Puding

Anno elterveztem, hogy huszonnégy éves koromban férjhez megyek, szülök két-három gyereket és boldog családi életet élek párom oldalán. Ezt kábé még húsz évvel ezelőtt vetítettem magam elé, mint jövőképet. Már láttam a kis házat, a kutyát, a napsütést, a virágokat… hallottam a madárcsicsergést, a lurkók zsibaját, és ha kiálltam a teraszra, akkor szemeim a tenger hullámzását élvezhette.
Jut eszembe életemben először óvónő akartam lenni, majd stewardess. De semmi nem lett belőle. Nem úgy, mint bátyámnál, aki általános iskolás korában kitalálta jövőbeli foglalkozását, és ki is tartott mellette.
Apropó, most szombaton osztálytalálkozóm lesz, na kíváncsi vagyok kinek merre sodródott élete, kivel mi történt…Mert mindenki elképzel magának egy világot, de akkor még nem tudjuk, hogy át is lépjük-e valamikor kapuját vagy csak álmodozunk róla.
Szóval nekem is megvoltak az álmaim. Huszonnégy már régen elmúltam, nincs gyerekem, sem kutyám már, a tenger is messze van…
Kint ülök teraszomon, ölemben a laptopom, és gondolkodom. Gondolkodom, de nem azon, hogy hol rontottam el. Nem! Úgy vélem minden olyan dolog, amin átmentem, amit megéltem, aminek örültem, amin bánkódtam… mind-mind ahhoz kellett, hogy átformáljam, meglássam önmagam. Tudom sokat tanultam mindenből. A szerelmi csalódásokból, a nézeteltérésekből, az egyedüllétből, a barátokból, az örömökből, a meglepetésekből…
Az élet, folyamatosan tanít, hiszen van mit.
Bevallom őszintén, én egyedül még nem tudok „járni”. És ide nem azt kell érteni, hogy társfüggő vagyok, ez így nem igaz. Évekig partner nélkül éltem, mert inkább a magányt választottam, mint a langyos, kihűlt kapcsolatot.
Murattal sokat beszélünk a közösen megálmodott jövőről, utunk kivitelezéséről… mert beszélni kell, sőt kötelező, én ezt vallom. Ha nincs beszéd, ha elveszik az őszinte kommunikáció, ott egy idő után kialszik a láng, ami aztán már csak parázslik, néha felpislákol, majd érkezik a fekete füst és a legvégén hamu képződik. Na ez az, amit föléleszteni, már nem szabad és tán nem is lehet.
Sok minden a fejünkben van. Hogyan, miből, miképp… apró puzzlek, melyeknek még nincs meg minden darabja, de napról napra közelebb kerülünk ahhoz, hogy kirakjuk a teljes, hiánytalan képet. Tudom, a puding próbája az evés, de ha még a pudingot sem veszem meg, nem tudom, valójában milyen lenne az íze, az állaga, a formája abban az esetben, ha elkészíteném.
Szükségünk van még pár hónapra, hogy mindez megtörténjen, aztán rajtunk múlik, hogy odakozmál ez a desszert vagy tökéletesen ízletesre el tudjuk-e készíteni. A legfontosabb és egyben legnagyobb kérdés, hogy mindezt hol is fogjuk megfőzni? Itthon, vagy az ő országában, esetleg tovaállunk máshova? Valójában a tűz az, aminek a fészekrakó helyét éppen keressük.
Minap anyukámnak érintőlegesen megemlítettem elmenetelem esetleges lehetőségét, mire ő sírva fakadt. Telefonban hallottam, ahogy eleinte még nyelte a könnyeit, majd… eltört a mécses. Az én szívem is belehalt „picit”, de tudom, van még mit tanulnom. Ha valóban külföldi konyhában fogjuk összeönteni ezt a desszertet, akkor nekem újra kell tanulnom „járni”. Mert a fent említett sornál nem a társra, nem a szerelemre céloztam, hanem a családra. Fura kimondani: anyukám nélkül nem tudok járni, nem tudok élni.
Sok minden és sok mindenki hiányozna még rajta kívül, de legjobban az ő mosolya, az ő puszija, az ő hangja… Aki valóban ismer, az tudja, a mi kapcsolatunk a mélybe sodródott, és megjárt sok mindent, de képesek voltunk átértékelni, talán meg is bocsájtani és azóta … nincs most ide megfelelő szó, amihez őt hasonlítani tudnám.
Szóval fájna, és szívemből itt maradna egy darab, de a másik felét nemrég messze hagytam. Nála. Ezért most nehéz, nagyon nehéz. Szétszakadtam.
Nem tudom, hogy az élet társasjátékán dobókockámmal hányas számot kell dobjak ahhoz, hogy a legjobb helyre lépjek, de abban biztos vagyok, hogy számomra megfelelő kockára állhatok majd. Mert bár az élet tanít, és én úgy hiszem tanulok is rendesen, emellett szeret annyira, hogy rosszat nem akarhat nekem. Hogyan is akarhatna, hiszen a puding összetevőit megkaptam, már csak ki kell várni az időt, hogy a legmegfelelőbb helyen fölfőzhessük azt.