Fájdalmas Kékszalag

Elfogyott a két nagy pohár tejföl, amit még múlt héten vettem … na mindegy, csak kibírom valahogy hétfőig. Mindezt akkor még nem gondoltam, hogy így fog alakulni, amikor a minap ültem a villamoson, gondolataim épp szerte széjjel, telefonom csörög. - "Le tudsz jönni a Kék szalag versenyre nekünk dolgozni?" Már láttam a napfényt, a motorcsónakot, a jókedvet, a száguldást... gondolkodás nélkül rávágtam az igent. Erről a nagy lendületről kicsit másképpen vélekedtem már péntek reggel 4.40-kor amikor is az óra jelzett, kelnem kell. Megbeszélt helyen pár perces késéssel megjelentem, mondhatni utolsóként robogtam be, csak rám vártak. Balaton felé haladva jól kibeszéltük magunkat, még a gyártási illetve forgatási ütemterv is előkerült, elvégre versenyre megyünk forgatni vagy nem? Kis csapatunk megérkezése után vitorlásházban újabb megbeszélés a többi kollégával, akik már előző napokban leköltöztek. Amit eddig a fejünkbe vésettek, minden elfelejtve, forgatás néhány pontja átírva. Persze az enyém nem néhány helyen, hanem szinte mindenhol. Remek. Miután a versenyigazgatóságon begyűjtöttem a rajtlistát, potom 39 oldalasat, felkerekedtem motorcsónak vezetőmet megtalálni. Közben a part teli emberekkel, mindenki még az utolsó simítását végzi, jönnek-mennek, hoznak-visznek… mint a hangyák a bolyban úgy tüsténkedik mindenki. Nem sokkal 8.30 után mi is vízre szállunk az operatőrrel. A versenyhajóknak tilos, de nekünk nem, így a motorcsónak elég nagy gázzal szlalomozott a vitorlások között, hiszen a mezőny elé kellett vágnunk, onnan visszafelé indulva dolgoztuk fel a hajókat. A nap süt, a víz kellemes, a társaság kitűnő, napolajjal le vagyok kenve, szememen napszemüveg, mi bajom lehet? Semmi.

Rajt után néhány hajó még elkapta a szelet, ők voltak azok, akik a Keszthelyi fordulónál már visszafelé tartottak akkor, amikor valakik még az első "csövön" sem mentek át. Szóval az élmezőny után, csoportosultunk a középmezőnyhöz, és ekkor szél helyett szélcsend kerekedett. Remek. Ilyenkor a motorcsónak sem közlekedhet úgy isten igazából, mert áramlásával hullámokat képez, ezzel akadályozza a versenyben résztvevő hajókat. A mi kormányosunk nagyon előrelátó ember lévén (talán korából kiindulva öreg rutinosként tudta ez egy hosszú nap lesz szélcsenddel) betárazott lehűtött, hideg sörrel… így a napfény, víz, kellemes társaság, napolaj, napszemüveg, szélcsendhez társult a sörözés, ott a Balaton közepén. A hajókról át-át kiabáltak nekünk, jókat beszélgettünk, gyorshajtásért bírságoltunk :) viccelődtünk, segítettünk. Volt, aki elszámolta magát és vizet kért tőlünk, mi pedig saját palackjainkat adtuk nekik. Persze a sörökről nagyokat hallgattunk… azt azért mégsem.
Mikor a versenyzőket teljesen kikerülve épp gázt adtunk, hogy megnézzük, mi történik az élmezőnynél látom, egy motorcsónak vesz minket üldözőbe. Sajtó felirat rajta, így lassítunk:

