Ilyen nincs és mégis van 2.rész

13.37 – végre skype hangom célba ér! Nem hiszem el! Mint a nyári zápor oly hirtelen és töménytelen mennyiségben zúdítottam Muratra mondandómat. Szerintem hidegzuhanyként érte az egész, azonkívül abban a pillanatban a szokásos fél órás „reggeli” ébredezés is elmaradhatott nála. Gyorsan átküldtem neki a kiválasztott dátum időpontot, és hogy biztos legyek abban nem félálomban futja át soraimat, ezért sokkolás végett odabiggyesztettem ezt is: "már a barátoddal is beszéltem, hogy segítsen nekem valahogy felébreszteni téged."

Na több sem kellett, abban a pillanatban tárcsázta a fiút… Amint ez a kedves haver meghallotta Murat hangját elkezdett kiabálni vele:

-„Kriszta nagyon keres téged, te pedig csak alszol…” Innen is jól megkapta a magáét. Pedig csak szunyókált. :)
13.43 - Következő teendőm, telefon kedves barátomnak, aki jelezte felém, hogy ma a Malévnál találok olcsó repülőjegyet. Kicsöng… semmi, újrahívom… semmi. Sebaj, tárcsázom a cégesét. Ki van kapcsolva. Jó, akkor a feleség mobilszáma lesz a megoldás, gondoltam...de nem, azt sem veszik fel. Feleség cégese... néma fülekre találok.Újra kezdem a kört. Férj mobil, feleség privát mobil, feleség céges mobil… férj mobil, feleség…
Egyre idegesebb vagyok, az idő halad én meg a cél előtt elvérzek. Tudom, ilyenkor csak pár darab repülőjegyhez lehet ilyen olcsón hozzájutni és ebből nekem egy kell. Akarom azt az egyet.

14.00 - Kezem folyamatosan az újrahívás gombon, de még mindig csak a csöngés hangokat hallom. Na jó elég volt, akkor majd én befoglalom magamnak azt a jegyet.
Vezetéknév… kitöltve, keresztnév… és ekkor
-„Hello Kriszta” – köszönés csapja meg a fülem. Jaaaaj, végre!
-„Azért hívlak állandóan, mert találtam nagyon olcsó repülőjegyet.”
-„Jó, akkor majd este befoglalom neked, nem vagyunk otthon.”
-„Neee, légyszi most, mert mi van, ha elviszik előlem”
-„Oké, akkor mindjárt fellépek cégünk weboldalára, megcsinálom neked az előfoglalást.”
Murat közben örül, mert felismerte az ismerős "hangot". Tudta azzal a fiúval beszélek, akivel söröztünk és aki ilyenkor segít nekem.

E-mail megérkezik, dátumok stimmelnek, az ár még olcsóbb. Általa mégkedvezményesebb áron repülök ismét.
Ekkor már a fél hármas harangszót is elütötték és én már nem is tudom hányadjára fáradtam le idegileg. Pont jókorra beszéltem meg barátnőmmel a három órás találkozót. Elindultunk kimozdulni, kávézni, sütizni és kibeszélni mindent. Volt mit. :)
16.42 - Épp egy koffein kortyolás közben telefonom csörög.
-„Hello, megkaptad az előfoglalást? Minden oké? Este miután hazaértem véglegesíthetem utadat?”
-„Persze, minden tökéletes.”
-„Egyébként kettő darab jegy volt még összesen erre a járatra.”
-„Ilyen nincs és mégis van” – felelem.

Ui: 23.19 - repülőjegyem megérkezik e-mail fiókomba. Már biztosan repülök. Ezt ma délelőtt a "lábon kihordott agyvérzésem közben" még nem hittem volna el, hogy így lesz. De most már látom, kettőből az egyik a nap végén valóban az enyém lett.

