ke) az óvodában fellépése volt, és se bátyám, se sógornőm a munkájuk végett nem tudta szabaddá tenni magát. Aztán közösen megebédeltünk, majd mivel ezen a héten elfelejtettem a süteményt prezentálni, ezért ott helyben szüleimnél kellett bepótolnom hiányosságomat. (ugye, ugye aki ennyire elkényezteti a körülötte élőket, hogy szinte minden hétvégén teli tepsivel megy „haza” látogatóba az így jár) Az elején Bálint még lelkesen felajánlotta segítségét, aminek a vége már csak a krém táljának kinyalásában nyilvánult meg. Aztán hazafelé vettem az irányt, mert még dolgom volt. Muratnak akartam egy képeslapot küldeni, amelyet minden hónap 15-én megkap postaládájába. Ez a mi jeles dátumunk. Szokásomhoz híven, kerestem egy jó kis alapot háttérnek, majd beleírtam, megszerkesztettem elképzelésem szerinti gondolataimat és egy gombnyomással kézbesítettem azt. Nem sokat váratott magára az ő válasza sem. Meglepődtem. Néha jön egy virág ilyenkor, néha egy pár kedves sor… de most nem, most meglepett. Gyanútlanul klikkelek az ő „csomagjára” és megpillantom közös fotóink montázsolt képeit… emlékek, mozdulatok, pillanatok… De jó! Aztán hajnalig beszélgettünk, visszaidéztük megismerkedésünk napját majd tervezgettük a holnapot, a holnaputánt, és a közeli jövőt. Egyszer csak fájlfogadás kérdést látok. Ő küldi, persze, hogy engedélyezem… Uh, mi a fene ez? Már több mint öt perce töltődik… Lassú a net? Á, az nem lehet. Ebben a hajnali, na jó már inkább kora reggeli időpontban nem használhatják ennyien a kor vívmányát. Nincs még két ilyen hülye, akik ily kitartóan ülnek a gépük előtt, mint mi. Na végre lassan megtudhatom mit rejt a küldemény, miután sikeresen lementettem asztalo
mra, kinyitom és… Szemem hirtelen könnybe lábad, szám nevet, jóleső érzés futkos végig rajtam. Mennyi szép emlék szaladgál most hirtelen szemeim előtt, mennyi kedves mondat, gesztus fedezhető fel így utólag napjainkban… Első képkocka után felismerem az egyik kirándulós utunk „forgatásának” mozgóképeit. Murat szereti megörökíteni a közösen eltöltött napjainkat, ezért gyakran használja telefonját vagy fényképezőgépét kézi kamerának is. Eme remek szokásának köszönhetően most sok minden élesben újra lejátszódott előttem, hiszen ezt a szép napot viszontláttam egy megzenésített videóklipp formátumban, melyet különböző trükkökkel ő vágott össze rólunk. -„Ez a te ajándékod. Neked készítettem.”
Én még sosem kaptam ilyen kedves meglepetést. Talán mert filmes gyerek lévén félnek kritikámtól vagy, mert ennyi fáradtságot mástól sosem érdemeltem meg… Nem tudom, de valójában már nem is akarom kinyomozni az okát.
Reggel, mikor nyugovóra tértem, még szinte végtelenített gombra állítva hagytam ezt a pár percet és csak mosolyogva néztem ki fejemből.
Meg nem tudom mondani hányszor indítottam el újra az óta … és közben hány emlékkép játszódott le ismét fejemben...megsz
ámlálhatatlan.Mindezek után hát hogyan is vágynék ki ebben a zord, esős hidegbe, mikor itthon jó meleg a lakás, pogácsa illata lengi be a konyhát és a nappalit… és ha ránézek laptopom monitorjára egy csodaszép nap mozgókép emlékei elevenednek fel újra, újra, újra, újra... és újra.
Ui: Őszinte leszek, mindezek után azért az a kérdéskör is foglalkoztat, hogy vajon a többi felvétel képkockái mikor lesznek birtokomban? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése