Útra készen

Már egy kezemen meg tudom számolni hány nap van indulásomig, és jöhet az újra csomagolás, ruhák, bőrönd, reptér…
Tegnap barátnőmmel még az utolsó simításokat elvégeztük, vagyis beszereztük az ajándékot. Hogy mit? Azt most nem írnám le, mert Murat olvassa blogom, és bár nem beszél magyarul, de hihetetlen türelemmel próbálja lefordítani szavaimat, mondataimat. Most csak elég annyi, hogy lesz nagy meglepetés, és a csomagolás végett tudom meglepődés is. Abban is biztos vagyok, hogy újra kimondja majd, amit mindig elismétel:

-„Azt mondtam ne hozz semmit, nekem annál nagyobb ajándék nem létezik, hogy te újra iderepültél hozzám.”

Számára pedig az a természetes, hogy egy kis becsomagolt doboz, meg még egy és még egy, majd öröm tekintet:

-"Ez mind a tiéd, ezeket neked vettem…", de ha én mondom azt, nem ezért jöttem, hogy elhalmozz meglepetésekkel, erre csak annyit kapok feleletként:

-„Nem is örülsz, az összeset én választottam neked?”
Kalandos utazásra felkészültem, habár már nem fog váratlanul érni sem a vízumvásárlás, sem a vámvizsgálat… semmi. Ez utóbbi helynél pontosan tudom, ha hihetetlen módon mosolyog az ember, gyorsabban kap pecsétet.

-"Nyaralni érkezett, kihez jött?" - kérdések… vagy csak csöndben kell szugerálni, közben magunkban mormolni, pecsételj már, mert a bőröndöt még be kell gyűjtenem, amit a szalagról szeretném azonnal az elsők között leemelni, hiszen engem már topogva várnak odakint. Bár most ez a topogó személy nem biztos, hogy Murat lesz az, mivel halaszthatatlan dolga akad érkezésem napján. Igaz szerinte elnapolható, de én a következmények végett nem így gondolom.
Így lehet két barát, lehet egy unokatesó vár majd rám, de az is lehet, ráülök bőröndömre és ott csücsülök, míg meg nem érkezik értem valaki.
A reptértől a város majdnem egy óra, a közlekedés itt hihetetlen fura, a tömegközlekedés számomra átláthatatlan… a hőmérséklet az előrejelzés szerint majdnem negyven fok, szóval csak abban reménykedem, nem felejtenek ott a reptéren, mert a vissza jegyem csak hetekkel későbbre szól.