Ilyen nincs és mégis van 1.rész

Minap egy kedves barátom szólt, hogy vasárnap menjek fel a Malév honlapra, mert olcsóbbak lesznek a repülőjegyek. Persze ma amint kinyitottam szemeimet, rögtön eszembe jutott mondata és a hírek elolvasása előtt felléptem a weboldalra. Amint megláttam az összegeket szerintem akkorát sikítottam, hogy a környék fáiról ájultan estek le a madarak. Többször is rápillantottam az utazás értékére… Ilyet, ilyen nem lehet! Majdnem fél áron repülhetek!
Hogyan is mondta Vitray Tamás? "Ilyen nincs, és mégis van."
Noteszem előkaptam rápillantottam főnököm nyaralásának dátumaira, beütöttem magamnak is ezt az időpontot és vártam mit dob ki nekem a gép… Igen, hely és jegy is van! Ekkora szerencsét!
Tegnap Murat megkért ma tizenegykor keltsem fel, még a skype-ot is bekapcsolva hagyta, hogy biztosan meghallja ébresztésemet. Azt is megbeszéltük, mielőtt befoglalom jegyemet, előtte gyorsan egyeztetünk…
Mikor is volt az első hívásom az interneten? 10.08-kor. Azóta szinte öt percenként újra klikkelek a hívás gombra, de semmi. Olyan mélyen alszik, hogy nem hallja. Ez nem az első eset. Ilyenkor nagyobb kitartásra és türelemre van szükségem, mint annak, aki megmássza a Himaláját!
Mobilját már oly sokszor hívtam, hogy lemerült…
Utolsó mentsvárként maradt a barátja, ráküldtem egy segítség kérő üzenetet.
Azonnal vissza is hívott, hogy ő sajna dolgozik, és az, aki nyakon tudná önteni kedves barátját egy pohár vízzel, ő is ki van kapcsolva.
- „De figyelj, olyan egy óra körül szerintem már fel fog kelni.” - próbált nyugtatgatni.
Mire gyorsan rávágtam… „már ha szerencsém van”.
Rápillantok az órámra, a mutatója most mintha gyorsabban járna…
Itt már mindjárt egy óra, nála meg már kettő.
Frissítem a honlapot, még van jegy… de meddig?
Hát most én is azt mondom, ilyen nincs és mégis van.

Mosoly? Nyerítés!

Nem szokásom viccet feltenni blogoldalamra, de most kivételt teszek. Ma reggel gyanútlanul bontom ki egy kedves barátnőm e-mailjét, majd a következő pillanatban kollegáim csak azt látják, hogy hahotázva, na jó inkább nyerítve verem a térdem.
Utána azonnal felolvastam nekik is ezt a pár sort… ugyanez a diagnózis!
Azonnal tovább is küldtem néhány ujabb címzettnek, hogy ne csak nekem/nekünk induljon jókedvvel a nap. Most megosztom veletek is, ti sem maradjatok ki belőle, hiszen nevetni jó!

Mi a különbség a depressziós és a transzvesztita között?
depressziós: depi vagyok, öngyi leszek
transzvesztita: Peti vagyok, Gyöngyi leszek

