Lendületben voltunk, avagy Guns N' Roses az EFOTT-on

-"Elmehetünk az EFOTT-ra forgatni?" -hangzott a kérdés kolleganőm szájából, majd a válaszból adódóan megkezdődött az akkreditációs előkészület is. Napokon keresztül azt láttam, készül, nézi a programot, az előadókat… lendületben volt. Annyira lelkesen csinálta, hogy kedvet kaptam én is, tájékozódtam mit kell tudni erről a rendezvényről, mivel ezen sosem jártam még. Aztán láttam olyan, mint a Sziget... Jó buli lehet, de én a Szigetet is csak úgy tudom elviselni, ha estére hazajövök aludni. Tetszett, amit olvastam róla, de annyira nem kapott el a vágy, hogy azt mondjam: -"Had menjek én is Orfűre."

Legnagyobb megdöbbenésemre megtaláltam az EFOTT indulót, ami nekem kifejezetten kedvemre van. Tudtam Ganxstáék elő fogják ezt is adni, na de egy számért lemenni? Nem!

Aztán főnököm kitalálta mégiscsak menjek… na már láttam magam előtt, ahogy ismét leég a bőröm, ruha rám tapad, vécére el nem merek menni, mert egy ilyen helyen ez nem a legbiztonságosabb, jön a fejfájás mivel aznap kevés folyadékot iszom… Szuper. A terv keddi indulás és csak péntek hajnali visszaérkezés, panziós szállás lefoglalva. Rajtam kívül szinte mindenki az utazás jobbik oldalát látta… milyen jó lesz kimozdulni, kicsit kikapcsolódni, együtt lenni… Hát engem ez sem tudott nagyon feldobni, de azért valami lelkesedést próbáltam ruháimmal együtt táskámba bepakolni. Hiszen ha menni kell, hát menni kell. Na de 3 napra??? Ne már.
Eljött a kedd. Már reggel kiderült ebben a hőségben nem indulunk. Juhéj. Engem nem bosszantott, hogy fordulhatok vissza, hogy hozhatom haza táskámat, hiszen inkább alszom itthon még egy éjszakát, mint ott hangzavarban, szúnyogokkal, légkondi nélkül…
Szerdán már nem volt mese, mi is startoltunk. Ezen a napon már jobb hangulatom volt, hiszen úgy voltam vele, csak egy éjszakát kell kibírni, az pedig simán menni fog. Megékezésünk után, ahogy kiszálltunk a kocsiból rögtön megcsapott a tikkasztó meleg és a celebek látványa. Nem is tudom melyik fájt jobban. Akkreditáció intézése után, gyors lepakolás a panzióban, előkészület a forgatáshoz.
Közben főnököm, ahogy belépett szobájába, körbenézett és azzal a lendülettel, ahogyan megérkezett ki is fordult onnan.
-„Hát én itt nem maradok egy estét sem, éjjel indulunk vissza. Értik?”
Hát hogyne értenénk, én ennek speciel még örültem is. Na innentől kezdve nem érdekeltek a problémák, a meleg, a vécé, a folyadék, a fejfájás... semmi!
Először a celeb sátornál próbáltunk forgatni. Micsoda celebek voltak. Vad Katival, Puskás Petivel, Pákóval, Benkő Dániellel... Pákót „vitték, mint a cukrot”. Bármilyen kérdést kapott, belépője idétlen nevetése volt. Hihetetlen egy fazon. Hála a jó égnek egy több éves nézeteltérés is tisztázására került. Az a bizonyos "csokifaszos" történet közte és Havas Henrik közt, most végre a befejező részéhez ért. Micsoda szerencse, hogy mindenki megbocsájtott mindenkinek… ráadásul mindezt még kamera is rögzítette. Egy mázsás kő esett le szívemről. Nem is tudom hogyan aludtam volna, ha épp az ellenkezője történik.
Ja, Benkő Dániel mellett sem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Igen feltűnően, egy bugyit lengetett egy dombtetőn, és természetesen tulajdonosának nevét kiáltotta bele a nagyvilágba, hogy még több kamera szegeződjön irányába. Én szégyelltem magam, hogy ott vagyok.
Szerencsére mivel ez az anyag, az orfűi forgatás nem hozzám tartozott, ezért valójában nem is kaptam a mikrofon felé. Azért mindennek van határa! Még nálam is.
