Mindig csak eggyel többet

Először is: nyertek a kis spanyoljaim… ez maga a tény, de … valójában csupán azért, mert azon a napon éppen ők voltak jobbak, méghozzá a hollandok ellen egy góllal.
Az már más kérdés, hogy más nemzet válogatottja ellen lehet, nem nyernek, de hát a sport már csak ilyen. Aki eggyel többet lövi a hálóba a labdát, az továbbjut. Márpedig ők mindig egyet illetve eggyel többet lőttek, így a versenysorozat végén a döntőben találták magukat.
Nem ez volt a spanyolok legnagyszerűbb mérkőzése, nem itt játszották életük legjobb teljesítményét, bár ha az előbb említett eggyel több gólt lövünk elméletet nézzük, vagyis magát a száraz tényt, akkor mégis csak itt nyújtották életük legjobb teljesítményét, hiszen e mérkőzés után már csak egy dolog várt rájuk, magasba emelni a világbajnoki trófeát.
Ehhez persze kellett egy nagyszerű kapus, aki az egész spanyol futball fölé volt képes kerekedni. És nem csak ezen a mérkőzésen. Ő volt az, aki folyamatosan azt a teljesítményt hozta, amit elvártak tőle. Sőt, szerintem még többet is.
Annál a bizonyos Robben helyzetnél lélegzetem bent szorult. A holland játékos világbajnokot csinálhatott volna válogatottjából, ezzel szemben Iker Casillas azt csinált a spanyolokból. A gólt persze nem ő lőtte, de aki látta a mérkőzéseket pontosan tudja, mennyi mindent köszönhetnek neki csapattársai.
Őszintén szólva és valóban nagyon őszinte leszek, nem a két legjobb csapat menetelt be a fináléba. Mondom ezt annak ellenére, hogy a sorozat elejétől kezdve a spanyoloknak drukkoltam.
Valójában annyi történt, hogy egyszerűen ebben az egy hónapban ők mindig egy góllal többet rúgtak ellenfeleiknél. Az ezért járó győztes jutalma pedig nem más, mint a világbajnoki cím.
Sajnáltam a hollandokat. Nem jó kikapni, újra kikapni, és megint kikapni, illetve mindig a döntőben alul maradni. Egy olyan mérkőzést buktak el ismét, ami őket nem felfelé emelte, hanem azt eredményezte, hogy harmadjára sem sikerült győztesként levonulni egy világbajnoki döntőről.
De azzal nem lehet őket vigasztalni majd negyedjére sikerül, meg a bíró néhány szituációban másképpen is dönthetett volna… hiszen ez a tényen már nem változtat, és maga a tény az, ami örökre bevésődik a lexikonokba. Világbajnok: Spanyolország.
Nem most volt, de az emléke elevenen bennem él, amikor a holland szövetségi kapitánnyal Bert van Marwijk-val találkoztam. Országukban vendégeskedtem, és természetesen kilátogattunk néhány mérkőzésre. Egyik alkalommal a VIP páholyban ő is ott tartózkodott. A szünetben felálltunk fűtött székeinkről, italért igyekeztünk, mikor is Bert felismerte azt a személyt, aki mellettem lépdelt. Odasietett hozzánk, először illedelmesen bemutatkozott nekem, majd a velem lévő személlyel összeölelkezett, és elbeszélgetett. Végtelenül szimpatikus úriember benyomását keltette szememben. Akkor a legnagyobb hír az volt, hogy Bommel elveszi a lányát… mivel ez még annyira kezdetleges döntés volt a fiatalok részéről, hogy a nyilvánosság sem tudhatott róla, ezért édesen előrehajolt, és boldogan fülünkbe súgta mindezt. Aztán abban a pillanatban, ahogy kiejtette ezt a mondatot a száján, arca átváltozott komoly emberré, körbenézett, és konstatálta nem hallotta senki.
A döntő estéjén viszont Bommelt sokan a szájukra vették szabálytalanságaiért.
Pedig semmivel nem volt durvább, mint egy-egy esetben Puyol, Xavi vagy a mindent eldöntő gólt szerző Iniesta. Apropó Iniesta. Ahogy néztem csak egy szempillantással előzte meg a becsúszó hollandot, de ennyi éppen elég is volt ahhoz, hogy ő érjen bele a labdába és gólt szerezzen. Méghozzá azt az egyet, amivel többet lőttek a hollandoknál. Na de ez a szempillantás mennyi lehetett? Maximum egy századmásodperc.
Szöulban, 1988-ban mi is pontosan tudtuk mennyi egy százdamásodperc. Ennyivel szorult Güttler Károly 100 méter mellen a dobogó második fokára a brit Moorhouse mögé. Neki akkor ez az olimpiai, a hollandoknak
pedig a világbajnoki aranyérmébe került.
És ez az egy századmásodperc, ültette a Spanyolokat a világ trónjára, méghozzá négy évre.
Ahogy távolodunk a döntő időpontjától úgy halványodnak majd az emlékek, és valójában ezek után nem arról fognak beszélni az emberek, hogy ki volt szabálytalan, jogosan birtokolják-e a világbajnoki címet avagy sem, meg az egy századmásodperc… hanem egy valami marad fent, de az örökre, Világbajnok: Spanyolország.
Jogosan? Azt mindenki döntse el maga, hogy valójában csupán azért, mert azon a napon éppen ők voltak jobbak, méghozzá a hollandok ellen egy góllal, vagy miért?
De valójában már nem mindegy, hogy miért?