Videóklipp ajándékba

Nem vágyom sehova sem. Itthon jó meleg a lakás, pogácsa illata lengi be a konyhát és a nappalit… ha kinézek az ablakon csak a fa koronájának kényszeredett táncát látom, amint jobbra-balra hajlong. Anyukám is hívott, hogy lezárták a 11-es főutat, szétcsúszott egy domboldal, családokat kellett kiköltöztetni Szentendrén… őket nem kell menteni, szóval el ne induljak semerre. Tegnap egyébként is jártam náluk, mivel Bálintnak (tesóm legkisebb gyermeke) az óvodában fellépése volt, és se bátyám, se sógornőm a munkájuk végett nem tudta szabaddá tenni magát. Aztán közösen megebédeltünk, majd mivel ezen a héten elfelejtettem a süteményt prezentálni, ezért ott helyben szüleimnél kellett bepótolnom hiányosságomat. (ugye, ugye aki ennyire elkényezteti a körülötte élőket, hogy szinte minden hétvégén teli tepsivel megy „haza” látogatóba az így jár) Az elején Bálint még lelkesen felajánlotta segítségét, aminek a vége már csak a krém táljának kinyalásában nyilvánult meg. Aztán hazafelé vettem az irányt, mert még dolgom volt. Muratnak akartam egy képeslapot küldeni, amelyet minden hónap 15-én megkap postaládájába. Ez a mi jeles dátumunk. Szokásomhoz híven, kerestem egy jó kis alapot háttérnek, majd beleírtam, megszerkesztettem elképzelésem szerinti gondolataimat és egy gombnyomással kézbesítettem azt. Nem sokat váratott magára az ő válasza sem. Meglepődtem. Néha jön egy virág ilyenkor, néha egy pár kedves sor… de most nem, most meglepett. Gyanútlanul klikkelek az ő „csomagjára” és megpillantom közös fotóink montázsolt képeit… emlékek, mozdulatok, pillanatok… De jó! Aztán hajnalig beszélgettünk, visszaidéztük megismerkedésünk napját majd tervezgettük a holnapot, a holnaputánt, és a közeli jövőt. Egyszer csak fájlfogadás kérdést látok. Ő küldi, persze, hogy engedélyezem… Uh, mi a fene ez? Már több mint öt perce töltődik… Lassú a net? Á, az nem lehet. Ebben a hajnali, na jó már inkább kora reggeli időpontban nem használhatják ennyien a kor vívmányát. Nincs még két ilyen hülye, akik ily kitartóan ülnek a gépük előtt, mint mi. Na végre lassan megtudhatom mit rejt a küldemény, miután sikeresen lementettem asztalomra, kinyitom és… Szemem hirtelen könnybe lábad, szám nevet, jóleső érzés futkos végig rajtam. Mennyi szép emlék szaladgál most hirtelen szemeim előtt, mennyi kedves mondat, gesztus fedezhető fel így utólag napjainkban… Első képkocka után felismerem az egyik kirándulós utunk „forgatásának” mozgóképeit. Murat szereti megörökíteni a közösen eltöltött napjainkat, ezért gyakran használja telefonját vagy fényképezőgépét kézi kamerának is. Eme remek szokásának köszönhetően most sok minden élesben újra lejátszódott előttem, hiszen ezt a szép napot viszontláttam egy megzenésített videóklipp formátumban, melyet különböző trükkökkel ő vágott össze rólunk.
-„Ez a te ajándékod. Neked készítettem.”
Én még sosem kaptam ilyen kedves meglepetést. Talán mert filmes gyerek lévén félnek kritikámtól vagy, mert ennyi fáradtságot mástól sosem érdemeltem meg… Nem tudom, de valójában már nem is akarom kinyomozni az okát.
Reggel, mikor nyugovóra tértem, még szinte végtelenített gombra állítva hagytam ezt a pár percet és csak mosolyogva néztem ki fejemből.
Meg nem tudom mondani hányszor indítottam el újra az óta … és közben hány emlékkép játszódott le ismét fejemben...megszámlálhatatlan.
Mindezek után hát hogyan is vágynék ki ebben a zord, esős hidegbe, mikor itthon jó meleg a lakás, pogácsa illata lengi be a konyhát és a nappalit… és ha ránézek laptopom monitorjára egy csodaszép nap mozgókép emlékei elevenednek fel újra, újra, újra, újra... és újra.

Ui: Őszinte leszek, mindezek után azért az a kérdéskör is foglalkoztat, hogy vajon a többi felvétel képkockái mikor lesznek birtokomban? :)

...és a részeg ember mindig igazat mond?

