...
Na ott volt igazán érdekes a hév.
De ezzel nem voltam egyedül,
sokan ittak velem...

Meg is utáltam egy időre

a sok össze vissza ivott levet.

Újság, rádió, televízió... vagyis vízió.
Látomásnak indult, valóság lett belőle...
Mindháromból jó képeket őrzöm Tőle.
Még ma is csodálkozom, mit kerestem ott,
kapkodom a fejem a rengeteg riporton.
Sok-sok lemondás,
az élet adta jóból kimaradás,
de kompenzált az élet,
bemutatott "Téged",
ami nem más, mint ... a filmes kockák!
Életem végéig kitartó szerelem ez,
filmezni, alkotni, tőle függővé válni...
ez utóbbit?

Már észre sem veszem.

Hogy életemben minden legyen,
jött egy omlás, majd az újra indulás...
de most már végre itt a jó úton való haladás.

Délután, szülinapi tortám gyertyájánál
mit is kívánhatnék?
Sikert, pénzt, csillogást?
Mindezeket azóta sem kerestem...
azt hiszem, jól elbújtak előlem.
Ha elbújtak, hát elbújtak...
nem hiányzik egyik sem.
Már tudom jól jártam.
Megvan a bátyám, a családom, a barátaim... és ez a lényeg.
Innen üzenem Néktek:
Kitartás, már 33 lettem,
krisztusi korba jókedvvel mentem...