Egy Kovács Ákos interjúra mégis megkértek, akinek beéneklése azonnal megütötte fülemet. Igyekeztünk a színpad felé jó kis vágóképek lesznek, alig néhány egyetemistával, gondoltam magamban… hiszen a meghirdetett koncertje csak este tizenegy órakor kezdődött és ekkor még csak kb négy óra lehetett. Előre igyekeztem, operatőröm lemaradva picit, és mikor hátrafordulok mit látok? Benkő megállította és még ott is dumál a kamerába. Ilyen nincs. Egy Ákost nem akarok becserélni egy újabb Benkőre. Odakiáltok nekik, szedjék lábukat, pontosan tudom egy szám és Ákos levonul… persze mire odaértek pontosan ez történt. Én még közelről láttam őt énekelni, a kamerám már csak a hátát, amint ivott és bement a backstagebe. Szuper, na mindegy, vágókép nélkül is kellene az interjú. Sajtósától engedélyt kértünk, aki odalépett Ákoshoz pontosítani. Előre leszögeztem két perc az egész és beszélgetésünk kizárólag az EFOTT-ra koncentrálódna. Figyeltem őket és tisztán, érthetően egy szót le is tudtam olvasni szájáról: „Leszarom”. A sajtóban való szereplésért felelős lány visszasétált hozzánk és bájosan, mosolyogva közölte a döntés, nem! Indok: "Az elmúlt napokban nagyon sok interjút adott és most már nem szeretne a média rendelkezésére állni." Most már tudom, hogy a leszaromat így kell konszolidáltan burkolva tálalni. Szóval sok ember nagy kedvence nem volt hajlandó még két percet sem áldozni drága idejéből. Pedig ahogy említettem a koncertje előtt hét órával voltunk. Aztán láttam, amint kábé nyolc testőr kíséretében elvonult enni, zenésztársai követték őt, akik közben hőbörögtek. „Minek kellett ennyivel korábban lejönni?” – hangzott el köztük felháborodottan a kérdés. Szóval Ákos interjú ugrott, amin valójában nem csodálkozom. Évekkel ezelőtt volt szerencsém már beszélgetni vele kamerák kereszttüzében, akkor sem a túl szimpatikus arcát mutatta.
Még tébláboltunk a sátrak, és az emberek közt… mindezt a legnagyobb hőségben, de én már semmin nem idegesítettem fel magam, elém vetődött a hűs lakásom látványa, az, hogy itthon elnyúlok ágyamon.
Nem sokkal később főnököm is előkerült, jelzett, induljunk, ha kész vagyunk az anyaggal… mert ő bizony lendületben van és teljesen kikészült. Ebben a tikkasztó melegben kb 4 km-t gyalogolt a tó mellett, mert azt mondták, a Muskátli étteremben egyen. Fogalma nem volt merre van ez a vendéglő, fesztiválozóktól kérdezősködött, akik közölték csak itt végig megy és jobbra lesz majd a sarkon. Ő pedig csak ment, húsz perc múlva még mindig csak ment, még húsz perc múlva még mindig nem ért oda… Közben leizzadt, az emberek felismerték, kiabáltak neki, hogy jöjjön, meghívják egy sörre, sokan csak üdvözölték… ő meg magában szentségelt, hogy mit keres itt és különben is el ne üssék a szalagkorlátnál…
Ahogy mesélte drámáját mi csak nevettünk, kacarásztunk… Ez teljesen megadta visszafelé utunk jókedvű alaphangulatát, még elautóztunk a szinte be sem jelentkezett szállásunkra, érintetlen csomagjainkat visszapakoltuk autónkba, majd irány Budapest. Ha már kihagytuk a koncerteket, és a csápolást a nagy tömegben, „fájdalomként” zenét hallgattunk természetesen. Nem is akármilyeneket. Főnököm kezelte a gombokat és a hangerőt. Fülsértő erővel, vagyis teljes hangerőn bömbölt a Guns N’ Roses, a Beach Boys, a Queen… miközben kolleganőm és a góré üres flakonos üvegekkel verték a ritmust az üléseken.

A nap lezárásaként még megszavaztunk egy közös Duna parti vacsorát, ahol a pincér első kérdése az italokra irányult.

- „Egy jägert meg egy fröccsött kérek” – felelte főnököm, majd ránk nézett és hozzátette, „ha már úgyis lendületben vagyok.”