-"Liptai Claudiát nem láttátok?”-kérdezte az egyik fotós. Megmondom őszintén, még ha láttam is volna, akkor sem mondtam volna meg az igazat. Ez egy vitorlásverseny, tele érdekes emberekkel, és nekik pont a Liptai Claudia kell képileg. (értem én miért, de...) Megjegyzem pontosan tudtam melyik hajón kell őt keresni, azt viszont hirtelen nem, hogy az a hajó épp merre jár, arról nem volt információm. Hajtóvadászat sikertelenségébe nem belenyugodván tovább folytatták keresésüket, mi meg a munkánkat. Néha lassan, óvatosan, néha vadul száguldozva.
Nem értettem a hajón ülő embereket. Néztem őket, ültek a szélcsendben, tanakodtak, reménykedtek és a kilátástalan helyzetben még mindig pozitívak tudtak maradni. Néhány hajón olvastak, máshol beszélgettek, valamelyiken éppen ettek, máshol nagy volt a virgonckodás. Ahol ilyet észleltünk ott persze mi is többet időztünk. Néhol pizza rendelést adtak le nálunk, néhol arra kértek bennünket toljunk egy keveset hajójukon. Bizakodtak, de nem értettem miben. A szélnek halvány előjele sem jelentkezett. Szerencsétlenek, gondoltam magamban. Aztán, hogy mindezt én is átéljem, következtek az én, vagyis a mi szerencsétlen sorozataink. Először az URH rádióm aksija lemerült, a pótaksi amit kaptam az pedig nem az én URH-mba illeszkedett. Egy hozzánk tartozó motoros kölcsönadta adóvevőjét, így be tudtam szólni nincs bajom, csak lemerültem… aztán a fiúk próbáltak még segíteni nekem, de egy véletlen rossz beállításnál nem a 2C vonalra tették a vonalat, ahol mi beszéltünk össze, hanem a 2A-ra ahol is a verseny zajlott. Nagy nevetés, pironkodás… de hát megesik az ilyen. Majd pár órával később kameránk aksijának a pótaksija is lemerült már. Telefonon kértem segítséget, e végett had ne kelljen visszafordulnom Füredre. Vízen volt még motorosunk, akivel megbeszéltem épp Zamárdi parttól lehetek 1 km-re… ott találkozunk. Mikor ránézek a megmenekülésnek számító aksikra, kiderül ez nem a mi kameránkhoz való. Nincs más választás, irány Füred. Pikk-pakk kint voltunk a parton, hiszen arra már nem lézengtek hajók, szinte tövig lehetett nyomni a gázt. Néha erősen kellett kapaszkodni, mivel a gyorsaságunk oly nagy volt, hogy a csónak eleje jócskán felemelkedett, mint ahogyan a filmekben is lenni szokott. Spuri fel a szövetségbe, ahol a felszereléseink voltak, majd egy gyors wc-re menés, kéz és arcmosás, tükörbe nézés és mit látok? Arcomon kétféle szín világít. Vörös és fehér. A víz visszatükröződése végett egész nap napszemüveg volt rajtam, és ez pontosan meglátszott a szemem alatt. Mint mikor télen síelni megy az ember… na de most nem mondhatom majd azt, csak síeltem… ÁÁÁÁÁÁ, ez nagyon gáz, de erre most nincs időm, rohantam vissza a csónakba, napszemüveg levéve, újra lekentük magunkat és pár perc elteltével ismét a hajók között forgattunk… Úgy este nyolc is elmúlhatott mikor rám telefonáltak, hogy hányadik hajónál járok… Megbeszéltük pár perc és jövök ki, a többit majd más megcsinálja. Aztán még egy kis motorcsónak vezetés, utolsó pillantás a versenyre, a tájra… és abban a pillanatban belém nyilalt minden fájdalom. A térdem, a vállam, a sípcsontom, a hátam… na akkor éreztem csak igazán mennyire le vagyok égve…
A „főnök” már várt a parton, de arcberendezése azonnal átrendeződött, mikor meglátta leégett bőrünket. A kedvesség tovaszállt, helyett kérdőre vonás érkezett. Többiek tanúsították nagyon sűrűn kentük és vizeztük magunkat, mégis ez történt… Hátba paskolás helyett egy sajnálkozó tekintet (ennek most jobban örültem) azért kijárt nekünk.
Vacsorázni napszemüvegbe mentem, mert nem volt kedvem a parti sétányon lófráló emberek furcsa tekintetével találkozni. Néztem az órát és számoltam a perceket az indulásig. Már vágytam haza, arra, hogy itthon egy jó hideg tusolás után lekenjem magam, aztán elnyúljak… De ekkor jött még egy baj. Az, aki a keszthelyi részt forgatta, az autóval visszafelé lerobbant. Ráadásul a komp már nem jár, körbe be kell vontatni… egy autó el is indult mi pedig egy kis busszal utána. Az autót behúzzák a szállásra, a srácot meg mi visszük fel Pestre. Kábé másfél órás plussz kitérő. Szuper. Úgy az út felénél jött egy számunkra remek ötlet. Megszavaztuk az operatőr holnapi haza útját, így visszafordultunk, őt pedig tájékoztattuk döntésünkről… valahogy máris jobb kedvvel néztük Budapest még 145 km táblát. Na ne gondoljátok, hogy a srácot a nagy kakiban hagytuk. Nem. Szállása, ellátása mindene volt, még peche is. :) Hazafelé én speciel az egész napos vízen ringatózást éreztem még mindig, a bőröm folyamatosan fájt, húzott...
Hajnalban itthon egy gyors tusolás, aztán a forró bőrömön szempillantás alatt szétfolyt a jéghideg tejföl. Szakavatott emberek tanácsát követtem, felhólyagosodás végett inkább ezzel kenjem magam, mert ennél jobban most semmi nem segít. Érdekes volt az éjszaka. Fájdalom, ringatózás, egy helyben, mozdultatlan alvás… senkinek nem kívánom.
Reggel, na jó ami már inkább a délhez közeledett átfutottam a sajtót, érdekelt ki milyen helyezést ért el, ki hol adta föl a küzdelmeket, megnyugodtam Liptait is megtalálták… Jól van ismét van min csemegézni.
Barátnőim sorra telefonáltak menjünk ide, oda, amoda, de mindenkit lemondtam. Ha valamerre elindultam volna, az maximum tesómék medencéje, ahol a szemem körüli fehér részt próbáltam volna utána napoztatni a fejem többi színéhez… na de egyetlen porcikám sem kívánta a nap sugarait, így maradtam. Itthon két dolog ismétlődött: a hidegvizes borogatás, és a tejföllel való „krémezés”, ja meg az alvás.
Virág vicces kedvében közölte, a tejfölös pakolás végett milyen jó, hogy most nincs kutyám :) És tényleg, ezen még nevetni is tudtam.
Azon már nem, hogy mára elfogyott a két nagy pohár tejföl, amit még múlt héten vettem … na mindegy, csak kibírom valahogy hétfőig.