Osztálytalálkozóról hazafelé jövet bepötyögtem Murat számát, csak szólni szándékoztam volna neki, hogy ne haragudjon, de én bizony nem érek haza a megbeszélt időpontra… mondhatni három órás késében vagyok. Autó kihangosítójára rákötve a készülék, száma kicsöng… és hirtelen baromi nagy hangzavar csapja meg fülem. Mi ez? Megszólalt a rádió, vagy a cd-m? De az nem lehet.
- „Helloooo Honeeeey”
Jaj, ahogy hallom ez egy ittas állapotban lévő fiú. Igen, és még haragudni sem haragudhatok rá, hiszen én löktem ebbe az állapotba. Mióta hazajöttem semmi mást nem csinált, csak a napnak azt az óráját várta, amikor kommunikálhatunk, amikor láthat… A többi dologgal nem nagyon törődött. Időnként belekukkantott jegyzeteibe, a könyvekbe, de csak nézte azokat és nem látta. Ez a két szó pedig jelen esetben óriási ellentétpár.
Már odáig fajult a dolog, bevallotta azt, amit én nem akartam neki kimondani, mert jobb, ha saját maga ismeri fel állapotának megfelelő szavát, amire azt mondják fél gyógyulást eredményez. „Depressziós vagyok” – jött a diagnózis. Hát ezzel nem is vitatkoztam, ezt én is így gondoltam. Eme megállapítás előtt már kértem, menjen el otthonról, mozduljon ki, szórakozzon a barátaival, ha akar, igyon, de valahonnan merítkezzen jó érzésekkel, mert csak lejjebb fog csúszni a fekete lyuk felé, ami kíméletlenül húzza, húzza, húzza… onnan pedig még nehezebb lesz rántani rajta kifelé. Miután bevallotta magának is, hogy ez így nem mehet tovább, jött egy gyatra próbálkozás: „ma találkozom a barátaimmal, ott is alszom az egyiknél…” Aztán magyar idő szerint 23 óra után skype-m jelez: "mégis hazajöttem". Hát legalább valamicske próbálkozást abszolvált.
De most inkább térjünk vissza az autóra és a kicsöngő telefonszámra.

- „Ne haragudj, de én ma nagyon sokat ittam. Egy sörözőben vagyok a barátaimmal, akiket te is ismersz és iszunk. Nagyon szeretlek, érted, őszintén szeretlek!”
Mindezeket úgy mondta, mint egy óvodás, aki éppen rossz fát tett a tűzre és épp a büntetés mélységének meghatározásától tart. Én meg hirtelen elkezdtem hahotázni. A hangja, a mondata, a hanglejtése… vertem a kormányt nevetésemben. És mindezek mellé egyszerűen azt éreztem, megkönnyebbültem. Végre! Nem ül otthon, nem vár engem… hanem a barátaival csapott egy görbe estét. Még hallgattam, amint édesen szerelmet vall és mindent elmesél, kikkel van körbevéve, melyik sörözőben és mit isznak éppen… majd az egyik barátja vette át a szót, illetve a kagylót.

- „Hello, hol vagy, mit csinálsz?” Szinte a válaszomat sem megvárva máris jött a következő mondat:

- „Ne haragudj, amiért iszunk. Murat már három órája csak rólad beszél.” Oh szegények, azért jobb témát is találhatott volna.

- „Figyelj, ha Murat egy percet beszél rólam, akkor szerintem iszik, ha három óránál tart, gondolom totál részeg. Kérlek vigyázz rá!”
- „Oh semmi baj nem lesz, ne aggódj, de már én is ittam.”
Na remek, kecskére a káposztát, most aztán jól meg lettem nyugtatva. Aztán kis idő múlva hallom hangját, kéri vissza mobilját. Szerintem még most is a baráttal beszélnék, ha Ő nem lépett volna közbe.
- „Honey, ne aggódj, hazamegyek aludni. Egyik barátom hazavisz, csak iszunk, igaz mindenki. Figyelj, már késő van, te merre jársz ilyenkor, hogy nem vagy otthon?”
Ilyet, és még ilyenkor is gondolkozik… csak nem emlékszik. Ez utóbbi nála nem meglepő. Néha azon csodálkozom, hogy engem sosem felejt el. Mást igen, de engem nem. Elmondtam neki honnan jövök, milyen volt… bár tudtam feleslegesen fordítom le angolra mondataimat, másnap semmire nem fog emlékezni.

