Bentlakásos óvoda

Muratnak szóltam, este nem tudom, mikor érek haza, mert osztálytalálkozóra megyek. Bevallottam neki picit félve indulok, mert tudtam mindenki hozza saját gyerekéről a képeket, meg a feleség, férj boldog pillanatának megörökített képkockáit… ezzel szemben én elmesélhetem: férjhez mentem, elváltam, csemetém nincs… Mire ő: -„Vidd el bátyád három gyerkőcének fotóit, meg az enyémet és mond, hogy van három gyerekünk, de mind rád hasonlít.”
Végül senkiről nem tettem be táskámba semmit. Kíváncsiak úgyis rám lesznek és nem az albumomra. Indulás előtt térképbe elmélyedve megnéztem hova is kell menni. Bő fél óra múlva utcanévtáblára rápillantva konstatáltam, jó helyen járok. Elkezdtem izgulni, mindjárt megpillanthatom őket. Néztem a házszámokat 80, 82, 84, 86, 88, 2. Mi van? Nekem 92 kell. Elfogyott a számozás, illetve újraindult, de ez már egy másik utca jelzése. Ilyen lüke nem lehetek, hogy eltévesztem a helyszínt. Matekból oké, hogy hülye voltam, de a 88 után nem a kettőnek kell jönnie. Tettem egy kört, hátha másfelé kell fordulni, de nem. Lehet ebből az utcából, ebben a kerületben több is van? Ne már! Most már mindegy, így is úgy is elkéstem. Végül felhívtam egy volt osztálytársamat, aki jobbnak látta, ha kiküld elém valakit, mert én az életben nem találtam volna meg azt a kis utcának mondott apró bekötőutat, ahova még úgy 82 környékén le kell kanyarodni.

Mikor beléptem, az összes kiváncsi szempáron végignéztem és megállapítottam, senkin nem kell gondolkoznom, mindenkit a nevén tudok szólítani. Végre, eme nap sikerélményét is magam mögött tudhatom. Azt nem tudjátok, de az osztályban a legtöbbet én hiányoztam, nekem kellett a legtöbb igazolást gyártatnom, amit egy osztálytársam írt mindig alá. Vezetéknevünk azonos, tehát megnyugtattam, ne aggódj, családban marad… Nem nagyon jártam be a suliba, nem tetszett az egész. A „sorstársaim” jó fejek voltak… de a tanulás speciel távol állt tőlem, egyszerűen nem érdekelt.
Persze előkerültek a régi sztorik a tanárokról, amik nekem néha teljes újdonsággal szolgáltak, de azért megnyugtató volt, hogy ezzel valójában nem csak én voltam így. Közben elindult a fényképek nézegetése gyerekekről, házas élet boldog pillanatainak bemutatása és életünk új fejezeteinek elmesélése. A szokásos kérdés teljesen természetes módon mindenkit megtalált: -„És van gyereked? -Persze, hoztam albumot, nem látod??? Te sem, én sem.”- gondoltam magamban. Aztán egyik osztálytársam erre nemes egyszerűséggel így felelt: -„Van, és a Krisztáéval jár egy óvodába.” Mire én odanéztem és közöltem, "csak az ovi bentlakásos és sosem megyünk érte, igaz?" Na ebből is kivágtuk magunkat :)
Fura volt hallgatni kit merre sodort az élet. Szinte senki nem a szakmájában dolgozik. Milyen érdekes. Jártunk valahova négy évig, tanultunk valamit és mindezt a tudást, -ha lehet annak nevezni- a legtöbben sutba dobtuk, más felé orientálódtunk. Mennyire nem tudjuk felmérni gyerek fejjel kinek mi lesz az érdeklődési köre, ki mit akar csinálni… ez olyan kötelező négy év volt, legalábbis én így éltem meg.

Hazafelé a kocsiban végigpörgettem a fényképkockákat a hozzá párosuló életutakkal és rájöttem, semmiről nem vagyok lemaradva. Még egy picit élni szeretnék, szabadon. Hogy ez önzőség? Lehet, bár én nem így élem meg. És amíg erről a kérdéskörről a véleményem nem alakul át, addig tökéletes az az ovi a gyereknek ahova kedves osztálytársam csemetéjével éppen most jár. Na jó, azért a ballagását ebben az óvodában már én sem várnám meg.