Fél lábon

Még pár óra…ezt már fél lábon is kibírom. Na jó, azért valamicskét még alszom, de reggel olyan frissen ugrom ki az ágyból, mint aki egész héten csak aludt volna. Egy gyors fürdőszobai tevékenység, majd Virág barátnőm érkezik, irány a reptér. Ma munka után párjával kiegészülve együtt vitattuk meg az élet nagy dolgait, a nap történéseit, és mint mindig most is jóízűen nevettünk mindazon, amiket ma a hátunk mögött hagytunk. Na de holnap mit hagyok én a hátam mögött? Mindent. Hiszen hetekre irány Murathoz! Újra!
Ahogy beszámoltam róla, úgy volt nem tud a reptérre jönni… de aztán addig csűrte-csavarta a dolgokat, míg nem mindent elintézett. Igaz a maga módján, ami valójában csak fél megoldás… ne de ez ellen nem tudok mit tenni. Megjegyzem nem is akarok és nekem is jól esik most ez a kompromisszum, mert a barátai eléggé meglepődnének, ha az ő nyakukba ugranék bele :)

Egy lány egy idegen országba megérkezik, akkor olyan snassz a hello, hello. Na nem! Ajtó nyílik, szemek pásztáznak, te rögtön kiszúrod kedvesed, majd szinte bőrönd félig elhagyva, ő rohan, te sietsz és jön az ölelés, aztán megfeledkezel mindenről, nem érdekel, hogy bárkit is feltartasz, a lényeg, jó kezekben vagy. Hát mi ezt a filmet szoktuk minden találkozáskor újraforgatni. Ezért még nincs besöpörve a Nívódíj, de talán egyszer… újra.
Szóval koffer félig bepakolva, nyári ruhák, szalmatáskák, papucsok... mindent betettem. Ami nincs benne, az nem fog hiányozni. Péter tanácsára, mivel bőröndöm kinézete minimum egy tucat hasonló kofferre hasonlít, ezért már az előző utazásom előtt megkülönböztető jelzés került rá, így pontosan tudom, ez az enyém. Van a húzókáján egy rövid szalag és magán a borításon van egy mosoly fejes etikett címke. Már múltkor is figyeltem senkinek nem jutott eszébe a különbséget tevő jelzés. Ezt leutánozni, lemásolni nem lehetne, annyira bénán sikerült. De épp ez benne a jó! Simán messziről kiszúrható!
Szóval holnap újra felszállás, lassan bérletet veszek a repülőjáratokra. De szerelmes vagyok. Épp ezért a következő hetekben a pillanatot akarom megélni, vele, általa… de még pár óra… ezt már fél lábon is kibírom. Na jó, azért valamicskét még alszom!

A lecke föl van adva

Sosem bírtam azokat az embereket, akiknek nincsen egyénisége… akik csak a másikat próbálják majmolni, mert azt gondolják attól ők is menővé válnak, rájuk is felnéznek majd. Képtelenek meglátni, hogy mindenkinek van kisugárzása, egyéni jelleme… ami utánozás nélkül is tud értékekkel bírni. Neked van frufrud, nekem is lesz, neked van szép naplód, nekem is lesz, neked van szép szoknyád, nekem is lesz…
Régen az én életemben is volt ilyen és engem kifejezetten zavart. Bármi változtatás volt, észrevettem másnál is… de nem szóltam, mert a másik személyt nem akartam megbántani, ezáltal a megformált véleményemet elraktároztam magamnak.
Nem kedvelem azokat sem, akik önmaguk bosszúja végett minden fajta dolgot bevetnek, csakhogy borsót törhessenek a másik orra alá. Pedig csak azt kellene észrevenni, hogy a közösnek vélt út iszonyú szerteágazó, és már valójában rég letértek róla… Kevés az olyan ember, aki egy fájdalmas szakítás után csöndben el tudja engedni a másikat és nem azzal törődik, a volt kedvese kinek az oldalán találta meg boldogságát. Miért kell egy lezárt korszak után is elemezni, vádaskodni, őrjöngeni… miért nem lehet csöndben, igazságosan elosztani mindent, miért nem lehet kulturáltan megbeszélni a problémákat… Amikor én váltam, ennek már jó pár éve nekünk sem ment a kulturált viselkedés. Én költöztem el abból a lakásból, ahol közösen éltünk, én hagytam ott minden olyan dolgot, ami hozzám tartozott és én mondtam azt, használd nyugodtan, majd pár hónap múlva becsöngetek értük és akkor elviszem. Ezáltal nem rögtön csupaszítottam le a lakást, időt hagytam, hogy mindent beszerezzen, hogy ne egyszerre költse el pénzét, hanem a maga tempójában pótolja mindazt, ami pár hónap múlva már nem az ő lakóterületében fog működni. Az már más kérdés, hogy nekem a büszkeségemet sértette volna mindez, mert számomra ez nem jelentett volna mást, mint egy alamizsnaként otthagyott holmik használatának engedélyét… Ő viszont az én jóhiszeműségemet kihasználva, és a pár hónapos határidő lejárta előtt galád módon próbált kisemmizni, aminek következménye, hogy bennem is fordult valami és ebben az esetben a fogam fehérjét én is képes voltam megvillantani. Elárulom nem szép látvány, de ha nincs ok, akkor az okozat is elmaradt volna.
Néhány sértett ember hihetetlen dolgokat képes produkálni, őket valójában csak a legnagyobb jó szándékkal tudom embertársaimnak nevezni. Néhányukat úgy tudom elképzelni, mint akik láncaikat csörgetik, szájuk habzik, mert úgy érzik minden ki lett húzva lábuk alól.
Pedig ahhoz, hogy ez a stabilnak vélt talaj elkezdjen koszolódni, a beton föltörni, majd a törmelék sebet ejteni a lelkeken és végén már por mocskolja mindenüket, ahhoz valójában mindketten hozzájárultak.
Az én baráti társaságomban is megtörtént már az ilyen, és amit nagyon becsülök, valaki nem is menti fel alóla magát, ugyanúgy vétkesnek tartja önön személyét, mégha valójában sokszor csak története egyik szenvedő alanya volt. Nem értem miért kerül ilyenkor a láncaikat zörgető felek szemeikre egy olyan szemüveg, amiben mindig csak átformált képet képesek látni. Biztos vagyok benne, csak a bosszú az, ami vezényli őket, és ez nem más, mint a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” szindróma. De azon még valójában nem gondolkodtak el, hogy az ezzel a negatív töltettel bíró lények, miket ártanak. Hiszen az elégtétel sosem jön testünk, vagyis inkább lelkünk letisztult bugyrából, hanem egy olyan helyről érkezik, ahol csak mocskos, elsötétedett érzésvilágok lapulnak, jobban mondva úgy dolgoznak, mint a vulkánok. Időnként kitörnek, kezelhetetlenek, időnként csillapodnak, újra, meg újra működésbe lépnek, de kihűlni sosem fognak.
Nem csak hogy maguknak és a közvetlen környezetüknek ártanak, de ugyanakkor remek beszédtémává válnak egy jó kis baráti kávézás alkalmával, ahol nem a bánat, hanem a szánalom és vicces nevetések végett a sós könnyek gurulnak azoknak szemeikből, akiket próbálnak hibáztatni, gátolni, besározni…
Fura, hogy nem veszik észre, hogy minden egyes galád cselekedettel csak jobban összekovácsolja a másik párt, még szorosabbra fűzi közöttük az áttörhetetlen falakat…
Pedig ez a fal eleinte csak lassan épül, néha a kezdeti időszakban még talán az elsüllyedés tényét sem zárnám ki, majd a kreált problémák megjelenésével észrevétlenül összefonódnak, összekovácsolódnak és köveiket utána már együtt rakják… így alakul ki egy áttörhetetlen erőd, amit végül egy olyan személy segítségével építettek, aki pont az ellenkezőjét akarná. De ha egy kicsit is belegondolunk és mögé nézünk, kérdem én, miért hiszi bárki is azt, hogy a sok bosszúság majd mindenhol bosszúságot von maga után, és ezáltal elindít egy lavinát. Akik életünk gátjai illetve akadályozó tényezői, valójában bármilyen álarcot is húznak magukra, a múltból hozott és a jelenre kivetített dolgok már rég ráégtek testüknek árnyképeire és ez az, amitől soha az életben nem fognak tudni megszabadulni. Na jó, nem biztos, hogy soha, de a láncokat csakis önmaguk képesek leoldozni testükről, a habzó száj tényét is csak ők tudják helyreállítani… Itt már csak az a kérdés maradt: mikor képesek erre az emberek és mikor tudják azt mondani, hupsz na ezt is megoldottam.

Útra készen

Már egy kezemen meg tudom számolni hány nap van indulásomig, és jöhet az újra csomagolás, ruhák, bőrönd, reptér…
Tegnap barátnőmmel még az utolsó simításokat elvégeztük, vagyis beszereztük az ajándékot. Hogy mit? Azt most nem írnám le, mert Murat olvassa blogom, és bár nem beszél magyarul, de hihetetlen türelemmel próbálja lefordítani szavaimat, mondataimat. Most csak elég annyi, hogy lesz nagy meglepetés, és a csomagolás végett tudom meglepődés is. Abban is biztos vagyok, hogy újra kimondja majd, amit mindig elismétel:

-„Azt mondtam ne hozz semmit, nekem annál nagyobb ajándék nem létezik, hogy te újra iderepültél hozzám.”

Számára pedig az a természetes, hogy egy kis becsomagolt doboz, meg még egy és még egy, majd öröm tekintet:

-"Ez mind a tiéd, ezeket neked vettem…", de ha én mondom azt, nem ezért jöttem, hogy elhalmozz meglepetésekkel, erre csak annyit kapok feleletként:

-„Nem is örülsz, az összeset én választottam neked?”
Kalandos utazásra felkészültem, habár már nem fog váratlanul érni sem a vízumvásárlás, sem a vámvizsgálat… semmi. Ez utóbbi helynél pontosan tudom, ha hihetetlen módon mosolyog az ember, gyorsabban kap pecsétet.

-"Nyaralni érkezett, kihez jött?" - kérdések… vagy csak csöndben kell szugerálni, közben magunkban mormolni, pecsételj már, mert a bőröndöt még be kell gyűjtenem, amit a szalagról szeretném azonnal az elsők között leemelni, hiszen engem már topogva várnak odakint. Bár most ez a topogó személy nem biztos, hogy Murat lesz az, mivel halaszthatatlan dolga akad érkezésem napján. Igaz szerinte elnapolható, de én a következmények végett nem így gondolom.
Így lehet két barát, lehet egy unokatesó vár majd rám, de az is lehet, ráülök bőröndömre és ott csücsülök, míg meg nem érkezik értem valaki.
A reptértől a város majdnem egy óra, a közlekedés itt hihetetlen fura, a tömegközlekedés számomra átláthatatlan… a hőmérséklet az előrejelzés szerint majdnem negyven fok, szóval csak abban reménykedem, nem felejtenek ott a reptéren, mert a vissza jegyem csak hetekkel későbbre szól.

Lendületben voltunk, avagy Guns N' Roses az EFOTT-on

-"Elmehetünk az EFOTT-ra forgatni?" -hangzott a kérdés kolleganőm szájából, majd a válaszból adódóan megkezdődött az akkreditációs előkészület is. Napokon keresztül azt láttam, készül, nézi a programot, az előadókat… lendületben volt. Annyira lelkesen csinálta, hogy kedvet kaptam én is, tájékozódtam mit kell tudni erről a rendezvényről, mivel ezen sosem jártam még. Aztán láttam olyan, mint a Sziget... Jó buli lehet, de én a Szigetet is csak úgy tudom elviselni, ha estére hazajövök aludni. Tetszett, amit olvastam róla, de annyira nem kapott el a vágy, hogy azt mondjam: -"Had menjek én is Orfűre."

Legnagyobb megdöbbenésemre megtaláltam az EFOTT indulót, ami nekem kifejezetten kedvemre van. Tudtam Ganxstáék elő fogják ezt is adni, na de egy számért lemenni? Nem!

Aztán főnököm kitalálta mégiscsak menjek… na már láttam magam előtt, ahogy ismét leég a bőröm, ruha rám tapad, vécére el nem merek menni, mert egy ilyen helyen ez nem a legbiztonságosabb, jön a fejfájás mivel aznap kevés folyadékot iszom… Szuper. A terv keddi indulás és csak péntek hajnali visszaérkezés, panziós szállás lefoglalva. Rajtam kívül szinte mindenki az utazás jobbik oldalát látta… milyen jó lesz kimozdulni, kicsit kikapcsolódni, együtt lenni… Hát engem ez sem tudott nagyon feldobni, de azért valami lelkesedést próbáltam ruháimmal együtt táskámba bepakolni. Hiszen ha menni kell, hát menni kell. Na de 3 napra??? Ne már.
Eljött a kedd. Már reggel kiderült ebben a hőségben nem indulunk. Juhéj. Engem nem bosszantott, hogy fordulhatok vissza, hogy hozhatom haza táskámat, hiszen inkább alszom itthon még egy éjszakát, mint ott hangzavarban, szúnyogokkal, légkondi nélkül…
Szerdán már nem volt mese, mi is startoltunk. Ezen a napon már jobb hangulatom volt, hiszen úgy voltam vele, csak egy éjszakát kell kibírni, az pedig simán menni fog. Megékezésünk után, ahogy kiszálltunk a kocsiból rögtön megcsapott a tikkasztó meleg és a celebek látványa. Nem is tudom melyik fájt jobban. Akkreditáció intézése után, gyors lepakolás a panzióban, előkészület a forgatáshoz.
Közben főnököm, ahogy belépett szobájába, körbenézett és azzal a lendülettel, ahogyan megérkezett ki is fordult onnan.
-„Hát én itt nem maradok egy estét sem, éjjel indulunk vissza. Értik?”
Hát hogyne értenénk, én ennek speciel még örültem is. Na innentől kezdve nem érdekeltek a problémák, a meleg, a vécé, a folyadék, a fejfájás... semmi!
Először a celeb sátornál próbáltunk forgatni. Micsoda celebek voltak. Vad Katival, Puskás Petivel, Pákóval, Benkő Dániellel... Pákót „vitték, mint a cukrot”. Bármilyen kérdést kapott, belépője idétlen nevetése volt. Hihetetlen egy fazon. Hála a jó égnek egy több éves nézeteltérés is tisztázására került. Az a bizonyos "csokifaszos" történet közte és Havas Henrik közt, most végre a befejező részéhez ért. Micsoda szerencse, hogy mindenki megbocsájtott mindenkinek… ráadásul mindezt még kamera is rögzítette. Egy mázsás kő esett le szívemről. Nem is tudom hogyan aludtam volna, ha épp az ellenkezője történik.
Ja, Benkő Dániel mellett sem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Igen feltűnően, egy bugyit lengetett egy dombtetőn, és természetesen tulajdonosának nevét kiáltotta bele a nagyvilágba, hogy még több kamera szegeződjön irányába. Én szégyelltem magam, hogy ott vagyok.
Szerencsére mivel ez az anyag, az orfűi forgatás nem hozzám tartozott, ezért valójában nem is kaptam a mikrofon felé. Azért mindennek van határa! Még nálam is.
Egy Kovács Ákos interjúra mégis megkértek, akinek beéneklése azonnal megütötte fülemet. Igyekeztünk a színpad felé jó kis vágóképek lesznek, alig néhány egyetemistával, gondoltam magamban… hiszen a meghirdetett koncertje csak este tizenegy órakor kezdődött és ekkor még csak kb négy óra lehetett. Előre igyekeztem, operatőröm lemaradva picit, és mikor hátrafordulok mit látok? Benkő megállította és még ott is dumál a kamerába. Ilyen nincs. Egy Ákost nem akarok becserélni egy újabb Benkőre. Odakiáltok nekik, szedjék lábukat, pontosan tudom egy szám és Ákos levonul… persze mire odaértek pontosan ez történt. Én még közelről láttam őt énekelni, a kamerám már csak a hátát, amint ivott és bement a backstagebe. Szuper, na mindegy, vágókép nélkül is kellene az interjú. Sajtósától engedélyt kértünk, aki odalépett Ákoshoz pontosítani. Előre leszögeztem két perc az egész és beszélgetésünk kizárólag az EFOTT-ra koncentrálódna. Figyeltem őket és tisztán, érthetően egy szót le is tudtam olvasni szájáról: „Leszarom”. A sajtóban való szereplésért felelős lány visszasétált hozzánk és bájosan, mosolyogva közölte a döntés, nem! Indok: "Az elmúlt napokban nagyon sok interjút adott és most már nem szeretne a média rendelkezésére állni." Most már tudom, hogy a leszaromat így kell konszolidáltan burkolva tálalni. Szóval sok ember nagy kedvence nem volt hajlandó még két percet sem áldozni drága idejéből. Pedig ahogy említettem a koncertje előtt hét órával voltunk. Aztán láttam, amint kábé nyolc testőr kíséretében elvonult enni, zenésztársai követték őt, akik közben hőbörögtek. „Minek kellett ennyivel korábban lejönni?” – hangzott el köztük felháborodottan a kérdés. Szóval Ákos interjú ugrott, amin valójában nem csodálkozom. Évekkel ezelőtt volt szerencsém már beszélgetni vele kamerák kereszttüzében, akkor sem a túl szimpatikus arcát mutatta.
Még tébláboltunk a sátrak, és az emberek közt… mindezt a legnagyobb hőségben, de én már semmin nem idegesítettem fel magam, elém vetődött a hűs lakásom látványa, az, hogy itthon elnyúlok ágyamon.
Nem sokkal később főnököm is előkerült, jelzett, induljunk, ha kész vagyunk az anyaggal… mert ő bizony lendületben van és teljesen kikészült. Ebben a tikkasztó melegben kb 4 km-t gyalogolt a tó mellett, mert azt mondták, a Muskátli étteremben egyen. Fogalma nem volt merre van ez a vendéglő, fesztiválozóktól kérdezősködött, akik közölték csak itt végig megy és jobbra lesz majd a sarkon. Ő pedig csak ment, húsz perc múlva még mindig csak ment, még húsz perc múlva még mindig nem ért oda… Közben leizzadt, az emberek felismerték, kiabáltak neki, hogy jöjjön, meghívják egy sörre, sokan csak üdvözölték… ő meg magában szentségelt, hogy mit keres itt és különben is el ne üssék a szalagkorlátnál…
Ahogy mesélte drámáját mi csak nevettünk, kacarásztunk… Ez teljesen megadta visszafelé utunk jókedvű alaphangulatát, még elautóztunk a szinte be sem jelentkezett szállásunkra, érintetlen csomagjainkat visszapakoltuk autónkba, majd irány Budapest. Ha már kihagytuk a koncerteket, és a csápolást a nagy tömegben, „fájdalomként” zenét hallgattunk természetesen. Nem is akármilyeneket. Főnököm kezelte a gombokat és a hangerőt. Fülsértő erővel, vagyis teljes hangerőn bömbölt a Guns N’ Roses, a Beach Boys, a Queen… miközben kolleganőm és a góré üres flakonos üvegekkel verték a ritmust az üléseken.

A nap lezárásaként még megszavaztunk egy közös Duna parti vacsorát, ahol a pincér első kérdése az italokra irányult.

- „Egy jägert meg egy fröccsött kérek” – felelte főnököm, majd ránk nézett és hozzátette, „ha már úgyis lendületben vagyok.”

Mindig csak eggyel többet

Először is: nyertek a kis spanyoljaim… ez maga a tény, de … valójában csupán azért, mert azon a napon éppen ők voltak jobbak, méghozzá a hollandok ellen egy góllal.
Az már más kérdés, hogy más nemzet válogatottja ellen lehet, nem nyernek, de hát a sport már csak ilyen. Aki eggyel többet lövi a hálóba a labdát, az továbbjut. Márpedig ők mindig egyet illetve eggyel többet lőttek, így a versenysorozat végén a döntőben találták magukat.
Nem ez volt a spanyolok legnagyszerűbb mérkőzése, nem itt játszották életük legjobb teljesítményét, bár ha az előbb említett eggyel több gólt lövünk elméletet nézzük, vagyis magát a száraz tényt, akkor mégis csak itt nyújtották életük legjobb teljesítményét, hiszen e mérkőzés után már csak egy dolog várt rájuk, magasba emelni a világbajnoki trófeát.
Ehhez persze kellett egy nagyszerű kapus, aki az egész spanyol futball fölé volt képes kerekedni. És nem csak ezen a mérkőzésen. Ő volt az, aki folyamatosan azt a teljesítményt hozta, amit elvártak tőle. Sőt, szerintem még többet is.
Annál a bizonyos Robben helyzetnél lélegzetem bent szorult. A holland játékos világbajnokot csinálhatott volna válogatottjából, ezzel szemben Iker Casillas azt csinált a spanyolokból. A gólt persze nem ő lőtte, de aki látta a mérkőzéseket pontosan tudja, mennyi mindent köszönhetnek neki csapattársai.
Őszintén szólva és valóban nagyon őszinte leszek, nem a két legjobb csapat menetelt be a fináléba. Mondom ezt annak ellenére, hogy a sorozat elejétől kezdve a spanyoloknak drukkoltam.
Valójában annyi történt, hogy egyszerűen ebben az egy hónapban ők mindig egy góllal többet rúgtak ellenfeleiknél. Az ezért járó győztes jutalma pedig nem más, mint a világbajnoki cím.
Sajnáltam a hollandokat. Nem jó kikapni, újra kikapni, és megint kikapni, illetve mindig a döntőben alul maradni. Egy olyan mérkőzést buktak el ismét, ami őket nem felfelé emelte, hanem azt eredményezte, hogy harmadjára sem sikerült győztesként levonulni egy világbajnoki döntőről.
De azzal nem lehet őket vigasztalni majd negyedjére sikerül, meg a bíró néhány szituációban másképpen is dönthetett volna… hiszen ez a tényen már nem változtat, és maga a tény az, ami örökre bevésődik a lexikonokba. Világbajnok: Spanyolország.
Nem most volt, de az emléke elevenen bennem él, amikor a holland szövetségi kapitánnyal Bert van Marwijk-val találkoztam. Országukban vendégeskedtem, és természetesen kilátogattunk néhány mérkőzésre. Egyik alkalommal a VIP páholyban ő is ott tartózkodott. A szünetben felálltunk fűtött székeinkről, italért igyekeztünk, mikor is Bert felismerte azt a személyt, aki mellettem lépdelt. Odasietett hozzánk, először illedelmesen bemutatkozott nekem, majd a velem lévő személlyel összeölelkezett, és elbeszélgetett. Végtelenül szimpatikus úriember benyomását keltette szememben. Akkor a legnagyobb hír az volt, hogy Bommel elveszi a lányát… mivel ez még annyira kezdetleges döntés volt a fiatalok részéről, hogy a nyilvánosság sem tudhatott róla, ezért édesen előrehajolt, és boldogan fülünkbe súgta mindezt. Aztán abban a pillanatban, ahogy kiejtette ezt a mondatot a száján, arca átváltozott komoly emberré, körbenézett, és konstatálta nem hallotta senki.
A döntő estéjén viszont Bommelt sokan a szájukra vették szabálytalanságaiért.
Pedig semmivel nem volt durvább, mint egy-egy esetben Puyol, Xavi vagy a mindent eldöntő gólt szerző Iniesta. Apropó Iniesta. Ahogy néztem csak egy szempillantással előzte meg a becsúszó hollandot, de ennyi éppen elég is volt ahhoz, hogy ő érjen bele a labdába és gólt szerezzen. Méghozzá azt az egyet, amivel többet lőttek a hollandoknál. Na de ez a szempillantás mennyi lehetett? Maximum egy századmásodperc.
Szöulban, 1988-ban mi is pontosan tudtuk mennyi egy százdamásodperc. Ennyivel szorult Güttler Károly 100 méter mellen a dobogó második fokára a brit Moorhouse mögé. Neki akkor ez az olimpiai, a hollandoknak
pedig a világbajnoki aranyérmébe került.
És ez az egy századmásodperc, ültette a Spanyolokat a világ trónjára, méghozzá négy évre.
Ahogy távolodunk a döntő időpontjától úgy halványodnak majd az emlékek, és valójában ezek után nem arról fognak beszélni az emberek, hogy ki volt szabálytalan, jogosan birtokolják-e a világbajnoki címet avagy sem, meg az egy századmásodperc… hanem egy valami marad fent, de az örökre, Világbajnok: Spanyolország.
Jogosan? Azt mindenki döntse el maga, hogy valójában csupán azért, mert azon a napon éppen ők voltak jobbak, méghozzá a hollandok ellen egy góllal, vagy miért?
De valójában már nem mindegy, hogy miért?

Fájdalmas Kékszalag

Elfogyott a két nagy pohár tejföl, amit még múlt héten vettem … na mindegy, csak kibírom valahogy hétfőig. Mindezt akkor még nem gondoltam, hogy így fog alakulni, amikor a minap ültem a villamoson, gondolataim épp szerte széjjel, telefonom csörög. - "Le tudsz jönni a Kék szalag versenyre nekünk dolgozni?" Már láttam a napfényt, a motorcsónakot, a jókedvet, a száguldást... gondolkodás nélkül rávágtam az igent. Erről a nagy lendületről kicsit másképpen vélekedtem már péntek reggel 4.40-kor amikor is az óra jelzett, kelnem kell. Megbeszélt helyen pár perces késéssel megjelentem, mondhatni utolsóként robogtam be, csak rám vártak. Balaton felé haladva jól kibeszéltük magunkat, még a gyártási illetve forgatási ütemterv is előkerült, elvégre versenyre megyünk forgatni vagy nem? Kis csapatunk megérkezése után vitorlásházban újabb megbeszélés a többi kollégával, akik már előző napokban leköltöztek. Amit eddig a fejünkbe vésettek, minden elfelejtve, forgatás néhány pontja átírva. Persze az enyém nem néhány helyen, hanem szinte mindenhol. Remek. Miután a versenyigazgatóságon begyűjtöttem a rajtlistát, potom 39 oldalasat, felkerekedtem motorcsónak vezetőmet megtalálni. Közben a part teli emberekkel, mindenki még az utolsó simítását végzi, jönnek-mennek, hoznak-visznek… mint a hangyák a bolyban úgy tüsténkedik mindenki. Nem sokkal 8.30 után mi is vízre szállunk az operatőrrel. A versenyhajóknak tilos, de nekünk nem, így a motorcsónak elég nagy gázzal szlalomozott a vitorlások között, hiszen a mezőny elé kellett vágnunk, onnan visszafelé indulva dolgoztuk fel a hajókat. A nap süt, a víz kellemes, a társaság kitűnő, napolajjal le vagyok kenve, szememen napszemüveg, mi bajom lehet? Semmi.

Rajt után néhány hajó még elkapta a szelet, ők voltak azok, akik a Keszthelyi fordulónál már visszafelé tartottak akkor, amikor valakik még az első "csövön" sem mentek át. Szóval az élmezőny után, csoportosultunk a középmezőnyhöz, és ekkor szél helyett szélcsend kerekedett. Remek. Ilyenkor a motorcsónak sem közlekedhet úgy isten igazából, mert áramlásával hullámokat képez, ezzel akadályozza a versenyben résztvevő hajókat. A mi kormányosunk nagyon előrelátó ember lévén (talán korából kiindulva öreg rutinosként tudta ez egy hosszú nap lesz szélcsenddel) betárazott lehűtött, hideg sörrel… így a napfény, víz, kellemes társaság, napolaj, napszemüveg, szélcsendhez társult a sörözés, ott a Balaton közepén. A hajókról át-át kiabáltak nekünk, jókat beszélgettünk, gyorshajtásért bírságoltunk :) viccelődtünk, segítettünk. Volt, aki elszámolta magát és vizet kért tőlünk, mi pedig saját palackjainkat adtuk nekik. Persze a sörökről nagyokat hallgattunk… azt azért mégsem.
Mikor a versenyzőket teljesen kikerülve épp gázt adtunk, hogy megnézzük, mi történik az élmezőnynél látom, egy motorcsónak vesz minket üldözőbe. Sajtó felirat rajta, így lassítunk:

-"Liptai Claudiát nem láttátok?”-kérdezte az egyik fotós. Megmondom őszintén, még ha láttam is volna, akkor sem mondtam volna meg az igazat. Ez egy vitorlásverseny, tele érdekes emberekkel, és nekik pont a Liptai Claudia kell képileg. (értem én miért, de...) Megjegyzem pontosan tudtam melyik hajón kell őt keresni, azt viszont hirtelen nem, hogy az a hajó épp merre jár, arról nem volt információm. Hajtóvadászat sikertelenségébe nem belenyugodván tovább folytatták keresésüket, mi meg a munkánkat. Néha lassan, óvatosan, néha vadul száguldozva.
Nem értettem a hajón ülő embereket. Néztem őket, ültek a szélcsendben, tanakodtak, reménykedtek és a kilátástalan helyzetben még mindig pozitívak tudtak maradni. Néhány hajón olvastak, máshol beszélgettek, valamelyiken éppen ettek, máshol nagy volt a virgonckodás. Ahol ilyet észleltünk ott persze mi is többet időztünk. Néhol pizza rendelést adtak le nálunk, néhol arra kértek bennünket toljunk egy keveset hajójukon. Bizakodtak, de nem értettem miben. A szélnek halvány előjele sem jelentkezett. Szerencsétlenek, gondoltam magamban. Aztán, hogy mindezt én is átéljem, következtek az én, vagyis a mi szerencsétlen sorozataink. Először az URH rádióm aksija lemerült, a pótaksi amit kaptam az pedig nem az én URH-mba illeszkedett. Egy hozzánk tartozó motoros kölcsönadta adóvevőjét, így be tudtam szólni nincs bajom, csak lemerültem… aztán a fiúk próbáltak még segíteni nekem, de egy véletlen rossz beállításnál nem a 2C vonalra tették a vonalat, ahol mi beszéltünk össze, hanem a 2A-ra ahol is a verseny zajlott. Nagy nevetés, pironkodás… de hát megesik az ilyen. Majd pár órával később kameránk aksijának a pótaksija is lemerült már. Telefonon kértem segítséget, e végett had ne kelljen visszafordulnom Füredre. Vízen volt még motorosunk, akivel megbeszéltem épp Zamárdi parttól lehetek 1 km-re… ott találkozunk. Mikor ránézek a megmenekülésnek számító aksikra, kiderül ez nem a mi kameránkhoz való. Nincs más választás, irány Füred. Pikk-pakk kint voltunk a parton, hiszen arra már nem lézengtek hajók, szinte tövig lehetett nyomni a gázt. Néha erősen kellett kapaszkodni, mivel a gyorsaságunk oly nagy volt, hogy a csónak eleje jócskán felemelkedett, mint ahogyan a filmekben is lenni szokott. Spuri fel a szövetségbe, ahol a felszereléseink voltak, majd egy gyors wc-re menés, kéz és arcmosás, tükörbe nézés és mit látok? Arcomon kétféle szín világít. Vörös és fehér. A víz visszatükröződése végett egész nap napszemüveg volt rajtam, és ez pontosan meglátszott a szemem alatt. Mint mikor télen síelni megy az ember… na de most nem mondhatom majd azt, csak síeltem… ÁÁÁÁÁÁ, ez nagyon gáz, de erre most nincs időm, rohantam vissza a csónakba, napszemüveg levéve, újra lekentük magunkat és pár perc elteltével ismét a hajók között forgattunk… Úgy este nyolc is elmúlhatott mikor rám telefonáltak, hogy hányadik hajónál járok… Megbeszéltük pár perc és jövök ki, a többit majd más megcsinálja. Aztán még egy kis motorcsónak vezetés, utolsó pillantás a versenyre, a tájra… és abban a pillanatban belém nyilalt minden fájdalom. A térdem, a vállam, a sípcsontom, a hátam… na akkor éreztem csak igazán mennyire le vagyok égve…
A „főnök” már várt a parton, de arcberendezése azonnal átrendeződött, mikor meglátta leégett bőrünket. A kedvesség tovaszállt, helyett kérdőre vonás érkezett. Többiek tanúsították nagyon sűrűn kentük és vizeztük magunkat, mégis ez történt… Hátba paskolás helyett egy sajnálkozó tekintet (ennek most jobban örültem) azért kijárt nekünk.
Vacsorázni napszemüvegbe mentem, mert nem volt kedvem a parti sétányon lófráló emberek furcsa tekintetével találkozni. Néztem az órát és számoltam a perceket az indulásig. Már vágytam haza, arra, hogy itthon egy jó hideg tusolás után lekenjem magam, aztán elnyúljak… De ekkor jött még egy baj. Az, aki a keszthelyi részt forgatta, az autóval visszafelé lerobbant. Ráadásul a komp már nem jár, körbe be kell vontatni… egy autó el is indult mi pedig egy kis busszal utána. Az autót behúzzák a szállásra, a srácot meg mi visszük fel Pestre. Kábé másfél órás plussz kitérő. Szuper. Úgy az út felénél jött egy számunkra remek ötlet. Megszavaztuk az operatőr holnapi haza útját, így visszafordultunk, őt pedig tájékoztattuk döntésünkről… valahogy máris jobb kedvvel néztük Budapest még 145 km táblát. Na ne gondoljátok, hogy a srácot a nagy kakiban hagytuk. Nem. Szállása, ellátása mindene volt, még peche is. :) Hazafelé én speciel az egész napos vízen ringatózást éreztem még mindig, a bőröm folyamatosan fájt, húzott...
Hajnalban itthon egy gyors tusolás, aztán a forró bőrömön szempillantás alatt szétfolyt a jéghideg tejföl. Szakavatott emberek tanácsát követtem, felhólyagosodás végett inkább ezzel kenjem magam, mert ennél jobban most semmi nem segít. Érdekes volt az éjszaka. Fájdalom, ringatózás, egy helyben, mozdultatlan alvás… senkinek nem kívánom.
Reggel, na jó ami már inkább a délhez közeledett átfutottam a sajtót, érdekelt ki milyen helyezést ért el, ki hol adta föl a küzdelmeket, megnyugodtam Liptait is megtalálták… Jól van ismét van min csemegézni.
Barátnőim sorra telefonáltak menjünk ide, oda, amoda, de mindenkit lemondtam. Ha valamerre elindultam volna, az maximum tesómék medencéje, ahol a szemem körüli fehér részt próbáltam volna utána napoztatni a fejem többi színéhez… na de egyetlen porcikám sem kívánta a nap sugarait, így maradtam. Itthon két dolog ismétlődött: a hidegvizes borogatás, és a tejföllel való „krémezés”, ja meg az alvás.
Virág vicces kedvében közölte, a tejfölös pakolás végett milyen jó, hogy most nincs kutyám :) És tényleg, ezen még nevetni is tudtam.
Azon már nem, hogy mára elfogyott a két nagy pohár tejföl, amit még múlt héten vettem … na mindegy, csak kibírom valahogy hétfőig.