- „Honey, nagyon óvatosan vezess, értem ne aggódj. Én csak iszom, mást nem csinálok, jól vagyok. És ne haragudj, ha holnap nem tudom visszamondani mit beszéltünk, de azt tudom, nagyon szeretlek. Hallod? Érted? Higgy nekem, nagyon szeretlek…” És én meg csak mosolyogtam, nevettem… mert fülemben csengett egy mondás: „a kisgyerek és a részeg ember sosem hazudik.”
Miután hazaértem még laptopomat bekapcsoltam, valamiért automatikusan felléptem a skype-ra, bár tudtam Murattal már nem fogok ma beszélni, főleg nem ilyen állapotban, így teljes nyugalommal elindítottam egy filmet. Megmondom őszintén 5.15-kor arra ébredtem világít a kislámpám, film már rég vége… amint nyúlok a gép lekapcsolás gombjaihoz, látom skype üzenetek.

„Hello Honey, itthon vagyok, megyek aludni, holnap, ha felébredtél írjál e-mailt… Nagyon szeretlek!”
Jót mosolyogtam, és egyben sajnáltam a barátait, mert ezek szerint hívásom után is megmaradtam beszédtémának, sőt még ebben a hajnali időpontban is rám gondolt és megírta üzeneteit… De legalább kimozdult otthonról. Már ez is valami.
Ez a fiú, aki eddig pont azt az életet élte, hogy buli, buli hátán… amióta pedig megismert engem, alig lehet nélkülem kirobbantani otthonából.
Miután felébredt beszéltünk telefonon. Először kerültük a témát, majd mikor már velem kapcsolatban mindent kiveséztünk és újra lefordítottam előző este már elhangzott mondataimat rátértünk az ő programjára. Persze alátámasztotta azt, amit tudtam: a telefonbeszélgetésre igen, de a tartalmára nem emlékszik, és az, hogy a skype-n is írt még hajnalban, na ezen már ő is nevetett. Mindent visszamondtam töviről-hegyire, ő pedig, mint a kisgyerek, aki rácsodálkozik a világra, úgy hallgatta végig „mesémet”. Azért előtte kikérdeztem kikkel volt, merre járt, mit ivott… hiszen ezek voltak azok az infók, amiket már éjjel elújságolt nekem. Egy „a” betűs változtatás sem volt válaszaiba, tehát alátámaszthatom ismét azt a mondást, hogy "a kisgyerek és a részeg ember mindig igazat mond.”
Ui: részeg kisgyereket még nem faggattam, de szerintem ő sem hazudik.

Bentlakásos óvoda

Muratnak szóltam, este nem tudom, mikor érek haza, mert osztálytalálkozóra megyek. Bevallottam neki picit félve indulok, mert tudtam mindenki hozza saját gyerekéről a képeket, meg a feleség, férj boldog pillanatának megörökített képkockáit… ezzel szemben én elmesélhetem: férjhez mentem, elváltam, csemetém nincs… Mire ő: -„Vidd el bátyád három gyerkőcének fotóit, meg az enyémet és mond, hogy van három gyerekünk, de mind rád hasonlít.”
Végül senkiről nem tettem be táskámba semmit. Kíváncsiak úgyis rám lesznek és nem az albumomra. Indulás előtt térképbe elmélyedve megnéztem hova is kell menni. Bő fél óra múlva utcanévtáblára rápillantva konstatáltam, jó helyen járok. Elkezdtem izgulni, mindjárt megpillanthatom őket. Néztem a házszámokat 80, 82, 84, 86, 88, 2. Mi van? Nekem 92 kell. Elfogyott a számozás, illetve újraindult, de ez már egy másik utca jelzése. Ilyen lüke nem lehetek, hogy eltévesztem a helyszínt. Matekból oké, hogy hülye voltam, de a 88 után nem a kettőnek kell jönnie. Tettem egy kört, hátha másfelé kell fordulni, de nem. Lehet ebből az utcából, ebben a kerületben több is van? Ne már! Most már mindegy, így is úgy is elkéstem. Végül felhívtam egy volt osztálytársamat, aki jobbnak látta, ha kiküld elém valakit, mert én az életben nem találtam volna meg azt a kis utcának mondott apró bekötőutat, ahova még úgy 82 környékén le kell kanyarodni.

Mikor beléptem, az összes kiváncsi szempáron végignéztem és megállapítottam, senkin nem kell gondolkoznom, mindenkit a nevén tudok szólítani. Végre, eme nap sikerélményét is magam mögött tudhatom. Azt nem tudjátok, de az osztályban a legtöbbet én hiányoztam, nekem kellett a legtöbb igazolást gyártatnom, amit egy osztálytársam írt mindig alá. Vezetéknevünk azonos, tehát megnyugtattam, ne aggódj, családban marad… Nem nagyon jártam be a suliba, nem tetszett az egész. A „sorstársaim” jó fejek voltak… de a tanulás speciel távol állt tőlem, egyszerűen nem érdekelt.
Persze előkerültek a régi sztorik a tanárokról, amik nekem néha teljes újdonsággal szolgáltak, de azért megnyugtató volt, hogy ezzel valójában nem csak én voltam így. Közben elindult a fényképek nézegetése gyerekekről, házas élet boldog pillanatainak bemutatása és életünk új fejezeteinek elmesélése. A szokásos kérdés teljesen természetes módon mindenkit megtalált: -„És van gyereked? -Persze, hoztam albumot, nem látod??? Te sem, én sem.”- gondoltam magamban. Aztán egyik osztálytársam erre nemes egyszerűséggel így felelt: -„Van, és a Krisztáéval jár egy óvodába.” Mire én odanéztem és közöltem, "csak az ovi bentlakásos és sosem megyünk érte, igaz?" Na ebből is kivágtuk magunkat :)
Fura volt hallgatni kit merre sodort az élet. Szinte senki nem a szakmájában dolgozik. Milyen érdekes. Jártunk valahova négy évig, tanultunk valamit és mindezt a tudást, -ha lehet annak nevezni- a legtöbben sutba dobtuk, más felé orientálódtunk. Mennyire nem tudjuk felmérni gyerek fejjel kinek mi lesz az érdeklődési köre, ki mit akar csinálni… ez olyan kötelező négy év volt, legalábbis én így éltem meg.

Hazafelé a kocsiban végigpörgettem a fényképkockákat a hozzá párosuló életutakkal és rájöttem, semmiről nem vagyok lemaradva. Még egy picit élni szeretnék, szabadon. Hogy ez önzőség? Lehet, bár én nem így élem meg. És amíg erről a kérdéskörről a véleményem nem alakul át, addig tökéletes az az ovi a gyereknek ahova kedves osztálytársam csemetéjével éppen most jár. Na jó, azért a ballagását ebben az óvodában már én sem várnám meg.

Puding

Anno elterveztem, hogy huszonnégy éves koromban férjhez megyek, szülök két-három gyereket és boldog családi életet élek párom oldalán. Ezt kábé még húsz évvel ezelőtt vetítettem magam elé, mint jövőképet. Már láttam a kis házat, a kutyát, a napsütést, a virágokat… hallottam a madárcsicsergést, a lurkók zsibaját, és ha kiálltam a teraszra, akkor szemeim a tenger hullámzását élvezhette.
Jut eszembe életemben először óvónő akartam lenni, majd stewardess. De semmi nem lett belőle. Nem úgy, mint bátyámnál, aki általános iskolás korában kitalálta jövőbeli foglalkozását, és ki is tartott mellette.
Apropó, most szombaton osztálytalálkozóm lesz, na kíváncsi vagyok kinek merre sodródott élete, kivel mi történt…Mert mindenki elképzel magának egy világot, de akkor még nem tudjuk, hogy át is lépjük-e valamikor kapuját vagy csak álmodozunk róla.
Szóval nekem is megvoltak az álmaim. Huszonnégy már régen elmúltam, nincs gyerekem, sem kutyám már, a tenger is messze van…
Kint ülök teraszomon, ölemben a laptopom, és gondolkodom. Gondolkodom, de nem azon, hogy hol rontottam el. Nem! Úgy vélem minden olyan dolog, amin átmentem, amit megéltem, aminek örültem, amin bánkódtam… mind-mind ahhoz kellett, hogy átformáljam, meglássam önmagam. Tudom sokat tanultam mindenből. A szerelmi csalódásokból, a nézeteltérésekből, az egyedüllétből, a barátokból, az örömökből, a meglepetésekből…
Az élet, folyamatosan tanít, hiszen van mit.
Bevallom őszintén, én egyedül még nem tudok „járni”. És ide nem azt kell érteni, hogy társfüggő vagyok, ez így nem igaz. Évekig partner nélkül éltem, mert inkább a magányt választottam, mint a langyos, kihűlt kapcsolatot.
Murattal sokat beszélünk a közösen megálmodott jövőről, utunk kivitelezéséről… mert beszélni kell, sőt kötelező, én ezt vallom. Ha nincs beszéd, ha elveszik az őszinte kommunikáció, ott egy idő után kialszik a láng, ami aztán már csak parázslik, néha felpislákol, majd érkezik a fekete füst és a legvégén hamu képződik. Na ez az, amit föléleszteni, már nem szabad és tán nem is lehet.
Sok minden a fejünkben van. Hogyan, miből, miképp… apró puzzlek, melyeknek még nincs meg minden darabja, de napról napra közelebb kerülünk ahhoz, hogy kirakjuk a teljes, hiánytalan képet. Tudom, a puding próbája az evés, de ha még a pudingot sem veszem meg, nem tudom, valójában milyen lenne az íze, az állaga, a formája abban az esetben, ha elkészíteném.
Szükségünk van még pár hónapra, hogy mindez megtörténjen, aztán rajtunk múlik, hogy odakozmál ez a desszert vagy tökéletesen ízletesre el tudjuk-e készíteni. A legfontosabb és egyben legnagyobb kérdés, hogy mindezt hol is fogjuk megfőzni? Itthon, vagy az ő országában, esetleg tovaállunk máshova? Valójában a tűz az, aminek a fészekrakó helyét éppen keressük.
Minap anyukámnak érintőlegesen megemlítettem elmenetelem esetleges lehetőségét, mire ő sírva fakadt. Telefonban hallottam, ahogy eleinte még nyelte a könnyeit, majd… eltört a mécses. Az én szívem is belehalt „picit”, de tudom, van még mit tanulnom. Ha valóban külföldi konyhában fogjuk összeönteni ezt a desszertet, akkor nekem újra kell tanulnom „járni”. Mert a fent említett sornál nem a társra, nem a szerelemre céloztam, hanem a családra. Fura kimondani: anyukám nélkül nem tudok járni, nem tudok élni.
Sok minden és sok mindenki hiányozna még rajta kívül, de legjobban az ő mosolya, az ő puszija, az ő hangja… Aki valóban ismer, az tudja, a mi kapcsolatunk a mélybe sodródott, és megjárt sok mindent, de képesek voltunk átértékelni, talán meg is bocsájtani és azóta … nincs most ide megfelelő szó, amihez őt hasonlítani tudnám.
Szóval fájna, és szívemből itt maradna egy darab, de a másik felét nemrég messze hagytam. Nála. Ezért most nehéz, nagyon nehéz. Szétszakadtam.
Nem tudom, hogy az élet társasjátékán dobókockámmal hányas számot kell dobjak ahhoz, hogy a legjobb helyre lépjek, de abban biztos vagyok, hogy számomra megfelelő kockára állhatok majd. Mert bár az élet tanít, és én úgy hiszem tanulok is rendesen, emellett szeret annyira, hogy rosszat nem akarhat nekem. Hogyan is akarhatna, hiszen a puding összetevőit megkaptam, már csak ki kell várni az időt, hogy a legmegfelelőbb helyen fölfőzhessük azt.